Add hát a kezed jó testvér

Ereidben igaz a vér.

Kígyók közt fürge a lábunk

Fúriák közt táncot járunk.

Dmitrij és Myra fejében egyszerre futott végig a versszak a gondolat. Myra földbe gyökeredzett lábakkal pislogás nélkül meredt öccsére, maga sem hitte el, hogy mégis, itt a bizonyság arra, hogy talán valóság volt az egész. S az út végén…Mardekár birodalmába juthatnak. Ez hatalmas dolog. Olyan, amit maga Voldemort se tudott véghezvinni. Talán nem is akart. Dmitrij azonban észnél volt. Megragadta Myra kezét, s rángatva kiáltotta.

-         Futás! – Myra botladozó lábakkal eredt a férfi után. – Kígyók közt fürge a lábunk! Tehát nem ez az egy volt! Sőt…csak futva kerülhetjük el őket! Gyere már! – Myra lélekszakadva követte Dmitrijt. A friss deres zöld fű közt mérgeskígyók tengere lapult. Izgatottan sziszegtek, s Myra sejtette, hogy Dmitrij érti is őket.

-         Valami jót mondanak legalább? – lihegte, Dmitrij nyakába futtában.

-         A vért akarok jót jelent? – ráncolta a homlokát Dmitrij. – Vagy a földi élet gyötrelem hasznos most nekünk? – Dmitrij húzta vonszolta maga után a lányt, kíméletlen tempót diktálva. Talpukkal szinte csak lebegtek a nedves fű felett, igyekeztek a földhöz érkezés idejét lerövidíteni. Myra már nem is emlékezett mióta futottak, Légzése hörgéssé változott, ahogy fáradt tüdeje szomjasan követelte az újabb levegővételt. Mintha egy pincébe zárt hordóban lélegezne, szippantgatta a levegőt, fájt befelé lélegezni éppen annyira mint kifújni. Száradt a torka, de nem mert nyelni, mert a levegőre szüksége volt a futáshoz. Lábai lázasan és tehetetlenül követték az akaratát a lépés kényszerét, újra és újra. Már megszűnt az idő, a tér, a külső hőmérséklet, csak a rohanás láza maradt meg. Egy idő után már a fáradtságot sem érzékelte, csak a tudat volt a fejében, hogy haladni és haladni kell, az életükért futottak itt és most. Biztonságos védőrendszer vezetett a legtitkosabb helyre. Dmitrij és Myra sem tudta volna megmondani, miért érezték egyáltalán, hogy nekik sikerül eljutni odáig. Egyenes haja a halántékánál és a tarkójánál egyre nedvesedett, tapadt a bőrre kimelegedve hidegtől pirosra csípett arccal markolta erősen a vastag férfikezet, az egyetlent, amit követett, ami még értelmet adott számára az esztelen futásnak. Dmitrij lassított, s végül megállt. Myra összegörnyedve zihált. Fuldokló hörgés, levegővétel. Kifújás. Belégzés. És ki. Dmitrij homlokát törölgetve nézett körbe. Az útjuk tovább egy végeláthatatlan fasor felé vezetett. A fák lombkoronája sátorként zárult össze. Sűrűn egymás mellett álltak a…fúriafüzek.

-         Mi…itt a…feladatunk? – hörögte ki a tüdejéből sűrű levegővételei között Myra.

-         A gyerekvers szerint: fúriák közt táncot járunk – idézte Dmitrij. – De milyen táncot? – méregette a terebélyes agresszív fákat Dmitrij.

-         A következő versszak lesz – pihegte ki magát Myra Dmitrij mellkasához bújva.

-         Azt a versszakot a gyerekjáték során háromszor ismétlik meg. Tehát – Dmitrij végigmondta magában a versszakot – egy sor tizenkét lépés. Összesen negyvennyolc lépés egy versszak.

-         Háromszor tizenhat keringőforgás – Myra is ez előttük lévő fasor közötti utat fürkészte. – Elég lesz ez, hogy átérjünk? – bizonytalankodott.

-         Most miért volt baj a lépésszám? – tette keresztbe a karját Dmitrij.

-         Mert a keringőlépések nem egyformák – söpörte ki nedves tincseit a homlokából Myra. – Jobb, ha a keringő hármas lépéséből indulunk ki. Nem szeretném, ha többet látnál benne, mint amennyi valóban lesz.

-         Jó. Fogalmam nincs elég lesz-e. De elégnek kell lennie, ha a gyerekversben csak háromszor ismétlik – csúsztatta a kezét Myra hátára.

-         Várj! – állította le Myra, mert érezte, hogy Dmitrij már indítani akarja a táncot. – Biztos, hogy nem esik bántódásunk? – bizonytalankodott, félve tekintett a fúriafűzek erős ágaira.

-         Hunyd be a szemed! Majd én vezetlek – húzta szorosan magához Dmitrij. – És te akartad, hogy kövessük a gyerekvers utasításait. A legelső nehézségnél visszafordulnál? – nevetett torokhangon Dmitrij, a szíve azonban neki is a torkában dobogott. Myra leeresztette a szemhéját, s együtt kezdték énekelni a gyerekversbe foglalt keringőt.

Így táncoljunk ketten, mert így a szép

Forogva s fordulva szép a lét.

Karjaidban mindig béke vár

Egymást segítve haladunk messze már.

Myra hallotta a fúriák fürge csapkodásait, ahogy süvítenek mellettük, döngve értek talajt, remegett a talpuk alatt a föld, rezgett a levegő, szinte súrolta őket a védőrendszer minden egyes fűzfaága. De egyik sem ért hozzájuk. Dmitrij nagy léptekkel mérte a keringőt, gyors ritmusban, megadva a forgások ívét, de pontosan egy vonalon billentek át. Hol az egyik oldalára, hol a másik oldalára forogva, hosszában haladva a végcél felé. Határozottan vezette a nővérét. Véletlen sem akarta a bizonytalansággal elveszíteni a lendületet, a ritmust. Sejtette a beleillesztett keringődallamnak pontosan ez a célja, egy levegőre végigjutni bizonytalankodás nélkül. Egyetlen megtorpanás is végzetes lehet a fúriaerdő kellős közepén. Visszafelé pedig kígyók közt kellene haladniuk ismét. S bár Dmitrij egyetlen szóval sem említette, sejtette, hogy nincs visszaút. Visszafelé nem lennének érvényesek a gyerekvers korábbi versszakai, tehát a visszaút titkát homály fedi. Tudta jól, ha visszafelé is igaz lenne az állítás, akkor ő belefoglalta volna a gyerekversbe. De nem tették. S Dmitrij tartott attól, hogy ezzel az egésszel a saját vesztüket okozzák itt és most.  Közeledett a bűvös hetedik versszak. Dmitrij igyekezett nem gondolni rá, de amikor már harmadjára kezdték el a keringőversszakot óhatatlanul is bevillant a  hetedik versszak vészt jósló utolsó sora…az elejétől ezért az egyetlen sorért nem akart belemenni ebbe az egészbe.

Myra összeszorított szemhéjjal követte Dmitrij irányító tánclépéseit. Még levegőt venni sem mert. Érezte karján a fúriafűz csapásainak menetszelét. Ahogy szinte súrolja őket a szorosan egymás mellett álló fák dühös, sűrű ágcsapkodása.  Dmitrij felől fanyar férfias hársillat lebegett az orrába. Mindkettejüket kiverte a hideg és a meleg verejték egyaránt.

Az utolsó szavakat elhalón suttogták maguk elé. Dmitrij adta a keringőpörgéseket. Forgás, forgás…a régen diktált pontos számolással…egy-két-há’…Myrát kipörgette, hogy ha lehet még messzebb kerüljön a fúriafűzektől. Hallgatódzott. Csend. Nincsenek dübörgő csapkodások körülöttök. Dmitrij résnyire húzva szemét kisandított a pillái mögül.

-         Csaltál! – morogta Myra.

-         Most miért? – nyitotta ki teljesen a szemét Dmitrij.

-         Azt hittem bátor és erős férfi révén te nyitott szemmel vezetsz a fúriafűzek között. Na így bízzak egy férfiban is! – hápogott Myra.

-         Sértetlenül kijutottunk – nézett vissza a fúriafűzekre Dmitrij. – Gondolod, olyan magabiztos lettem volna csapkodó megvadult növények között is?

-         Pedig már épp kezdtelek egekig emelni bátorság terén – fordított hátat Myra s továbbindult a céljuk felé. Dmitrij utánasietett, s átkarolta.

-         Tényleg? Nos bátrabb vagyok mint apa?

-         Ilyet soha nem mondanék – dünnyögte Myra. Dmitrij a durcás fehér  női arcbőrre nyomta a száját.

-         Olyan ennivaló vagy amikor durcáskodsz – nevetett Dmitrij. – Ezt mindig szerettem nézni.

-         Pedig ritkán voltam durcás – emlékezett Myra.

-         Na igen. Ilyen érzésekből nekünk nem sok jutott – sóhajtott Dmitrij. Myra már nem figyelt öccse szavaira. Összeráncolt homlokkal összpontosított a következő versszakra.

-         Látom elgondolkodtál. Mond nem lehetne kihagyni a következőt? – szorult össze Dmitrij torka.

-         Attól tartok nem – ingatta a fejét Myra.

-         Vajon miből sejtettem, hogy ezt fogod mondani! – sóhajtott fel Dmitrij, de kézen fogva nővérét a derengő tájon északnak tartva tovább folytatták útjukat. Halvány rózsaszín ködgomolyag terült a tájra. Pirkadt. Közeledik a napfelkelte, de a sűrű köd elhomályosította előttük a napkorongot is…