Bicegóc, kis lápi lidérc

Lámpással kezében int.

Kövesd az éji tévútra huss!

S meglásd hamar a túlvilágra jutsz!

Fokozatosan sötétedett és mocsarasodott a vidék. Myra szoknyája térdig felcsapódott a nedves saras agyagföldtől. Cuppogott a cipőjük a mocsárban minden egyes lépésnél. Órák óta vánszorogtak a vidéken. Dmitrij idegesen pattintotta fel minduntalan aranyfedeles iránytűjét. Véletlen sem akarta eltéveszteni az irányt. Kitartott az északnak haladás mellett. Fáradtak. Kimerültek voltak. S kedvetlenek. A hosszas izgalmak után az órák óta tartó bolyongás már kilátástalannak tűnt. Mindketten tudták mire várnak…de még nem érkezett el.

-         Látsz már fényeket? – fordult körbe Myra.

-         Semmit – morogta Dmitrij. Megálltak. Körbenéztek. – Megvárja a sötétet. Ne aggódj!

-         Miért? – dőlt neki kimerülten Myra.

-         Mert sötétben elveszítjük a tájékozódásunkat – magyarázta Dmitrij. – Logikus.

-         El fogunk veszni? -  súgta halkan Myra.

-         Kétségtelen – felelte könyörtelen őszinteséggel Dmitrij.  – A lápi lidérceknek ez a céljuk. Elvétedünk, nem lesz kiút, és meghalunk a mocsár kellős közepén.

-         Romantikus vég az öcsémmel a gyerekem apjával csodás – Myra le akart ülni. Dmitrij tartotta meg.

-         Ne!

-         De igen! – vágta le magát Myra a földre. – Mindjárt elájulok! – csattant mérgesen. – Ha elfelejtenéd másállapotban vagyok, és már fogalmam nincs mióta megyünk megállás nélkül.

-         Nem tudom elfelejteni – ingatta a fejét Dmitrij, s a földre ereszkedett, s Myrát az ölébe húzta. – Rendben, akkor megvárjuk, hogy ő találjon ránk.

-         Kicsoda?

-         Hát a mi kis lidércünk. Biztos hamarosan itt lesz. Csak megvárja, hogy sötétebb legyen. Nagyon félénk egy kis lidérc lehet  - ásítozott Dmitrij. – Nem szabad elaludnunk! – motyogta Dmitrij, miközben álmosakat pislogott. Myra elszenderedett az ölében, de Dmitrij kitartóan figyelte a környéket. A távolban végre meglátta a kis pontnyi sárgás világos lámpást.

-         Itt van! Itt van! – lelkendezett Dmitrij. Bár tudta, hogy  az igazi megpróbáltatás most következik. Myra álmosan felnézett.

-         Muszáj követnünk? – motyorászta, ahogy tűrte, hogy Dmitrij talpraállítsa. Dmitrij már húzta is maga után.

-         Mi az hogy! A Gyerekvers egyenesen megparancsolja! Kövesd az éji tévútra! – emlékeztette Dmitrij. Myra engedelmesen követte a férfit, bár hatalmas ásításait nem tudta elfojtani. A kis sárga fény vidáman imbolygott a látóhatárban. Dmitrij igyekezett utolérni, de a távolság ahelyett, hogy csökkent volna, még inkább nőtt. A kis lény fürgén hadonászhatott lámpásával a távolban.

-         Ohó! A kis szemtelenje! – bosszankodott Dmitrij felpattintott iránytűjét méregetve. – Letért az északi útvonalról!

-         Ez most rosszat jelent? – bújt hozzá Myra.

-         Fogalmam sincs! Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy végig északnak tartottunk, mert úgy talán van esélyem végszükség esetén visszavezetni magunkat. De így! – Dmitrij tenyerében tartva az iránytűt követte a bicegóc izgága irány változtatásait a látóhatárban. A sötétben, a mocsárban, semmit nem lehetett látni. Egyetlen világosságot már csak a kis lámpás fénye adott, s ők ketten megszállottként követték a fényt. Myra sokszor már csak csukott szemmel követte Dmitrij irányító támogatását, haladtak, sajgott a lába a rengeteg megpróbáltatástól, le akart feküdni pihenni, de a lámpás ha lassabban haladtak türelmetlenül közelebb jött ,hogy aztán megint eltávolodjon. Dmitrij egy idő után párszaszóul sziszegett, s heves mozdulattal a zsebébe vágta az iránytűt.

-         Mi történt? – ébredezett Myra.

-         Ez! – Dmitrij nővére kezébe nyomta az iránytűt. Myra felpattintva az aranyfedelet a benne megtébolyodva pörgő kis tűt figyelte. 

-         De hát…!

-         Mágneses erőtér! Végleg elvesztünk – nézett dühösen a lámpás fénye felé. – Csak kapjam el a kis mocsadékot! Megrángatom a fülét az biztos! – sziszegte maga elé. Myra visszaadta az iránytűt, s beletörődve követte a kis lényt a hatalmas végtelen semmi felé. Csillagtalan volt az éjszaka. Sűrű felhők tornyosultak felettük. A kis lidérc követése egyenesen kóborlásnak tűnt. Kóvályogtak a lápvidéken, céltalanul, imbolyogva, össze-vissza. Dmitrij kezdte elveszíteni a türelmét, Myra pedig az erejét. Egyre nyűgösebben fogadta Dmitrij unszolását a továbbhaladásra. A lidérc ismét irányt változtatott. Myra makacsul megállt.

-         Gyere! – kérlelte Dmitrij.

-         Nem! Elegem van! Fáradt vagyok! Álmos vagyok! És sehova se jutunk. Senki nem talál ránk! Itt fogunk pusztulni egy mocsárvidék kellős közepén! – tört ki Myra s lerogyott a csatakos, mocskos talajra.

-         Akkor így teljesül a gyerekversben írt sor? Meglásd hamar a túlvilágra jutsz? – dörzsölte homlokát Dmitrij.

-         Hát lehet – súgta erőtlenül Myra.

-         Épp nem így terveztem…hogy egy lápvidéken, céltalanul bolyongva…

-         Aludjunk! Majd holnap kitalálunk valamit – bíztatta Myra. – Most már fáradt és nyűgös vagyok a gondolkodáshoz is – csúszott közelebb Dmitrijhez.

-         Igaz! Holnap okosabbak leszünk, kipihentebbek. Ma már nincs értelme erőlködnünk – egyezett bele Dmitrij. A talárjára feküdtek a mocsárba, s szinte kiájultak a fáradtságtól, s álmosságtól. Ahogy átlépték a tudatküszöböt…a mocsárvidék eltűnt körülöttük…s egy olyan helyre érkeztek…amit halandó sosem láthat…