Széles kapu, kígyós rács

Záloggal mehetsz tovább.

Azt add, mi szíved titka

Az lesz az ajtód nyitja.

Myra ébredt fel hamarabb. Mintha lágy kéz simította volna át az arcát, érezte, a langymeleg fuvallatot a bőrét. Lassan emelkedő szemhéja mögül a holdfényben csillogó kovácsoltvas kígyómintás túldíszített kapura esett a pillantása. Hirtelen mozdulattal ült fel, s ezzel felébresztette a mellette alvó Dmitrijt is. Myra az elegáns arisztokratikus kerítés mögé igyekezett látni. Egészen komor szürkés kőfalak magasodtak az éjszakába. Feketés borostyán kúszott fel a kopár falakra. Csak a csillagok fénye csillant meg a fényes levelükön. Dmitrij fellökte magát a földről, s a kilincset megmarkolta. Lenyomni sem tudta. Tehetetlenül visszafordult Myrához, aki mindent tudón nézett rá. Jól ismerték a szöveget. Nem kellett elmondaniuk, és sejtették is, hogy mi lesz a továbbjutás záloga. Ami mindkettejüknek szívük titka. Ugyanazzal kapnak segítséget itt, mint amivel évtizedekkel korábban a nagyszüleik is segítséget kaptak a túlvilágról. Hieros gamos. Vagyis kettejüknek is el kell hálniuk a szent nászt. Myra előrehozott egyenes sötét haját idegesen hátralökte. Dmitrij surranó fekete macskaként ült le mellé a kövezetre. Szürke pillantása olyan titokzatos fénnyel izzott, mint a hold fénye. Myra idegesen kapott levegő után, ahogy megérezte Dmitrij meleg tenyerét a hátán, visszaseperte a hajzuhatagot előre, ahogy Myra mindig is hordta. Forró ajkával a karcsú női nyak másik oldalára vándorolt. Myra bőre libabőrős lett a csókja alatt. Ziháló elfúló levegő utáni kapkodások. Az összeszokott páros rutinos mozdulatsorral haladt a beteljesülés felé. Nedves homlokukat egymáshoz szorították, ahogy pihegve kapkodtak levegő után. Nyikorogva tárult ki a vasrácsos kapu. Dmitrij és Myra kábán ruhájukat rendezgetve álltak fel, egymás mellett léptek bizonytalanul, Dmitrij átkarolta nővére derekát. Ahogy túlhaladtak a bejáraton, a rácsos kapu bezáródott mögöttük. Myra még visszanézett. Sejtette, már nem itt fognak távozni. S fázósan bújt Dmitrij meleg karjaiba. Ezüst színben pompázó rózsák között haladtak. Myra felnézett az öccsére. Dmitrij lapos oldalpillantással jelezte, hogy tudja, mi következik.

„-Rózsák közt kinyílott rózsa!

-         Fivérem, hagyd e bókot!

-         Rózsát szakítok néked!

-         Bizonyíték itt a véred!”

Dmitrij egy ideig bizonytalankodott, de végül letépte a legközelebbi bimbódzó rózsát. A tüske erősen mélyedt az ujjbegyébe, serkent a vér, egyetlen csepp csorgott végig a rózsatövön. Myra elvette tőle, az ezüstszirmot, s a lépcsőfeljáróra vetődő derengő fénycsíkra meredt. A felhő elmozdult a hold elől, s a holdfény megvilágította a felettük magasodó homlokzatot. Kígyódíszes, elegáns Mardekár-címer magasodott a kapu felett. Domború mély, sötét mintával.

„ Sötét az éj, árnyak a falon

Ez Mardekár birtoka vagyon.

A többiről egy szavunk se szól

Visszafelé te lehetsz a fogó.”

Tehát elérkeztek. Az utolsó versszak titokzatos befejezetlenségéig. Dmitrij a talárjába törölte vérző ujját, s kézen fogva Myrát a lépcsőfeljáró felé indult. Ahogy elérték a lépcsősor alját, apró patkánylábak sertepertélését hallották. Myra ijedősen húzódott közelebb Dmitrijhez. Dmitrij méregette a patkányt egy darabig.

-         Féregfark? – lepődött meg maga is. Évtizedek teltek el.

-         Úgy van uram – hajolt meg átváltozva a zsíros képű behízelgő mosolyú férfi. – Csak utánam…utánam – vigyorgott. Visszaváltozott, s egy egész patkányklán csapódott hozzá, a fürge teremtmények surrogtak előttük, közrevették őket, és vezették őket valamerre, egy nagyon is meghatározott irányba. Myra évszázadok óta nem használt falikarok sötét árnyjátékát vélte felfedezni, egészen magasan, elnyújtott foszlányokként derengtek a falikárpiton.  A keskeny folyosók labirintusából végre egy tágas  lépcsőházba léptek. A díszes ikonablak a mardekár-címert rajzolta ki a lépcsősor tetején. A pihenőn a korlátnak dőlve, pedig két alak várakozott. Fekete talárban voltak. A szőke tarkóra omló szőke tincsek egyenesek, frissen nyírt, hanyag eleganciával dőlt a könyökére a korláthoz. Dereka egyenesen a széles korláthoz préselődött. A vele szemközt álló izgatott kleopátra hajú nő, pedig éppen ekkor nézett le, a fogadócsarnokba lépőkhöz. Myra nyomban felismerte kiket lát viszont. Halovány mosoly suhant végig a sápadt női arcon. Fiatalabb volt most, mint emlékeiben. Harmincöt körülinek tűnt, temperamentumos léptekkel suhant lefelé eléjük. Fekete talárja, füstként lobogott mögötte.

-         Myra! Dmitrij! – kivillantak szép szabályos fogai. Myra át akarta ölelni, de a nő nemet intett, arcán fájdalmas mosoly suhant át.

-         Nagyanya! – nyögte Dmitrij, orrát megcsapta a levendulaillat. De szemével a lépcső tetején feleségét szemmel végigkövető férfit nézte. A szőke férfi megfordult, s flegmán meredt a két fiatalra. Még itt , még ebben a világban is metsző volt a levegő, fagyos, szinte dermedt csend állt be közöttük.

-         Nagyanyátok ebben a világban is éppen olyan idegtépő mint azon a másikon volt – morogta végül, s elindult lefelé a lépcsőn.

-         Nagyapátok azóta is bánja, hogy miért sietett ennyire utánam – tette hozzá gúnyosan Pansy. – Én meg bosszankodom, hogy minek sietett ennyire.

-         Mintha nem tudnád – szűrte a fogai között Draco.

-         Merő féltékenységi jelenet – legyintett Pansy.

-         Voldemort vagy Falco? – szorította meg Pansy vékony ujjait Draco, hogy elfehéredtek, az amúgy is áttetsző ujjak.

-         Már megint fárasztasz Draco, mint annyiszor – rántotta ki a kezét Pansy.

-         Nem tévedtem – mérte végig a két testvért Draco. – Elfajzott gyümölcsök vagytok. A Malfoy-családfa bűnös, ámde tökéletes gyümölcsei – túrta át a haját Draco.

-         Ez nagyapátok meleg köszöntő üdvözlőszövege – jegyezte meg fanyarul Pansy. – Neki ez a stílusa tudjátok. Hozzá kell szokni.

-         Mert nagyanyátok már hónapok óta az üdvözlőszövegét gyakorolgatta a folyosókon bolyongva. Hát az sem sokkal jobb – húzta el a száját Draco. – Fogalmam nincs miért melléd temettek el – mérte végig Pansyt Draco.

-         Biztos annyit hajtogattad, hogy őmellé, őmellé, és nem tudták, hogy anyádra gondolsz – vágott vissza Pansy.

-         Utállak! – sziszegte Draco.

-         Nagyapátok ért a széptevéshez igazam van? – mosolygott negédesen Pansy. Miközben igyekezett Draco lábfejét miszlikre széttaposni.

-         Annyira élvezem, hogy már nem tudsz nekem fájdalmat okozni – sóhajtott fel gúnyos mosollyal a szája körül Draco.

-         Láthatjuk őket is? – nézett izgatottan Myra a két nagyszülőjére. Pansy arcán komor sötétség suhant át.

-         Sajnos nem – kezével átsimított a két gyerek arcvonalán. Nem ért hozzájuk, mégis látta, ahogy megborzonganak a jeges kéz fuvallatát megérezve. – Árnyak vagyunk, egykori életünk lenyomata. Valamik, és semmik. De bármennyire szerették volna nem jöhettek most el. Már vár titeket.

-         Kicsoda? – súgta halkan Myra.

-         Ő – nézett sötét szemekkel a két fiatal Malfoyra Pansy. Előresietett. Draco morcos arckifejezéssel lebegett utána. Myrán és Dmitrijen egyszerre suhant át a gondolat.

-         Tudod, hogy miért jöttünk? – kérdezte megremegő bizonytalan hangon Myra.

-         Természetesen – bólintott Pansy. – Nálunk nincs olyan már, amit ne tudnánk.

-         És…haragszol ránk? – borzongott meg Myra. Pansy elgondolkodva méregette a két unokáját.

-         Megváltoznak itt a dolgok Myra. Változás. Félelmetes szó. De mindig új kell. Mindig új szelek fújnak. Most a ti időtök jött el. És én látni szerettelek volna titeket még most. Nem akartam ezt, ami most következik. De talán épp azért, mert én ennyire védtem a családot ettől, épp ezért következett be. Ne boncolgassuk a múltat. Fájdalmas lenne. Nektek is. Nekünk is – villant össze szeme Dracóval. – Maradjunk annyiban hogy most itt vagytok. S mi vállalkoztunk arra, hogy elé vezetünk. – Pansy gyorsan mozgott, ahogy mindig is. Lendülettel, hévvel, impulzussal. Itt is. És most, hogy választott korszakában létezhetett, most igazán önmaga volt. Olyan, amilyennek a köztudatban, az emlékekben élt. Akárcsak Draco. Aranyozott széles szárnyas ajtó lőtt torpantak meg. – Nem mehetünk tovább – nézett sajnálkozón Pansy. – De jó kezekben lesztek.

-         Lesz aki gondoskodjon rólatok ne aggódjatok – biccentett Draco. – Ha nem, akkor nagyanyátok akár a feltámadásra is képes lenne, ami mondanom sem kell az egész varázsvilág rémületét keltené.

-         A te szikkadt csontjaid sokkal nagyobb rémületet keltenének – sziszegte neki Pansy.

-         Fejezd be e boszorkány! – mordult Draco, s ajkával súrolta Pansy fülét. Pansy zavartan mosolygott unokáira.

-         Vigyázzatok egymásra! – mosolygott még rájuk, s Draco bólintásával kísérve integettek, színes ködként illantak el a szemük elől. Myra és Dmitrij gondolkodási időt sem kapott, az ajtó kinyílt előttük. Élénk mélykék szempár, hűvös szempillaintéssel jelezte, hogy lépjenek be. Széles trófeateremben voltak. A nő könnyű csípőringással átsimított a kőből faragott trónus támláján, ahogy elhaladt mögötte. Lehunyt szempilla, mély légzés, de mindketten a szemközti agancs alatt állóra meredtek. Háttal állt a belépőknek. Kezét összekulcsolva a háta mögött. Ahogy megfordult. Myrának elakadt a lélegzete. Voldemort és mégsem. Kissé szikárabb arc, mély ráncok a szája körül, megfáradt pillantás, lehangolt mélyen ülő szemek.

-         Dmitrij és Myra Malfoy – sziszegő volt a megszólítás. – A vérem továbbvivői – a hideg tekintet Myra hasára siklott, majd elfordult. – Bár azt várnátok el kell magyaráznotok miért járultatok elém. Tévedtek. Örök körforgás igazam van? A varázsvilágban is akár csak a természetben. A kis források vize mind-mind végül a tengerbe ömlik. Már találkoztunk mi. Nem is egyszer. S segítettük egymást szintén nem először. A kérdés bennetek az, hogy mi a segítség részetekről. A mi szövetségünk meg sem köttetett mégis létezik. A ti részetekről a vér fennmaradása, az én részemről…a győzelem elérése. A mérleg két serpenyője. Voltaképpen az , hogy most ismét találkozunk csak egy megerősítése a mi szövetségünknek. Vártalak titeket. S kérni sem kell, a támogatásom megadom. A harcok…ismét eldöntetnek általam. Így van ez rendjén.  – Mardekár Malazár hangja fásultan bársonyosan csengett. Kissé unottan, nehézkesen, lassan, néha neki-nekiiramodva, aztán lendületét vesztve elhalkulva. Mindent megélt ember benyomásával. Fáradtságával. Megtörtségével. Hogy tegyük meg ismét a kört teljesen? A hosszú fekete hajú nő, a trónus karfájára ült, a benne szuszogó férfi ujjaival gyengéden simította át a nő tomporát. Borzongó fészkelődés volt a reakció. – Meg kell járni a poklot, hogy győzelemre vigyük a seregeket. Igazam van? Ezt mi mind jól tudjuk – villant össze a két mardekár szeme. Dmitrij lassan bólintott hozzá. – A támogatásom magától értetődően megkapjátok. Ne feledd azonban, minden győzelem mámora elillan. Tartsd is meg a győzelmet! – fordult vissza a trófeák felé. Bella hátralökve a haját indult feléjük. Myra nem tudta eldönteni, csak ő érzi e, a sok megpróbáltatás és élmény miatt ,hogy zúg a feje ,vagy Dmitrij is így érez-e, de elsötétült a szeme előtt a világ…