Csepegett az ereszről az összegyűlt esővíz, az alatta keletkező tócsába gyűlt a szürkés nedvesség. Egy falevél száguldott sebesen a vízfolyásban, s csobbant a macskaköves utca mély pocsolyájába. Ahogy talajt ért, a bordós levélke elsüllyedt a mélyben, ahogy egy fekete cipőorr lenyomta a kövezetre. Felborzolta a víz aljáról a mocskot, megkavarta, a sebtiben beleérő sietős bőrcipő nyomása. Egész kavalkád került a felszínre, széttépett pergamendarabka, melegbarna illanóhamu, játékinga maradványa, sőt még kávészemek is keringtek a felkavart víz mocskában. A karcsú vékony lábak, azonban szaporán haladtak tovább, mintha érzéketlenül reagált volna a cipőjébe újból beáramló hideg nedvességre, amely még jobban eláztatta fekete harisnyája anyagát.  Nesztelenül lépett, ruganyosan, sietősen, a mozdulatban csupán az időnkénti hátrafordulás tétova félmozdulata csempészett bizonytalanságot. Minden neszre óvatosabbak, és halkabbak lettek a léptek. A bőrcipő minden koppanás nélkül ért a kövezethez. Az utca végében robbanás hangja visszhangzott. A léptek csak szaporábbak lettek, össze sem rezzent rá a szűk utcában haladó. A távolból megszólalt a riasztó, villogó piros fénye elért az utca sötétjébe is. Az esőcseppeket megszínezte, akár a szivárványt, s a piros fény derengésében, felvillant a hatalmas mélybarna szempár. Egy cégtábla latt vágódott be a kapualjba. A belső udvarra nem ment végig, hanem lefordult a pincelejáró felé. Elmosódott, feketés, szutykos  cégtábla volt a pincelejáró felett is. Évek óta, nem súrolták már le, s az eső mosta most a mocskát. A domború szöveg már csaknem kiolvashatatlanságig vegyült a rárakódó koszréteggel. „Elixír” A korlát remegett a lépcsőn haladó léptek erejétől, rezgett a csigalépcsőrendszer. A rezgést már óvatos gyanakvó tekintettel figyelte a pincéből a pult mögött álló meghajlott hátú idős férfi. Először csak az esőben rongyolódott méregzöld esernyőt pillantotta meg, amely zuhanyként öntözte a korhadt lépcsőfokokat, majd a vékony fekete alakot, talárja bokáig ért, alja combig felcsapva, Nem kaphatta el a nő arcát, s kilétét, de annál értékesebb dolog beszélt a nő helyett. Az urnához lépett, s hűvös ujjaival csúsztatta az aranytallért az urnába. Vidáman csilingelt a fényes arany az urna alján meghúzódó galleonok között.

-         Győzzön az igazság! – hallatszott a tiszta, suttogó hang.

-         ’igazság! – lepedékes öblös és remegő volt a köszöntés. Az idős férfi mélyebben hajolt meg a nő előtt. Ezekben az időkben még inkább a pénz beszél mint máskor. És nem tévedett, a most érkező vendége nem volt híján ennek a vidáman koppanó és csilingelő nemesfémnek. Előzékenyen akarta a protokolláris vendégek számára fenntartott asztalhoz kísérni az érkezőt, de az nemet intett. Szemével kutatva nézett körbe a sötét zugokkal teli helységben, s meglátta azt akihez jött. Esernyőjét hátrahagyva az idős férfinál, már az érkezését várakozó enyhén ültéből megemelkedett zsíros hajú, metsző tekintetű férfi felé igyekezett. Utat tört magának, a puffok, karcsú bársonyszékek, szőnyegek között, s a sötét sarokban a férfi mellé ereszkedett.

-         ’igazság! – morogta mély vontatott hangján  hideg tekintetű férfi.

-         ’igazság! – rebegte vissza a már több hónapja a mardekárosok között élő köszöntést a lány. Hátrahúzta fejéről a kámzsát, s az asztalon táncoló gyertyafény megvilágította a sápadt arcot, az izgatott sötét szemeket, a mély fényű ében hajat.  Miközben zsebkendő után keresgélt agyonázott talárja zsebében, körbenézett a helységben. Rajtuk kívül csak hárman voltak még itt. Ketten közvetlenül a lépcső alatt, s a másik sarokban egyedül egy asztalra boruló, alvó férfi.

-         Mit hozhatok önöknek? – az idős hajlott hátú férfi csoszogott hozzájuk.

-         Miss Parkinson? – nézett várakozóan a zsíros haját szeméből elseprő férfi.

-         Mivel egy teaházban vagyunk olyan túl sok választásom nincsen. Hozzon egyet a Nagyúr szelencéje nevűből – morogta Pansy az orra alatt.

-         Nekem egy Fekete felhőket – vetette oda foghegyről Piton, s szúrós szemmel várta, hogy a férfi elcsoszogjon az asztaluktól.  Pansy még mindig a talárzsebébe morzsolgatta a férfi levelét. „Miss Parkinson! Kérem találkozzunk az Elixír nevű helyen holnap sötétedés után. Igen nagy súlyú kérésem lenne a személye felé. Ha számít még egykori házvezető tanára kérése, kérem jöjjön el! P. Piton” A férfi vizslató pillantással mérte végig a törékeny női vonalakat, a lány megilletődött zavartságát. Pedig még nem is tudja mit kér tőle. Ilyen időkben. Itt és most. Ha elé tárja. – Ne morzsolgassa a levelemet tovább Miss Parkinson, hanem most azonnal égesse el! – utasította a férfi. Pansy mintha csak a Roxfortban lenne eleget tett a professzor utasításának. A lángba tartotta az apró golyóvá gyúrt pergament. – Elfelejtette a legfontosabb házszabályt? – metsző zárt ajkú mosoly a szája körül, ami inkább fintorrá alakult.

-         Nem. Nem felejtettem el. Bármilyen jellegű üzenetet semmisíts meg. Ha rajtad kívül más is tudja az már nem titok többé. Igaza van. Mindent olvasás után el kell égetni. S csupán a fejünkben őrizhetjük, és vihetjük magunkkal tovább. Sehol máshol. De meglepett. Nem számítottam rá. Nem értettem, és egy napja ezen töröm a fejem. Hogy mit akarhat? – vetette rá kutakodó, tudós-komoly arckifejezéssel a tekintetét a lány. A gondolatai mögé akart látni, pedig tudta, hogy lehetetlen. Perselus Piton gondolatait senki sem láthatja meg. Ő sem. Csak annyit tudhat, amennyit a férfi el akar mondani neki. S hogy abból mennyi lesz az igazság és az őszinteség, azt egyetlen férfinál sem lehet tudni, főleg nem Perselus Pitonnál. A tea megérkezett az asztalukhoz. Mindketten hallgattak. Pansy leemelte a cukros-tégely tetejét, s a teájába szórt két teáskanál cukrot. A férfi felé csúsztatta a cukortartót, de a férfi nemet intett. Pansy kavargatta a csésze aljára ülő cukrot, s várta, hogy megszólaljon. Rövid torokköszörülés. Piton belekortyolt a forró teába, majd hátradőlt a széken.

-         Már hetek óta keresem a szavakat, hogyan is kezdhetnék bele a mondanivalómba.

-         Ez önre nem jellemző – vetette közbe Pansy.

-         Hogyne. Ha bájitalokról van szó – értett egyet Piton. – De most a legkevésbé sem. Olyannyira nem. Hogy magáról van szó.

-         Rólam? – emelkedett meg a fekete sötét szemöldök  a lány döbbenetében.

-         Igen – Piton szemöldöke fáradtan húzódott össze egyetlen vonallá. A mélyedés a találkozásnál elmélyült, a tekintete megfáradt lett.

-         Most már végérvényesen kíváncsivá tett? – csúszott közelebb Pansy, miközben megbillentette az ingatag asztalt, amire könyökölt. Belekortyolt a teába. – Hallgatom.

-         A kérésem egy közös kérés – köszörülgette a torkát Piton, s szoros inggallérját huzogatta.

-         Közös kérés? Voldemorttal összefügg? – harapta be az ajkát Pansy.

-         Ne feledje Pansy! Háború van. Háború, amelyben férfiak hullanak el.

-         Tisztában vagyok a varázsvilág jelenlegi állapotával – húzta el a száját Pansy.

-         Akkor nem mondok újat azzal sem, ha azt mondom egy régi iskolatársa súlyosan megsebesült.

-         Valaki, akit ismertem? Aki…talán… - Pansy megborzongott.

-         Aki talán két éve még sokat jelentett magának igen – tette keresztbe a karját Piton.

-         Most Dracóra céloz?  - húzódott a karosszék mélyére Pansy, s arcára elutasító kifejezés ült. – Honnan veszi, hogy sokat jelentett nekem? – elfutotta a méreg, látszódott az arcába szökő pirosságon.

-         Csupán feltételeztem…

-         Ne feltételezgessen! – csattant Pansy. – Ezt Draco mondta magának? – nézett gyilkos pillantással a férfira. –A férfiak túl sokat képzelnek magukról. Az élükön Dracóval.

-         Nem Draco mondta – nyugtatta Piton. – Az én fejemben született meg a terv. A terv, amihez Draco már beleegyezését adta.

-         Ne ködösítsen! – húzta el a száját Pansy.

-         Nem kímélem, ha nem akarja. Draco haldoklik. Külsőre most még semmi sem látszik ebből. De a kórság lassan és csendesen emészti el. Nincsen gyógyulási mód. Az átkokat melyeket nem gyógyíthatunk s tehetetlenek vagyunk ellene, nem hatástalaníthatja, sem bájital…sem szeretet.

-         Nagyon sajnálom – motyogta Pansy tehetetlenül. – De mit tehetnék én?

-         Draco az utolsó Malfoy. Tiszta vér. Hiszen tudja. A mardekár eszme.

-         Most Voldemort bizalmasaként beszél velem? – ráncolta  a homlokát Pansy.

-         Igen. Abból a szemszögből, hogy én is arra törekszem, hogy a vér a tiszta vér fennmaradjon, s csökkenés helyett végre gyarapodást mutathasson. Voldemort és én is úgy látjuk, hogy vétek lenne elveszíteni ezt a tökéletes aranyvért. A Malfoyok vérét.

-         Nem értem, hogy jövök én a képbe – rázta a fejét értetlenül Pansy.

-         Azt hittem egyértelmű lesz… - Piton merev tanárálarcán most fájdalmas, s enyhén vörösödő kifejezés jelent meg. – A kérésünk…egyetlen éjszaka…Dracóval! – adta meg a végső szót. Pansy arcjátéka a döbbenettől, a lesápadáson át a harag, a düh, és a felháborodás bíborvöröséig játszadozott a színskálán. Ahogy végleg felfogta, hogy mit is jelent ez, úgy pattant fel a székről, mint akibe szurcsókok döfték a fulánkjukat.

-         Hihetetlen hova durvult ez a háború, hogy ilyet merészelnek… - hápogta, s az esernyőjét is hátrahagyva loholt a csigalépcső felé. Piton a korlátra szorította a lány kezét.

-         Az aranyvér eszme magának is fontos nem igaz? Voldemort győzelme! Az aranyvér fennmaradása!

-         Van fogalma róla mit kér tőlem?

-         Draco beleegyezett. Ő is és én is,…Voldemort is a maga válaszára várunk – magasodott felé a férfi.

-         Eresszen! – sziszegte Pansy.

-         Ennyire hidegen hagyja?

-         Draco meghal, neki édes mindegy! De én? Én itt maradok! ÉS ez az én életem!

-         Minden támogatást megkap. Voldemorttól és tőlem is.

-         Maguk betegek! Az aranyvér eszme az agyukra ment! – vágta a férfihoz Pansy.

-         Mit ajánlhatnék még fel?

-         A védelmüket? – kacagott fel Pansy. – Voldemort védelme! Nem is tudom miért ráz ki már csak a gondolatától is a hideg. Talán a kínzási módszerei miatt?

-         Mind hálásak lennénk, ha meghozná nekünk ezt az áldozatot.

-         Ez nem áldozat. Egyenesen öngyilkosság! Én egyedül maradnék! Maguk sem élnek örökké! És ha vége a háborúnak??? – meredt rá Pansy. – Férfiak! – rántotta ki a kezét a férfi szorításából Pansy ,s felrohant a lépcsőn mielőtt az a nyomába eredne.

-         Gondolja át Pansy!

-         Keressenek más őrültet!

-         Draco magát akarta! – visszhangozta a lépcsőház a férfi kiáltását.