Pansy fázósan összehúzva magán a fekete köpenyét haladt a kihalt londoni utcákon. Beérkeztek az első fagyok. Estére gyorsan lehűlt a levegő. Dideregve kapkodta a lábait, szemét a holdvilágot tükröző macskakövekre tapasztotta. Észre sem vette a pincelépcsőn felsiető vörös boás feketehajú szépséget. Körömcipői megbillentek az egyenetlen macskaköveken.

-         Elegem van ebből! Állandóan nekem esel! – affektálta élesen magas hangon.

-         Daphné cicám! – búgta a férfi dallamosan szantálillanót tartó kezét a nő vállára tette. – Nyugodj le és gyere vissza!

-         Nem! Elég volt! – makacskodott durcásan a nő.

-         De Cicus! Annyit kértem tőled, hogy ne kapkodd el a végét! – a hófehér széles sál a nyakán átvetve a hátára omlott, a feszes fenekét csapkodta, ahogy a nő után sietett. – Feljön a fanfár! Tatam, papapampampam!- a férfi erős tenyerét ütögetve adta a ritmust, ahogy eldúdolta a dallamot. – Neked csak a dallamot kell követned. Erre te egész virtustáncot jársz azzal a két pillekönnyű lábaddal!

-         Pillekönnyű? – húzta be a nyakát a boa sűrűjébe a nő, hangjában gyermeki nyafogó kérdéssel.

-         Persze, hogy pillekönnyű, akárcsak te! – búgta a férfi, s a boa közé fúrva az orrát, a nő parfümmel erősen meghintett nyakára hajolt. A karcsú boás karok indaként kúsztak a férfi vállára.

-         És nem fogsz veszekedni velem ha visszamegyek? – nyafogta tovább durcásan a nő.

-         Daphné! Csak a zenekart kövesd! Semmi mást nem kell tenned! Megmutatom! – Blaise a nő mögé lépett, s a koreográfia pontos másával tolta maga előtt a nőt. Daphné szinte második bőrként tapadt Blaise-hez, s lekövette a mozgást. – Kilépsz, visszafordulsz, megtorpanás…belerohanás, és fanfár! – Nagy sodró lendület, lehunyt pillákkal lépték ki a halk utcán, koppant egymás mögött a két bőrcipő, a tűsarkú tűzvörös cipők, és a jól kitaposott fekete férficipő.  Blaise megtartotta a nő derekát. – Nem nem jó! Spiccben van a lábad? – ráncolta a homlokát Blaise.

-         Ebben a cipőben? – nyafogta Daphné. Blaise a pálcájával a cipőre pöccintett, mire vörös balettcipők villantak a karcsú női lábon.

-         Újra! – mormolta kíméletlenül Blaise.  – Kilépés – tolta maga előtt Daphnét a csípőjük szorosan összesimult. Daphné a férfi mellkasának dőlt teljes testfelületével, hagyta, hogy Blaise irányítsa a mozdulatait.  – és…most! Nekirohanás…fanfár! – szorosan tartotta a karcsú női csípőt. – Magasabbra! Rendes legyen az a spicc!  - mormolta a nő fülébe. – Ez az égbe repülés szimbóluma, nem roskadhatsz sarokkal a földön! Gyerünk!

-         Fáj, fáj! Nem megy! Nem vagyok balett-táncosnő fogd fel! – nyafogta fájós hangon Daphné.

-         A tánc, művészet! A művészet szépségeiért pedig néha fájdalmat is el kell viselni – emlékeztette Blaise.

-         Kínzol! Kapok én ezért este kárpótlást? – nyalta meg az ajkait Daphné.

-         Ha megcsinálod kapsz! – vigyorgott Blaise. Daphné összeszedte magát, s újra átengedte magát Blaise irányításának.  – Készülj! – búgta lágyan. – És…most! Daphné összeszorítva az ajkát tartotta meg a spiccet.  – Egy-két…egykét hár és négy! – Blaise elégedetten szívta meg a már félig leégett illanót. – Tudtam! Ha spiccben csinálod jobb! És lassabb is! – vigyorgott Blaise. – Így marad és tetszik!

-          A kipörgőset csináljuk együtt – búgta Daphné.

-         Látom nagyon megtetszett az utcán táncolás cicám! – röhögött Blaise, de magához húzta a lányt, majd kihajította. Gyors sodró mozgás, Daphné suhogott Blaise karcsú csípőjére és vissza. A nő rákulcsolta a lábát a férfi derekára, s zihálva kapkodta a levegőt.

-         Mh menjünk hozzád Blaise! – búgta türelmetlenül.

-         Jó jó! De ezt az elemet már megcsináljuk – nevetett Blaise, s lendülettel kiforgatta a nőt, Daphné több métert repült a levegőben, míg talajt fogott, s csaknem visszagurult a pincéhez. Blaise a forgáslendületében a kilökéssel egyidőben azonban beleütközött egy sötét köpenyes alakba. – Ó ezer bocsánat! – nyögte, s aggódva tapogatta meg a törékeny nőt, aki majdnem a földre zuhant ,ha Blaise idejében nem kapja el.  – Megütöttem? Nagyon fáj? Segíthetek? – hadarta egyhuzamban, s a mikor a nő felnézett, akkor ismerte meg, hogy ki is toppant éppen ezen az estén a színház hátsó bejárata elé, éppen az ő karjaiba. – Öhm…Pansy? – akadt meg Blaise, s talpra segítette a nőt.

-         Blaise? – nézett fel csodálkozva Pansy is. Ismerős szantálillat. A férfi enyhén alkoholillatú lehelete. – Jaj Blaise! De jó újra látni téged! – szorította magához Pansy.

-         Blaise! – csattant a háttérből egy féltékeny női hang. – Azt ígérted, ma este az enyém vagy! – a pár megfordult s a sértett ajakbiggyesztésű Daphnéra néztek.

-         Jaj Daphné Cicám! – bontakozott ki az ölelésből Blaise.

-         Hagyjuk! De a spiccről is elfeledkezhetsz! – fordult el sértettem Daphné, s a boát hátradobva botladozva elsietett a szűk utcában.

-         Ööhm… - Blaise habozva hajította el a szantálillanót a kezéből. – Meghívhatlak egy…kávéra?

-         Sietnem kellene…  - nézett a távolodó nő után bizonytalanul Pansy.

-         Hazakísérlek ne aggódj! – karolt a nőbe Blaise, s behúzta  a színházi kávézóba Pansyt. Pansy végigmérte a férfit. Enyhén összeborzolt haja, dülledő nevetős szeme, s  a nyakán átvetett elegáns fehér sál, a fekete taláron…Blaise erőteljes fellépésű volt. Sokkal inkább mint régebben.

-         Te itt? – hagyta Pansy, hogy a férfi lesegítse a köpenyét.

-         Keveset jársz színházba cicus – mosolygott rá Blaise.

-         A háború kellős közepén.

-         A minisztérium akár a struccok. Imádja hitetni magával ,hogy minden a legnagyobb rendben.

-         Tulajdonképpen mit csinálsz te itt? – ereszkedett a bőrkanapéra Pansy.

-         Koreográfus vagyok. Bár ez merőben túlzás mint elnevezés – vihogott halkan Blaise. – Valójában a fekete talárosokat bújtatom ha kell. Tudod sok az öltöző, a jelmez…a titkos kijáratok és átjárók. Jobb, mint a Roxfort. – Blaise arcán furcsa torz játékot futtatott végig a sercegő illanó, ahogy pálcájával meggyújtotta. – Draco is itt volt, legalább egy hétig.

-         Öhm…hát tudod? – pirult el Pansy.

-         Hogyne tudnám. Dracóval mindig is kiváló barátok voltunk ez mit sem változott az évek alatt – méregette Pansy beesett arcát Blaise.

-         S azt is tudod…? – Pansy kiszáradt torokkal elnézett.

-         Dracónak már volt szerencsém gratulálni, de neked még nem – mosolygott melegen.

-         Szóval tudod.

-         Nem kellene ilyen elutasítónak lenned vele.

-         Világosan értésemre adta, hogy terhére vagyunk, s nem akar többet látni.

-         Semmi ilyet nem mondott. Pansy. Miért okozol mindkettőtöknek fájdalmat? Miért fosztod meg magatokat még attól a kevéstől is, ami még jutna nektek? Hogy aztán egész életedben bánd ,hogy akkor nem voltál engedékenyebb a beteg Dracóval? Jót akar. Mindkettőtöknek. Mindhármatoknak. Pansy! Térj észhez! Draco heteken belül eltávozik közülünk. S teljesen egyedül van. Komolyan ezt kívánod neki? Hogy az akit szeret, hogy aki a gyerekét várja az se legyen vele?

-         Nem – hajtotta le a fejét Pansy. Kedvetlenül tolta el a kávét maga elől.

-         Akkor tedd félre a sértettséged és menj vissza hozzá, amíg még megteheted! – szólt rá erőteljesen Blaise.

-         Nem mondta hogy szeret.

-         Mit érnél a szóval Pansy? Mit jelentene az ,ha kimondaná? Csak jobban fájna mindkettőtöknek. Felejtsd el a szavak és  a közös jövő képzetét. Élj annak, hogy elfogadd és örülni tudj annak, amit eltölthettek még együtt.

-         Ez nagyon nehéz Blaise – simította át a homlokát Pansy. Blaise megszorította a lány asztalon nyugvó kezét.

-         Neki még nehezebb! S a hozzáállásoddal csak sietteted Draco halálát! A maradék életkedve is oda van. Ha érzel valamit is iránta akkor nem hagyod magára ezekben a hetekben!  - zárta le Blaise.

-         Meggondolom még – kerülte Pansy a férfi tekintetét. Magára kapta a köpenyét.

-         Tedd azt! De ne sokáig! Mert lehet már késő lesz! – figyelmeztette Blaise. Pansy erőtlenül bólintott, s elfogadta Blaise csendesen felé nyújtott karját.