Kerek tölgyfából készült rúnákkal vésett bölcső ringott ütemesen a márványpadló tükrös felületén. Egy fekete cipőorr billegette a bölcső  ringó testét.  A talapzata masszív ezüstbevonatú fémvolt, csak a bölcső felső része ringott, a fehér baldachin könnyű fátylát ijesztően pókszerű ujjak igazgatták. Egészen fülbesimuló dallammal sziszegett.

-         Megállj Nap a kék égen, nem tudod te mi fán terem? Reggel felkelsz, sétálgatsz, este jöttén leszállasz! De én akkor járok kélek, mikor a szerelem éled! – lágy sziszegés. Voldemort vörös szemei végigsiklottak kislánya testén. – Te is olyan vagy, akárcsak Bella. A Hold! Az olyan titokzatos égitest. A nők olyan megfejthetetlenek. Te is egy Hold vagy Scathach! A mi kis holdacskánk! Igen – suttogta a bölcső felé hajolva, a baba mélykék szemei egyenesen rá szegeződtek. Pislogás nélkül egymást fürkészték. – A szerelem gyermeke. A Hold a szerelem. Ez így van. Az éjszaka a leggyümölcsözőbb napszak.

-         Mivel szédíted a lányunk fejét már megint? – állt a szárnyas ajtónak támaszkodva Bella. Haja a derekát súrolta, s az illanóját kecsesen eltartva magától figyelte a bölcső felé hajló fekete taláros sötét alakot.

-         Normális dolog az, amit Scathach tesz? Itt ringatom már legalább dél óta és még mindig fent van. A kisbabák nem aludni szoktak ilyenkor? – ráncolta a homlokát Voldemort, s lábával újra meglökte a bölcsőt. A kicsi kimeresztette rá hatalmas szemeit, s rezzenéstelenül apjával szemezett. Bella közelebb sétált hozzájuk, s Voldemort mellett a bölcsőbe nézett.

-         Miért te mikor hallottad már sírni? – húzta fel kérdőn sötét fekete szemöldökét Bella. A lótuszillat a bölcső felett lebegett, Voldemort mélyebben vette a levegőt. A születése percében sem sírt. Csendes volt, hallgatag, figyelő szemekkel, mindig, minden körülmények között. Nyugodt baba volt, s egyáltalán nem gyereknek tűnt. Sokkal inkább egy bölcs hallgató, aki szülei életét követi nyomon.

-         Igaz – jött a metsző felelet. – ez a gyerek nem is sír. Tulajdonképpen honnan tudod, hogy mikor mi kell neki? – fordult érdeklődve Bella felé Voldemort.

-         Jogos a kérdés – szívta be a lótuszillatot Bella, s ő is a fehér fátyolfüggönyt igazgatta a bölcsőn. – Fogalmam nincs. Sosem éreztem magam egy anyatípusnak. Erre tessék. Még segítségemre sincs a lányom – ingatta a fejét Bella. Hátralökte fekete haját, s Voldemort talárjának ujját húzva hátrált a bölcsőtől. – Gyere! Ha felette állsz nem alszik el – suttogta a fülébe.

-         Bellám! Humorizálsz igaz? – sziszegte fagyosan Voldemort.

-         Nem! Várja, hogy beszélj hozzá! Tetszik neki, ha párszaszóul duruzsolsz  felette.

-         Az neked is tetszik – villant felé röviden Voldemort, de a vörös szemek még visszanéztek Scathachra.

-         Igaz. De ellentétben velem Scathach érti is – sóhajtott fel Bella.

-         Irigykedsz? – nevetett halk száraz, torokhangon Voldemort.

-         Kicsit – eresztette a mennyezet felé a füstöt Bella. – Nem. Nagyon – kapta izgatott kék szemeit Voldemortra. Behúzta a szárnyas ajtót a kicsire, s a halkan lépdeltek egymás mellett a folyosón. – Nem szeretném, ha lekörözne a lányom. Olyan jelentéktelennek érzem magam olyankor. Ezt egy nőtől sem viselem el.

-         Bellám! Ő kettőnkből születő tökéletesség. Én is attól tartok, hogy túl fog szárnyalni mindkettőnket. És ez árt a hiúságomnak – karolta át Bella karcsú csípőjét Voldemort.

-         Mindig is mondtam túl hiúak és önzőek vagyunk ahhoz, hogy gyerekünk legyen – billegtette lágyan a csípőjét Bella Voldemort tenyere alatt.

-         Scathach nagyon értelmes személyiség, már most – préselte az ajkai közül Voldemort. – Nem szokványos. De elégedett vagyok, hogy ilyen.

-         Képes lennél megátkozni, ha egész éjszaka sírna, igaz? – gúnyolódott Bella. – Scathach fél tőled! – súgta nevetősen Voldemort fülébe a férfi karjára támaszkodva. Voldemort lehajolt Bella füléhez, s egészen közelről súgta jeges leheletével.

-         Ő az, aki félelmet vet! – Bella hátán kellemes borzongás futott végig a sziszegő suttogást hallva.

-         Ez félelmetesen jól hangzik – suttogta vissza kitágult szemeit a vörös íriszbe vetve.

-         Egyetértek. S nem kétlem, hogy így lesz. Ez a legkevesebb, ami várható Lord Voldemort utódjától – húzta ki magát, s vetette fel a fejét. Bella nevetve karolt bele.