A lovagterem ablakmélyedésébe húzódott a két férfi. Mindketten sötét, földet seprő talárban torlaszolták el az ablakon beáramló fény útját. Az idősebb időnként a szűk fénysáv felé igazgatta a ringó fehérfátyolos bölcsőt. Futó vörös pillantásokkal bele-belenézett a belsejébe. A magas szőke férfi nem szakította meg jelentéseit, a látszólagos csekély figyelem ellenére sem, jól tudta, szavai értő fülekre találnak, még most is, hogy a férfi figyelme nem rá irányul. A lovagterem szürke kőkandallójában ropogott a tűz, a felfelé áramló meleg levegő meglebegtette a handzsármintás zászlókat. A terem hosszában többször is visszatérő motívum volt a Mardekár- zöld és ezüstszín zászlai között. Egészen magasan a mennyezetről láncon csüngő fekete csillár tartotta a számtalan sötétviaszos gyertyát. A lovagterem nagysága ellenére is meleg volt, éppen ezeknek a falra erősített anyagoknak, zászlóknak köszönhetően, a hideg kőfalak nem ontották hűvösüket a bent tartózkodókra. A széles vasalt ajtók hívogatón tárva tátongtak, s a szürke szemek kiláttak egészen a hosszú széles aula oszlopai alatt érkező kávébarna taláros nőre. Az aula számtalan velencei tükrének egyikében méregetve magát söpörte ki homlokából az előrebukó fekete tincseket. Ritmusos könnyed lépéseinek sarokkoppanások adtak bizonyságot a márványon. Az üres aula visszhangozta a léptei neszét.

- Jövőre mindenképpen szerét ejtjük – bólintott határozottan a szőke férfi.

- Jó, helyes – emelte rá lassan vörös szemeit Voldemort. – tudod, hogy terveim lesznek velük.

- Én leszek a legboldogabb, ha  a tervei között a Malfoyok is szerepelnek – hajolt meg enyhén törzsből Lucius Malfoy. A vékony vértelen ajkak pengeélesre húzódtak.

- Ez a gyerek meg sem nyiffan – csak az álla mozgásán látszott ,hogy belülről az ajkára harapott. A cipőkopogások visszhangja elhalt, a nő a lovagterembe ért, s ritmikus léptekkel közeledett feléjük. Még hallótávolságon kívül volt.

- Talán a kivételes képességek nyelvén beszél majd Nagyuram – vetette szürke pillantását a bölcsőben fekvő csecsemőre.

- Remélem, nem csak párszaszóul akar beszélni, mert…értetlenség venné körül. Ezt a nyelvet az emberek kevéssé ismerik – Bella léptei csendesedtek.

- Alszik? – súgta halkan. Voldemort csak a fejével intett nemet, s vörös szemeivel a kerek arcú, hatalmas kék szemű kisbabát nézte. Bella mellé lépett, s a bölcsőbe pislantott. – Jaj fázik! Te! – morogta, s sietősen a bölcső szélénél levő gyapjútakaróval betakargatta a kislányt.

- Hát akkor miért nem jelzi? Mh. Miért nem sírt? – jött a mély visszafojtott hang.

- Lila a szája ehhez még hangot se kell kiadni látszik rajta – villantak a vad kék szemek Voldemortra.

- Bella! Nem tűröm megmondtam! – szólt fenyegetően Voldemort. Lucius gyorsan előkapta zsebóráját, s úgy tett mint, akit a számlapban való gyönyörködése teljesen leköt. Jól sejtette sógoráék bontakozó veszekedését.

- Olyan beteg lesz mint a lelked! – sziszegte közel lépve Voldemort arcába Bella.

- Lila a szája mint a tied. Te is fázol? – húzta fanyar lefelé görbülő mosolyra száját Voldemort.

- Az én szám az állandó verésedtől lila! – lebbentek meg a szempillák. Lebbenő pálcamozdulat. Voldemort egyetlen legyintéssel kivédte, s Bella hátrafeszítette a fejét. Fojtó varázslat.

- A nyelved Bellám! Látom nem tudtam még mindig megzabolázni ezt a betöretlen lovat – villant a szeme a gyanakvóan toporgó Luciusra. Bella puszta kézzel rontott Voldemort mellkasára. De Voldemort hátrébb lépett az ablakhoz simulva. – Ne alázz meg Bella! Ha harcolsz ellenem, legalább pálcát használj! Én sem puszta kézzel akarlak megfojtani – vágott gúnyos mosolyt a nőre.

- Gyűlöllek! – sziszegte Voldemort rezzenéstelen arcába Bella.

- A gyűlölet Bellám… - Voldemort az ajkához emelte Bella jegygyűrűs kezét, s a kígyómintával karcolt, zöld smaragdköves sötétarany jegygyűrűre hintett egy hűvös kézcsókot. – félelmetesen közel áll a szeretethez. És lám, te sem tudod melyiket is érzed – búgta mély fagyos tónussal. Bella kirántotta a kezét a férfiéből, s sarkon fordulva hatalmas léptekkel távozott. Voldemort szembe nézett egy ideig a saját jegygyűrűjén futó kígyó két smaragköves szemével, s végül fenyegetően parancsoló hangon csattant.

- Vissza Bella! – a nő megtorpant. Nem fordult, meg, de a hang megállította. – Ide elém! – lépett ki a bölcső takarásából Voldemort, s tett előre néhány lépést.- Azt mondtam visszajössz! – sziszegte parancsolón. Bella mély levegőt véve, de a férfihoz lépett. Farkasszemet néztek. Hosszú másodpercekig. – Térdre!- lobbant váratlanul a parancs.

- Nem vagyok az idomított háziállatod! – toppantott Bella.

- Azért mert gyereket szültél nekem azt hiszed mindenre jogod van!? Elfelejted ki vagyok? – hajolt közelebb Voldemort kíméletlen tekintettel.

- ne csináld ezt Lucius előtt! – súgta Bella hidegen.

- Semmi köze ahhoz, ki van a lovagterembe. Kérdeztem valamit! – ragadta meg az asszony karját Voldemort. Bella lesütötte a szemét.

- Nem nem felejtettem el – mondta inkább magának. – Nem is hagyod hogy elfelejtsem.

- Úgy van. Ha te elfelejted, mindegyik el fogja felejteni!A megalázásért megalázás jár Bellám! Ez örök törvény! Térdre! – csattant Voldemort kegyetlen hangja. Bella a földre vetette magát, s Voldemort talárjának szegélyéhez szorította az ajkát.

- Bocsáss meg nagyuram! – rebegte lesütött szemekkel. Voldemort vörös tekintetét az asszony földre omló haján nyugtatta, s végül lehajolt hozzá, hogy a nő álla alá nyúlva kényszerítse, hogy ránézzen.

- Ne merészelj még egyszer puszta kézzel rám támadni megértetted!? Fogd vissza az állatias ösztöneidet! Boszorkány vagy Merlinre! Nem méltó hozzád sem és hozzám sem! – fogta meg Bella kezét, hogy felhúzza.  – Bella! – sóhajtott Voldemort, s a nő ajkára szorította a száját. Ahogy Bella ismét kiegyenesedett Voldemort visszafordult sógorához. – Asszonyok! Nők! – legyintett értetlenül. – Lucius drága barátom! Te vagy ennek a merlincsapásának a rokona. Látod, hittük-e hogy sógorságba keveredünk általuk!

- Nem hinném Kegyelmes úr! – mosolygott Lucius kedélyesen, s elkapta Bella kéjes vigyorát.

- Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy Voldemort sógora, de te igazán megérdemled, s a Malfoyok is- bólogatott Voldemort, s a bölcsőben hallgatódzó lányához lépett. A kislány összerántotta lábacskáit és kezeit, ahogy a bölcső felé hajlót meglátta. – Anyád lépten nyomon megaláz látod? Eddig csak ha rá néztem éreztem, hogy felborul a világ, s most ha rád nézek száll ki minden erő a lábamból! Nők! És a veszélyes  csapdáik! Még pálca sem kellett neki hozzá! Gyere én legtitokzatosabb Holdam! – rándult meg Voldemort szája széle, ahogy visszafojtotta mosolyát. A meleg gyapjútakaróval együtt kivette a bölcsőből a kicsit.

- Mit mondtál neki? – nézett rá morcosan Bella keresztbe tett kézzel. – Hogy hogyan fogod holnap fegyelemre tanítani őt is? A lányod is kússzon előtted, mint egy féreg? – haladt Voldemort mellett, aki a karján csodálkozó szemekkel néző csecsemőt nézte.

- Nem. Azt mondtam neki, remélem hallotta, milyen egy hárpia anyja van, és hogy tanuljon a hibáidból és ne legyen olyan ostoba, hogy varázslat nélkül szálljon szembe bárkivel is – Bella erőszakosan karolt Voldemortba, s ő is a férje karján fekvő kislányra nézett.

- Scathach a legokosabb tanácsokat anyádtól tanuld! Soha ne menj egy férfihoz, aki házasság előtt is parancsolt neked! – mosolygott a kislányra Bella. Voldemort az egyik mély kék szempárról a másikra nézett, majd fél karjával magához szorította Bellát a derekánál fogva.

- Nálunk maradtok ebédre igaz Lucius? – fordult a mellettük félrehúzódva haladó férfihoz.

- Ez nem is kérdés!- felelt helyette Bella, s az étkező felé vették az irányt.