Blaise kopogott az ajtón. Nem érkezett válasz. Haját túrva járkált le-fel, majd ismét bekopogott. Fél órával ezelőtt ugyanezt tette. Most már be kell néznie a nőre. Félt, hogy talán valami meggondolatlanságot követ el. Várakozott. Várakozott. Semmi nesz. Semmi mozgás. Blaise  mély levegőt vett.

-         Pansy ideje felébredni! – szólt be.

-         Fent vagyok – morogta Pansy.

-         Akkor nyikkanj meg Merlin szakállára! Szétaggódom magam miattad! – túrt idegesen a hajába Blaise, de hangján érződött a megkönnyebbülés.

-         Nem mégy a színházba? – jött a kérdés.

-         Muszáj úgy beszélgetnem veled, hogy egy ajtó választ el? Nem látlak! És nem olyan élvezet a gyalult lapú fadarabhoz beszélni – támaszkodott az ajtófélfának Blaise a tenyerével. Pansy felrántotta az ajtót, s kisírt szemekkel felpüffedt arccal mérgesen méregette Blaiset. – Máris jobb – vigyorgott rá kisfiúsan Blaise.

-         Nincs kedvem beszélgetni, mond és hagyj magamra! – tette keresztbe a karját Pansy.

-         Meg kellene beszélnünk néhány dolgot, hogy hogyan tovább – emelte meg a szemöldökét Blaise.

-         Ne most! Menj a színházba! – csattant Pansy.

-         Gyere velem! – támaszkodott még mindig a keretnek Blaise. Pansy rosszalló tekintettel hátrébb lépett.

-         Semmi kedvem színházba menni, főleg nem a szeretőid nyavalygását hallgatni! – vágta a férfihoz Pansy.

-         Nem akarlak egyedül hagyni – nézett rá kérlelőn Blaise.

-         Blaise! Látni sem bírok senkit sem, egy kis nyugalomra vágyom! Hagyj már békében! – vágta be az ajtót Blaise orra előtt Pansy, s a kulcs forogva kattant a zárban. Blaise homlokráncolva távozott a házból.

Pansy hallotta a kovácsoltvas kapunyikorgást. Blaise betette maga mögött a kerítésajtót, forgott a kulcs a zárban. Ruganyos léptek csusszantak a lépcsőn. Kulcszörgés. Pansy elindult lefelé a lépcsőn. Ahogy Blaise benyitott Pansy már a lépcsőn jött le. Fekete fátyolkendőben, talpig feketében. Blaise bezárta az ajtót, s a vakítóan fehér sálját kanyarintotta le a nyakából.

-         Mi ez az özvegyi fátyol kedves? – mosolygott rá Blaise.

-         Mintha nem tudnád, gyászolok – felelte színtelen hangon Pansy.

-         Pansy Cicus! Semmi okod rá. A legeslegelejétől tudtad. Tisztában voltál vele. Nem kell ez a mártírkodás – legyintett Blaise, s kávéscsészéket keresgélt a konyhában. Pansy megfordult. – Nem úgy értettem. Had találjam ki mivel töltötted a napodat! Telesírtad a párnád! Amikor kellően kiszáradt a szemed, akkor pedig csak bámultad a plafont s egész nap nem ettél – dőlt a konyhaasztalnak Blaise. Vallató tekintete alatt Pansy csak lehunyta a szemét.  – Tehát így volt  - Blaise felállította a tűzhelyre az üstöt, s a kamrában keresgélt.

-         Mit csinálsz?

-         Vacsorát – fordult vissza Blaise. Egy befőttesüveget csúsztatott Pansy elé az asztalon. – Mazsola! – Blaise a szájába gyömöszölt egy marékkal az aszalt szemekből, s várakozva nézett a nőre. Pansy egy szemet a szájába csúsztatott, s viszonozta a pillantást. Blaise sokáig rágta a szőlőszemeket, dülledő szemeivel a befőttesüveget figyelte, végül lenyelte a mazsolát s felnézett. – Draco rám bízott titeket.

-         Hogy érted ezt?

-         A kérdés, inkább az, hogy ő hogyan értette – könyökölt az asztalra Pansyhoz közelebb hajolva.

-         Blaise! – húzódott hátrébb figyelmeztetően Pansy.

-         Draco azt akarta, hogy vegyelek feleségül – vigyorgott rá Blaise.

-         Ilyet soha nem mondott volna! Kihasználod a helyzetemet te szemét mocskos mardekáros állat! – sziszegte Pansy s könnybe lábadt a szeme. Blaise fogai csillogtak a gyertyafényben, ahogy nevetett.

-         Ne húzd magad Pansy! Ismerheted Dracót! Az utolsó kívánsága volt, hogy te és a fia az én védelmem alatt legyen. Kész voltam megadni a beleegyezésemet, a kérdés az te benne vagy-e?

-         Mekkora egy aljas kígyó vagy! – Pansy a fátylát hátralökve akart az emeletre vonulni, de Blaise elkapta a csuklóját.

-         Te is tudod, hogy ebben nem tréfálnék! Draco kért! Én beleegyeztem. Te?

-         EZ nem ilyen egyszerű! Én Draco felesége akarok lenni! – sírta el magát Pansy.

-         Hát… - Blaise szomorkásan mosolygott. – Épp nem erre a válaszra vártam, egy lánykérés után. Bár sejthettem volna, hogy Draco még halálában is megelőz engem. Örök második igazam van? – Blaise elengedte Pansy karját, s megkeményedett arcvonásokkal elfordult ,hogy kávét töltsön magának.

-         Blaise! – Pansy szemét törölgetve akarta megérinteni a férfit, de Blaise ellépett. – Nem úgy értettem.

-         Hagyjuk! – legyintett Blaise.  – De fogalmam nincs akkor mit tegyek értetek. Ígéretem van Pansy!

-         Megszeghetetlen eskü?! – nyögte Pansy. Blaise csak sötétebb szemekkel meredt rá. Pansy nem kételkedett. Draco Blaiseben bízott a legjobban. De benne sem eléggé. Minden bizonnyal Blaise-t belerángatta egy eskübe, az ő védelmük érdekében. ÉS Blaise aki szerelmes volt Pansyba. Meg is tette. Ördögi kör.

-         Mit akarsz lépni hallgatlak? – dőlt hátra a cukrot kavargatva Blaise. Ütemes ritmusos kanálcsörömpölés a porcelánon. Andalítóan idegesítő csengés. Pansy beharapta az ajkát.

-         Tehát te beleegyeztél? – Pansy bizonytalanul helyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát.

-         Mit vársz mit mondjak? Persze hülye lettem volna nem kihasználni a helyzetet igen. Tudod, szerelmes vagyok beléd a kezdetek kezdete óta. Természetesen úgy éreztem, most meg is kaphatom  azt, amire vágyom, még ha ilyen keretek között is. Persze gondoltam, hogy veled semmi sem megy simán – válaszolta komolyan Blaise. – Tehát?

-         Tegyük fel, igent mondok a házassági ajánlatodra – kezdte lassan és óvatosan Pansy. – De eközben maradhatnánk pusztán barátok? – emelte meg esdeklően a szemöldökét Pansy. Blaise merőn nézte a nőt. Az arcán valahol rángott az ideg. Érződött, hogy a két fogsorát szorosan préseli egymáshoz.

-         Kegyetlen vagy – vágta a nőhöz.

-         Most miért? – mosolygott Pansy.

-         Kegyetlenség barátságot ajánlani, amikor én szerelmet kérek – hosszú másodpercekig meredtek egymásra. Blaise rezzenéstelen arccal, Pansy könnybe futó szemekkel és halvány mosollyal.

-         Ne haragudj Blaise – a tekintetével sajnálkozón végigsimított Blaise arcán.

-         Már megszoktam – hörpintette ki a kávéját Blaise. – És egy halottal képtelenség felvenni a versenyt. Az élő Dracóval sem sikerült. Jó étvágyat! – tolta a tányért Pansy elé.

-         Egyedül nem szeretek enni – akarta marasztalni Blaiset Pansy.

-         Sajnálom, nekem viszont elment az étvágyam – húzott ki egy szantálillanót a tárcájából Blaise s a szálat az ajkai közé véve elindult a lépcsőn az emeltre. Pansy sajnálkozva nézett a férfi után, s ült a lassan kihűlő vacsora mellett.