9. Várkastélyi sokadalom
callie 2007.11.11. 20:08
Hej ide Bella
Minek oda Bella,
Valaki szája elmosolyodjék
Szedjed, szedjed zálogját.
Középkori hangulatot idézett a mandolinosok és lantosok lágy húrpengetése, és a férfibaritonok éneke. Voldemort és Bella elhaladtak a zenekari emelvény előtt, s végigsiettek a lépcsősorokon. Bella a szöveget hallva egy pillanatra megtorpant és felnézett Voldemort vörösen izzó szemébe. A mindig hideg ajkakon futó mosolyra rándulás futott végig, s továbbhúzta Bellát a kétszárnyú lépcsőlejáró felé. A bálteremben már izgatottan várták a lépcsőn fejedelmi tartással vonuló sötétbe öltözött párt. Bella fekete cipőorra szélesen kilökte a csipkeanyagot, uszálya a lépcsőn lekúszva hullámzott. Elkerülhetetlen volt kit is üdvözölnek először. Voldemort szélesre tárt karokkal szertartásos kézcsókot mutatott be.
- Lord Voldemort! – kemény fagyos női hang, arcán valami földöntúli titokzatos mosollyal.
- Morrighan! - Voldemort felegyenesedett, s pókujjaival átsimította fejbőrét. – Mindig meglep váratlan felbukkanásod.
- Engem nem különben a te titkos akcióid híre. Ez a legújabb minddel felér – mérte végig egymást a két nő. Bella és a Fantomkirálynő csak hűvös biccentéssel üdvözölték egymást.
- A szép nők harca igazam van? – mosolygott a magas férfi Morrighan mögött.
- Morrighan, Castor – biccentett Bella. A két nő ismét egymást méregette. Mindketten feketében voltak. A magasságuk vetekedett egymással. Mindketten hitték magasabbak a másiknál merő hiúságból. Morrighannak egyenes hosszú fekete haja és szürke szeme volt, nagyon finom bronzos árnyalatú arisztokratikus arccsonttal, magas homlokkal, enyén keskenyre húzott szemekkel fürkészett mindenkit. Lehetetlenség lett volna választani a két nő közül. Bella magas, arisztokratikus , tüzes és szenvedélyes természettel, kék szemmel fekete hajjal, karcsún, és Morrighan szintén magas arisztokratikus vonásokkal, szürke szemmel fekete hajjal, de jéghideg megingathatatlan közönnyel, érzelem nélküli szenvtelen arccal. Mindenki tudta nem elégedett meg a fantomokkal, a pusztán fizikai testre ható gyötrésekkel, többet akart, mint mindenki, aki hatalomhoz jutott. A démonokat és a kísérteteket is magának akarta, mindent magának akart, követelt és vonzott. Nem az a fajta kegyetlenség volt ez mint amit Voldemort és Bella képviselt, Morrighan nem élvezte ezeket, hanem uralta. Maga alá hajtotta igába zárta, és nem eresztette őket, önkénnyel uralkodott felettük, s minden fantom csak az ő kedvétől függően jelent meg ott és akkor, amikor ő akarta. Ezért olyan elenyészőek a fantomok. Mert Morrighan irányítja őket. Hogy jót tett-e vagy rosszat? Senki sem volt a varázsvilágban aki ítélkezhetett felette, de egyedi és kivételes tett volt, ezért vált olyan híressé, olyan megfoghatatlanul titokzatossá ez a nő. Mert titokzatosság bőven volt benne. Sőt szinte a titokzatosság megtestesítője volt. És Bella nem véletlenül irigyelte őt. Egészen más szerepköre lenne ,ha hasonló tettet hajtott volna végre mint Morrighan az évei alatt. De ő csupán az Azkaban celláinak levegőjét szívta, amíg Morrighan mindent elért, amit csak akart. Pedig Bella talán a lelke mélyén vágyta, hogy így állhasson Voldemort előtt, mint Morrighan. Fölényes enyhén ajakbiggyesztett mosollyal, felvetett fejjel, feszesen magasra tartott fejjel, amit a hátrafésült hajpánttal hátraerősített hajkorona csak erősített. Tökéletes tartása volt, maga volt egy megtestesült kristályszobor. A fantomok fekete örvényéből vájt szobor. Bella a maga hanyag arisztokratizmusával teljesen más stílust képviselt, a maga hanyatló züllő életvitelével, börtönjárt nőként…teljesen más kategória volt mint Morrighan. A két nő csupán egymással versengett, de sosem egy férfiért. Voldemort egyetlen gondolat egyetlen kósza fantom erejéig sem tűrte volna meg maga mellett ezt a túlságosan is uralkodni vágyó nőt. Ezért van Bella most Voldemort mellett, aki megalázkodik, aki minden dac ellenére aláveti magát a vezető akaratának. Morrighan erre a meghajlásra és megalázkodásra soha nem lenne képes, s Bellában éppen ezt vetette meg és csodálta is egyben. A fagyos üdvözlés és külső kinyilatkoztatás ellenére ez a két nő mégsem vált sosem ellenséggé, bár egymás felé mutatott tartásuk miatt igazán közelebbi kapcsolatba sem. Voldemort pedig a rengeteg kapcsolat ellenére is magányos maradt, kizárva ezeket a fekete varázslókat, uralkodókat, királynőket, nevezzék magukat ahogy éppen nekik tetszik. Sajátos kör volt. Voldemort által pedig Bella maga is belecsöppent ebbe a meghatározhatatlan misztikus, titokzatos és érthetetlen világba, ahol minden megjelenik, előfordul és ott van váratlanul, vagy épp magától értetődően, akár a mesékben.
- Cliodna kedves – nyújtotta felé két karját Bella, s az édes pacsuli illat és a lótusz egy pillanatra keveredett, ahogy a két nő egymáshoz érintette puha arcbőrét.
- Nem maradhattunk ki – mosolygott nyájas mézes mázos behízelgő mosollyal a szépség a mágia istennője. Voldemort ugyanazzal a hűvösséggel fogott kezet istennőkkel, királynőkkel, mint rokonokkal. Amíg Bella kaméleonként változott az érkező nők hatására, Voldemort talán csak erősebben préselte az ajkait, kisebbre húzódtak vörös kígyószemei, egy fokkal metszőbb lett a hangja, de az arcán amely többnyire csak negatív érzelmeket tükrözött nem látszott semmi.
- Assan, az araboknál jellemző, hogy nem látszik rajtuk a kor, vagy Cliodna érdeme ez is? – kérdezte kedélyesen Bella. A férfi aranyzsinóros fehér fejkendője a vállát verdeste, és a világ legkülönlegesebb zafírkék szeme éppen ennek az arab férfinak jutott.
- A gyerek után rohangálás - körszakálla csiklandozta Bella arcát, ahogy arcon csókolta a nőt. – Napoca már megint az eltűnés művészetét gyakorolja.
- Többnyire varázsszőnyegen – fűzte hozzá a szőke hajú zöldeskék szemű Cliodna. Arcán levakarhatatlan mosollyal. – Amíg nem látjuk Scathachot ki nem tesszük a lábunkat a várból! – mosolygott a házaspárra, s Bella Voldemortba karolva menekült tovább.
- Olyan ragadós akár egy törökméz – morogta bosszúsan az orra alatt Bella.
- Lehet a félszigetet elöntötte a mézesbödönjük – sziszegte vissza Voldemort.
- Nem bírom ezt az állandó mézesmázoskodását. Szabaduljunk meg tőle – futtatta végig sötétkék szemeit a fekete kristálycsillárokon Bella.
- De Bellám! – húzta várkapu felé a nőt Voldemort.
- Csak egy javaslat volt – legyintette meg az orrát a fekete legyezőjével Bella.
- Mellesleg nem is olyan rossz javaslat – szuszogta Voldemort, s jól sejtette, Késve érkezett fekete macskák vontatta hintóban a kissé komoly arcúnak tűnő vidám nő.
- Freyja! – Bella viszonozta a kleopátrahajú vörös nő integetését. Élénk sötét szeme csinosan formázott szemöldök alatt vidáman csilingelt. Fekete kesztyűs kezeivel megrántotta a kantárt. A gyönyörű selymes szőrű fekete macskák nyávogtak.
- Lord Voldemort! És Lady Voldemort! – a fiatalosan ruganyos mozgású nő leszökkent a hintóról, s röpke pukedlit eresztett meg a házigazdák előtt. – Megkésve bár, de egy újabb vendéget hozva érkezem. A hintó belsejéből sötétkék frakkos züllött zavaros szemű férfi botorkált elé.
- Hódolatom a gyönyörű háziasszonynak! – kapta le tollas kalapját, s megingott miközben mélyen meghajolt Bella előtt, kézcsókja közben ajkai már felfutottak Bella alkarján.
- Szatírokról szó sem volt! Pactolus komolyan Nagyuram beenged téged a kastélyba?! – húzódott el Bella a lerohanástól.
- De Bella! Én magam a Démonok királynőjének neveznélek! Annyira démoni a szépséged! – áradozott a férfi nehezen forgó nyelvvel, majd karját átvetette Freyja vállán. A fekete prém hajladozott az erős férfikarok alatt Freyja vállán. – Az én drága barátném volt olyan kedves és felvett a hintójába, különben a napkeleti bölcsek gyalogosan megtéve az utat is hamarabb ideértek volna mint én. Úgy elrejtettétek ezt az átkozott várat, hogy csoda ha egy valamire való varázsló… az én esetemben szatír megtalálja – vihorászott Pactolus – remélem van valami ütős borotok, mert átfagytam rendesen és még Scathachról is dicshimnuszokat szeretnék zengeni az enyéimnél, meg itt nálatok is ma este – imbolygott be a szárnyas lépcsők felé.
- Bella! – húzta magához az alacsony vékony homlokközépig érő vörös frufrus nő Bellát. – Szeretnék nektek ajándékozni egy macskát! Válassz! – mutatott a fogatja elé befogott fekete macskákra. Voldemort és Bella sokáig nézegették a több tucatnyi macskát. Voldemort kérdőn nézett a feleségére, végül Bella lehajolt egy apró fekete macskáért. Zöld smaragdszemével álmosan pislogott rá, s aprót nyávogott.
- Köszönöm. Őt választom. Scathachnak – mosolygott fel Voldemortra Bella, s a férfi beleegyezően bólintott. Bella a cicát az ölében tartva simogatta, s Voldemort a derekát átkarolva tolta be a hideg várkapuból a melegen terített ebédlő felé, Freyja prémjéről sepregetve a hópelyheket követte őket.
|