Tízen ülték körül a gazdagon megrakott asztalt. Egészen ősi Mardekár-vagyon csillogott a terítéken. Koboldmunkával vésett ezüstkupák, tálak, tálalóedények, tele háziszárnyassal, hallal és vadétellel. És egy dúsan megrakott citromtól és narancstól duzzadó gyümölcskosár. Kis ezüstkancsókban sűrű szószok fénylettek, s Assan és Cliodna előszeretettel magukhoz húzták a szaracénmártást. Vajsör és mézsör, ütős borok közül választhattak a vendégek. A lágy mandolinhang kísérte a lakomát. Az asztalnál ülők megcsodálták az étkészletet, a mardekárcímeres faragásokkal díszített tálakat, evőeszközöket. Voldemort nagy gondot fordított öröksége összeharácsolására, olyan hajtóvadászatot indított minden egyes darabért, hogy halálfalói már a kimerültség szélénél jártak. De Voldemort Scathach születéséig össze akarta gyűjteni ezeket az ereklyéket. És amit tervbe vesz, senki sem kétli, hogy ne sikerülne. Voldemort és Bella ült az asztalfőn, kígyófejes karfájú székben. S ők maguk nagyon visszafogottan ettek a lakomán. Szinte mindenki feketében volt két nőt kivéve. La Befana igazi olaszos hangulatú tarka ruhájában, fodros ujjú talárban húsos ujjaival gyömöszkélte le  a torkán a falatokat, és Cliodna aki aranyszín vékonypántos talárban, karján számtalan vastagabb és vékonyabb karpereccel és lánccal, fesztelenül húzta Morrighan idegeit.

-         Akár egy aranybánya – jegyezte meg gonoszul Bella, Cliodna túlzásba vitt aranykészletét.

-         Ezek a déliek mind olyan mértéktelenek – szűrte a szavakat Voldemort a fogai közül. – Menj had szórakozzunk egy kicsit! – intett Bellának. Bella hanyag csípőringással körbejárt az asztal körül, és mindenkinek töltött a serlegébe. Voldemort vörös szemeivel követte a nő mozgását, ahogy Bella egy-két kiszabadult tincse előrebukik, a vörösbora fejébe szállt, piros foltokat nyomva Bella mindig sápadt arcbőrére. A szorosan fűzött karcsú dereka, amit úgy ringatott járás közben, akár egy hastáncosnő kéjes lompossággal. Bella mellé ért és Voldemortnak is töltött a borból, Voldemort lesütött szemekkel érzékelte a nő csípőjének közelségét, ami egy pillanatra a távolból úgy megrészegítette, de pókujjaival türelmetlenül intett, A vörösbor csordogálása abba maradt, s Bella lótuszillatú haját hátralökve ismét helyet foglalt Voldemort mellett. Megkocogtatta ezüst serlege szélét. A csilingelésre mindenki a házigazdákra figyelt.

-         Az unalom elűzése érdekében – sziszegte Voldemort fanyarul. – Lady Voldemort mindenki serlegét teletöltötte. Az egyik serlegben méreg van – mosolygott hidegen. – Drága barátaim egyikőtöktől szomorú búcsút kell vennünk ma este, amennyiben nem jön rá az illető, akinek a kupájába Bella belecsempészte a mérget – A társaság  minden tagja izgatottan a kupájába nézett, s mindenki lázas tanakodásba kezdett. Bella lábát átvetve a másikon lazán hátradőlt és fölényes mosollyal nyújtotta kezét Voldemortnak. A férfi futó kézcsókot hintett rá, de vörös szemei az asztaltársaság tagjain futottak végig. La Befana  máris előkapta rúnaköveit feldobta őket és az abroszra lökte, hogy a rúnákat kérdezze, nála van-e a méreggel teli kupa. Cliodna leoldozta aranykarpereceit és sorba belemártotta őket a kupájába, várva, hogy melyiknél tapasztal változást. Freyja egy macskájával kóstoltatta meg a bort. Miután megnyugodott, hogy a macskának semmi baja nem esett, nyugodtan itta tovább a mézsörét. Bella Morrighant figyelte. A szürke szemek nyugodtan viszonozták a kihívó pillantást. Morrighan megemelte a kupáját és Bella felé emelve biccentett, s hűvös mosollyal az ajkához emelte a kupát, s fenékig kiitta. Bella széles mosolyra húzta a száját. Morrighan vagy túlságosan bízik saját hatalmában, vagy túlságosan merész, hogy bízott Bella jóindulatában. Morrighan letette a kupát az asztalra és hűvös szempillalebbenéssel viszonozta Bella nézését. Sokáig nézte egymást a két nő. Harcoltak egymással már csak ezzel a nézéssel is. A szürke és a mélykék szem is enyhén vizenyőssé vált, ahogy egyik sem akarta hamarabb pislantani, farkasszemet néztek, s várták melyikük ereszti el hamarabb a másik tekintetét. Két gyönyörű szempár találkozása. Mindenki el volt foglalva a  serlegével, kivéve egyetlen férfit. Bella kihívó gunyoros nézését megtörte a szeme elé tartott fehér pókszerű kéz. Voldemort maga felé fordította Bella arcát.

-         Rám nézz! Mi ez a kihívó szemezgetés Morrighannel? – a vörös szemek Bella arcát kutatva fürkészték.

-         Szép nő nem? – pillantott le Bella a vallató tekintet elől, s a szoknyája csipkeredőit kezdte rendezgetni.

-         Engem nézz így ne őt! – suttogta dühösen Voldemort, s magához rántva Bellát szájon csókolta. Amilyen hirtelen kezdte, mintha megbánta volna Voldemort visszalökte a székbe Bellát . – Vigyázz Morrighannel! Ne feledd ki ő! És nem ránk veszélyes, még hanem Scathachra! Ne hozd ki a fantomkirálynőt a sodrából, mert ott csap vissza, ahol neked is fájni fog – Voldemort felemelkedett és az asztal körül elhaladva a saroknál felborította Pactolus serlegét. A méreg sercegve perzselte az abroszt.

-         Úha! Még jó, hogy már annyira részeg vagyok, hogy eszembe se volt még inni – vihogott Pactolus és harmadjára keresgélve sikerült az asztalon nyávogó macskát megsimogatnia. Voldemort az asztal végéből visszanézett Bellára. Bella értette a hívást, s gyors mozdulattal fellökte magát, s Voldemorthoz sietett. Szoknyáját megemelve indultak el a lépcsőn felfelé.

-         A Sötét Nagyúr tart a fantomkirálynőtől? – kérdezte Bella gúnyos mosollyal.

-         Inkább Scathacht féltem tőle – ráncolta a homlokát Voldemort.

-         Hiszen ő az aki félelmet vet nem igaz? – fordult be a hálószobába Bella. A karjaiba emelte a kislányt, s elindultak visszafelé.

-         Te vagy vele ellenséges és Scathach-el is az lesz – nézte az éberen, hatalmas szemeket meresztő Scathacht.

-         Nem kellek én ahhoz és te is tudod ezt. Morrighan azért ellenszenves velem mert a lányunktól tart – Bella a mellkasának támaszkodó Scathachel előre indult, s Voldemort követte őket.

-         Pactolus ma azt mondta Démoni szépség vagy Bella. Mit mond majd Scathachra? Morrighan vetélytársat lát bennünk – sziszegte Voldemort, miközben talárja szétterülve lebegett a nagy sebességnél mögötte.

-         Démonok? – Bella megtorpant és hátrafordult, hogy Voldemortra nézzen. A vörös pupillákban viszont csak a kiolvashatatlanságot látta. – Miért is akarna a lányunk bármit is a démonokkal? Nem!

-         Add át a kicsit! - intette le Voldemort. – Nehogy azt mond, hogy nem fordult meg a te fejedben is. A lányunkéban is meg fog – emelte át a karjaiba a kislányt, s belépett az ebédlőbe. Már mindenki végzett a vacsorával és megrohanták a belépő családot. Bella aggódva nézte a lányát, de Voldemort úgy őrizte Scathachot akár egy mérgeskígyó. De megnyugodhattak. Még Morrighan is egy futó mosolyt erőltetett mindig érzelemmentes arcára. Voldemort nem hagyta, hogy szétszedjék a lányát a kíváncsiskodók, s egyetlen karintéssel Bellával visszavitték a kislányt a bölcsőjébe. Scathach olyan izgatott lett a sok  új arc hatására, hogy mohó szemekkel nézett a társaságot tőle elzáró ajtóra. Bella mosolygott lánya kívánságán, de maga is jobbnak látta, ha Scathach ismét a bölcsője mélyében a fehér baldachinja alatt békésen alszik. Voldemort visszafektette óvó karjaiból a kislányt, s vörös szemeivel nézte a bölcsőben ringó tágra nyílt szemű kislányt.

-         Komolyan mondod, hogy démoni vagyok? – incselkedett Bella a bölsőt ringató kézre téve a kezét.

-         Démoni – emelte rá a tekintetét Voldemort. – Ezt nem is kell nekem mondanom. Elég ha tükörbe nézel. Mind a ketten démoniak vagytok. Az én démonaim.

-         Hüm – Bella kedélyesen mosolygott. – Voldemort Nagyúr démonja vagyok. Ez sokkal jobban hangzik mint a szeretője vagy a felesége. Azt hiszem mostantól ezt a megszólítást várom el a halálfalóidtól – kacagott csendesen Bella.

-         Azt már nem! Épp elegen mondják neked így is! A démonokat sötét helyekre kell zárni! Bellám a te démoni szépségedet is el kellene zárni a világ elől! – emelte meg a kézfejét a bölcsőről Voldemort, s így vezette vissza Bellát a vendégekhez.