Időnként felröppenő nevetések szűrődtek ki a nagyteremből. Megannyi vastag tömör gyertya izzadta viaszát a nehéz gyertyatartókra. Különböző méretűvé töpörödtek ahogy az éjszakába nyúló beszélgetések nyomán emésztették magukat. Éjfekete haj takarta el egy pillanatra a kandalló feletti tükörben visszatükröződő gyertya lángját. Gyors szippantással lélegezte be a meggyulladó  lótuszillanó ütős illatát. A füst felszállt a magasba, a mélykék szempár az aranykeretes velencei tükörben követte végig az illékony fehér csíkot, míg el nem veszett a várkastély magas termében. Újabb gyertyákat gyújtott, s szeme megakadt a világ egyetlen vörös szempárján a tükörben. Őt nézte. Szemével nyomonkövetve mozdulatait. Gúnyos mosoly volt a válasz, s a kígyófuttatta aranykarikagyűrűs kéz tovább folytatta a gyertyák gyújtását. Körbejárta a termet, ringó csípővel kilökte feketeáfonya bársonytalárjának alját, amely súrolta minden lökésnél a kövezetet. Karjával minden lépéshez lágy lendítést adott, csak illanót tartó kezét tartotta szájához közel, hogy amint kívánja újból belélegezhesse az illatot.  Illanót tartó kezéról a könyökhajlatáig csúszott vissza a fátyolanyag, szabadon hagyva hófehér karját. A sötét áfonyaszín a gyűrődésnél tiszta fekete árnyalatot vett.

-         Átkozott hideg van ebben a várban! – jegyezte meg Cliodna, aki a meleg déli levegőhöz volt szokva. Voldemort kelletlenül fordította el tekintetét Belláról, aki tovább folytatta útját a hosszú teremben.

-         A közeljövőben érkeznek gobelinek ebbe a terembe is – szűrte a fogai közül Voldemort, s  a bronzkorsóból az asztalra borította a csontokat. Az asztal körül ülők érdeklődve meredtek a megvillanó csontkockákra.

-         Ááá! Nem ér! Ez a gonosz varázsló átvág minket! – dühöngte Pactolus.

-         Azt mondtuk nincs semmi varázslat! Mert én is bevetem a saját módszeremet – mosolygott rémisztő szemvillanással Morrighan. – Melyiktek kívánja az én fantomjaimat? – hófehér fogain megcsillant a gyertyafény. Az asztaltársaság minden tagja feszengve helyezkedett a bársonyszékén.

-         Mindenkinek megvan a maga kíméletlen módszere Morrighan! – szólt neki Freyja széles mosollyal, s macskaszemei apró zöld derengésbe kezdtek.

-         Már tudom, miért nem szeretek sötét erők uralkodói között lenni – legyezte meg magát vaskos gyűrűs ujjaival La Befana.

-         Bella te jössz! – mordult Voldemort. Bella visszatért Voldemort mellé, s leereszkedett a bársonyszékre.  Elvette Voldemort elől a korsót, s erősen rázni kezdte a kockákat. Tenyerét a korsó tetejére szorította, öblösen kongtak a csontvető-kockák a korsó hasában. Egész dallmot adtak, ki a meleg kongású csontdarabok, de Bella nem váratta sokáig a társaságot. Egyetlen lendítéssel kilökte a korsóból a kockákat az asztalra. Teljesen más tecnkóikával vetették a kockákat. Voldemort egyszerűen felfordította a korsót, s a kihulló kockák az első pillanatban nem is látszottak, hoszen a korsó szája eltakarta a játékosok szeme elől. Bella kockái hosszan gurultak az asztalon, mind egyirányba törekedve, egymást leelőzve, majd lemaradva. Taroltak, nekiütköztek a gyertyáknak, s visszafordultak. Gyorsan elvégezték a számmisztikai számításokat, a kocka eredményeit összeadva, s Freyja apró  hegyes fogait kivillantva megjegyezte:

-         Bellánknak nagy szerencséje van a szerelem terén ezt persze mondani sem kell, épp az előbb láttuk az eredményét – vette el Bella elől a korsót. Freyja minden rázogatás nélkül feldobta a korsót, mintha a macskáinak szánná a kiröppenő kockákat. La Befana írta össze s számmisztikai eredményeket, egy pergamendarabkára. Morrighan hosszú vékony ujjaival a korsó alján kavargatta a kockákat, szürke szemeivel az asztal körül ülőket szemmel tartva, majd gyors mozdulattal lökte a korsót az asztalra.

-         Ki beszél itt szerelemről? – súgta fagyosan Morrighan. Az összes kocka lefordítva hevert a terítőn. Az asztal körül ülők gyors szemmozgással néztek körbe.

-         Csalás? – bizonytalankodott La Befana, pennájával a pergamenlapot kopogtatva.

-         A szerelem merő önzés – Morrighan egészen maga elé nézet, lesütve szürke szemeit a társaság elől. Hangja ugyanolyan vontatott hűvösséggel, nyugalommal hasította a levegőt, mint ahogy tőle megszokták. – Ha a szerelmet keressük a mai csontvetéssel, akkor számomra ennek a játéknak vége – emelte hirtelen a pillantását Voldemortra. Voldemort hűvösen biccentett.

-         A legfiatalabb közöttünk, valóban a szerencse kérdéskörét fitatta. Freyja mellőzd az érzelmi szálakat, mert fantomkirálynőnket zavarja a téma – préselte vékony vonallá a száját Voldemort. Bella ördögi vigyort facsart ki magából, majd hűvösen intett lótuszillatot szórva Voldemortra. Freyja cica módjára összekuporodott a bársonyszékén, s sértetten igazgatta talárja fekete prémjét a vállán. – Meg vagy elégedve Morrighan? – a vörös szemek résnyire szűkültek s Morrgihan a szeme sarkából viszonozta a pilantást.

-         Igen – királynői tartását még jobban szálegyenesre igazította. Komoly homloka magaslott lesütött fekete pillái fölött. Az egész tartása mindig ilyen visszafogott és hűvös volt. Mint most. A társaság mélyről jövő nevetésben tört ki, s Morrighan is eleresztett egy archaikus mosolyt. Bronzos bőrén apró gömböcskéket formázott szép mosolya, s szürke szemeit ismét felvetette, szálegyenes haja meg sem rezzent, továbbra is súrolta a háttámlát. Zavartalanul folytatták a csontvetést. Voldemort figyelte az egyenes derékkel lótuszillanót fújó Bellát, aki enyhe nemtörődömséggel hanyagul lökte fel minden erős rázás után a korsót, s apró szempillarebbentéssel állapította meg az eredményt. Az asztallapra könyökölt, haját időnként hátra,hátrarázva az arcából, s a lótuszillatot felfelé eregetve. A féktelen vérmérséklete a csontvetésben is kiötközött. Hagyta, hogy messzire guruljanak a kockák, sokszor Assan ölében landoltak a nagy lendülettel guruló csontdarabok. Voldemort viszont mindig maga elé az asztalra szorította a korsót, hogy véletlen se meneküljenek a csontok az ő meggyőződésre váró szeme elől. Bella unottan pislogott a gyertyákra. Mérte az idő múlását a lecsöpögöttviaszcseppeken. La Befana adta jelét, hogy ideje nyugovóra térniük, egy hatalmas ásítással. Mindenki más visszafojtotta feltörni készülő ásításait. A gyengeség jele. S ezt egy sötét varázsló, boszorkány sem engedhette meg magának. Még így, egy baráti összejövetelen sem. Bella és Morrgihan szemei egyformán csak vörös erekkel szőtt lett, Voldemort szemében soha nem lehetett igazán változást látni, és ő már hozzászokott minden helyzethez, Freyja pedig még fiatal volt ahhoz, hogy erős fáradtságot érezzen.

-         Szorgos jegyzetelőtök nem bírja tovább – ejtette ki kezéből a pennát La Befana. – Elég volt. Én elmentem aludni. – A feketemágusok elégedetten dőltek hátra széken. Egyetlen biccentéssel távoztak, s Bella  utoljára még lehamuzta a fölösleget illanójáról, majd hátralökve a székét a toronyszobába igyekezett. A bölcső mint minden éjszaka teljes csendben állt. Bella nem hozott gyertyát magával, mert nem akarta Scathachot felébreszteni a fénnyel. Lábujjhegyen hajolt a bölcsőhöz, s ajkán hangtalan sikoly tört fel. A bölcső mélyéről sárgás szempár meredt rá, s sziszegni kezdett. Fejét egyre feljebb és feljeb emelte Bella levegő után kapkodva szorította mellkasára a kezét. A kígyó fejét imbolygatva kúszott egyre feljebb.

-         Nagini! – dorgálta meg Bella. – muszáj így megijesztened?  - Bella megsimogatta a kígyó hűvös fejét, s a rémületében elhajított lótuszillanóra taposott, mielőtt a bársonyszőnyeget kiégette volna. – Őrzöd a lányunk álmát igen? – suttogta kedveskedve a kígyónak, a sziszegő nyelve alatt simogatta Naginit. – Felébresztettelek? – intenzív sziszegés volt a válasz. – Pszt! Nyugalom! Én úgysem értem, Scathacht meg felébreszted vele! - A fátyol mélyén Scathach mélyeket szuszogott, apró ujjait meg-megmoccintva álmában. Nyugodt léptekkel, talárját maga után lebegtetve jégillatot húzva maga után Voldemort lépett a toronyszobába. Nagini azonnal engedelmesen Voldemorthoz csúszott, s Voldemort jéghideg pókujjaival simogatta az állatot. Nagini a bölcső alatt összekuporodva szokta tölteni az éjszakát, s bármi különöset tapasztalva átsiklik Bella és Voldemort hálójába. Igazán egyetlen egyszer fordult ilyen elő, s akkor is csak Scathach feje zsibbadt el, s amint átfordították a kislány máris mélyen aludt tovább. Úgy őrzi ura és úrnője kislányát, akár a saját tojásait vigyázná. Egy mérgeskígyó remélhetőleg elég ijesztő a közönséges tehetségtelen varázslók elűzésére. Nagini egyébként túlságosan mélyen alszik ahhoz, hogy meg lehessen zavarni. De ha megzavarják…azt még eddig senki sem köszönte meg. Kivéve Bella és Voldemort. Akiktől mindent elnézett, még ezt is. Voldemort puhán megringatta a bölcsőt, s figyelte lánya vonásait. Közben ütemesen simogatta Nagini fejét.

-         Többet simogatod a kígyódat, mint a gyerekünket – jegyezte meg Bella gúnyosan.

-         Scathacht nem lehet simogatni tudod jól – legyintett Voldemort le sem véve vörös szemeit lányáról.

-         Olyan mint te – mérte végig Bella a férjét. Való igaz Voldemort soha nem engedte, hogy igazán simogassa, a kedveskedést mindig elutasította, elhúzódott, s nyers parancs volt rá a felelet. Scathach is minden simításra morcosan nézett. Zavarta mindkettejüket az intim érintés. Érinthetetlenek. Megfoghatatlanok, titokzatosak és különlegesek. S így vagy úgy, de mindkettő az enyém – mosolygott magában Bella.  – Igazi kis nebántsvirág! – mosolygott le a fátyolfüggöny felé Bella.

-         Az én lányomat csak kivételesek érinthetik meg. A testi érintés megtiszteltetés. Nem igaz? – fordult Bella felé Voldemort.

-         Én tudom a legjobban micsoda megtiszteltetés – bólintott Bella, de képtelen volt elfojtani egy kéjes mosolyt.

-         Scathach rám ütött valóban. De jobb is, hogy ebben azonosakvagyunk. Lord Voldemort lányához nem érhet bárki.

-         Úgy tudom, van egy személy akit kijelöltél neki – húzta fel a szemöldökét Bella.

-         Scathach szabad akaratából választ. Ez így is marad. Nem akarom előírni neki az életet. Az életét. Csupán lehetőségeket adok a kezébe – lélegzett mélyen Voldemort.

-         Bölcs előrelátás – nézett vissza a lányára Bella. – Igaz. Scathach a te lányod. Nem olyan mint a többi gyerek. De mégiscsak lány.

-         A származás fontosabb Bella. És a mi szemszögünkből ez a legfontosabb. Scathach maga is ilyen lesz én úgy látom. Tisztában lesz a helyzetével.

-         Érdekes lesz látni téged a lányunkban – mosolygott Bella.

-         Sokat örökölt tőled attól tartok – ráncolta a homlokát Voldemort. – Talán túl sokat is – Bella kutatva nézte Voldemrot arcát, s látta a felfelé görbülő szájszélet.

-         De Nagyuram! – tiltakozott Bella, s csendesen összenevettek.

-         Menjünk Bellám! – karolta át a nő vállát Voldemort, s átlépkedtek a saját hálójukba.