Ismét bepárásodott az üveg. A kényelmes bársonyhuzatú Malfoy-címeres hintóban négyen utaztak. A két gyerek egymással szemben ült, de fejüket minduntalan összedugták, s az ablakon bámészkodtak. Szüleik mogorva pillantásokat váltottak. A férfi meg akarta érinteni, a nő térdét, de a sápadtzöld anyag máris ellibbent előle, ahogy félrebillentette a térdét a nő, s tekintete még metszőbb lett. Anyjuk és apjuk csöndes harcából semmi nem jutott el a gyerekekhez. A hosszú szőke hajú kisfiú ismét az ablakra lehelt. Húga a párába kezdett rajzolni. Deimos kíváncsi oldalra billentett fejjel várta, mi születik a rajzból. Az esetlen gyerekkezek szorgosan tüsténkedtek a nedves üvegen. Ujjbegye megcsúszott, s hangos nyikorgással billent ki a rajzot áthúzva. Az ében haj mögött a nő összeszorította a szemhéját, tenyerét fájó mozdulattal a homlokára szorítva. Flegma ajakbiggyesztés és gúnyos szürke villanás volt a válasz. A nő lábszáron rúgta a férfit, mire az hangtalanul nevetett, s elkapta a nő lábát. Erők feszültek egymásnak, míg végül a nő kirántotta lábát a férfi erős markából. Eközben Deimos ismét rálehelt az ablaküvegre, s várta hogy húga neki kezdjen a rajznak. Most végre felismerte az alakzatot, amit a lány rajzolni szeretett volna. A szív egyik fele már egészen jól sikerült húgának, s most segített neki, hogy közel szimmetrikus legyen a másik fele is. Szürke szemei a rajzot böngészték, végül vállrándítva, kiegészítette. A szív belsejébe nyomtatott betűkkel írta: Scathach+Deimos.

-         Megérkeztünk? Miben sántikáltok ott fejezzétek be?! – szólt rájuk a férfi, s közelebb csúszott az ülésen, jó adag fenyőillattal borítva gyerekeit. Deimos tenyerével rátapadt az ablaküvegre, s egyetlen mozdulattal elhúzta a párás rajzon a kezét, letörölve a szívalakzatot.

-         Nem is sántítottunk – vigyorgott fel apjára Deimos. Draco összeborzolta fia szőke tincseit, majd leugrott a fogatról, s lesegítette Pansyt, addig a két gyerek még a hintóban összesúgott.

-         Azt írtad igaz? – hajolt bátyja füléhez Grainne rózsaszín sapkáját a fejébe húzva.

-         Mit? – keresgélte az ülés alatt a fél pár kesztyűjét Deimos. – Áh megvan! – húzta elő a mélyből a kesztyűt.

-         Őt! – mosolygott fel rá Grainne.

-         Csts! – tette ujját a szája elé Deimos, de csibészesen visszamosolygott húgára.  Draco leemelte a két kicsit a hintóról, s Deimos és Grainne izgatottan topogtak a hóban.

-         Itt esett a hó! Ez annyira szupi! – guggolt le Deimos, s máris hógolyót gyúrt, Grainne úgy követte bátyját, akár egy zsinóron cibált marionett bábú. Leguggolt hozzá, és kesztyűs ujjaival a havat tapogatta. Rányomta a tenyerét, majd megnézte, hogy ott marad-e a nyoma. Erősebben nyomta rá   a tenyerét.  Ekkor a füle mellett elsuhanó brekegést hallott, majd hatalmas: Platty! Deimos  nyakában landolt az apró nyálkás lény.

-         Te vagy a fogó! – nevetett néhány méterre Scathach, s máris szaladni kezdett a toronylépcső felé. Deimos felugrott és utánaszaladt. – A békát is hozd, csak azzal ér! – nézett vissza a csigalépcső aljából Scathach. Grainne futott a békával bátyja után, s amint átadta, hagyta, hogy a fiú szélsebesen elrohanjon, Grainne nevetve igyekezett a két nagyobb gyerek után, szaporán véve apró lábait.

-         Egyéb közlekedési módszert még nem láttam a lányomtól, mint a szaladást – hallatszott a metsző hang. Draco és Pansy az oszlopcsarnok felé fordultak.

-         Sejtésem nincs hogy nem fárad el – dörzsölgette mezítelen karját Bella. – Gyertek be, csíp ma nagyon a hideg  - kémlelte az eget Bella.

-         Nem beszélve, hogy a szutykos kis kezéhez, állandóan mintha béka ragadt volna  - billegtette a fejét Voldemort. – Én sem aranyhalak közt nőttem fel, de hogy a béka legyen a kedvenc állatom? – Voldemort kétkedő arckifejezést  villantott a bástyák felé, ahonnan Scathach nevetését vélte hallani.

-         Akkor inkább már kígyó igaz? – húzta el gúnyosan a száját Bella. – Scathach is örülne egynek.

-         Scathachnak ott van Nagini – legyintett türelmetlenül Voldemort.

-         Nagini a te kígyód - tett elutasító mozdulatot Bella, s kávét töltött a vendégeknek. Pansy és Draco a támlás székekre ereszkedtek.

-         Ami az enyém az az övé is – dobálta a kockacukrokat a feketébe Voldemort.

-         Ezt el ne higgyétek – szúrta közbe a vendégeknek Bella. – Saját kígyó kellene neki – intézte Voldemorthoz a szavait.

-         Még meggondolom – felelte kitérően Voldemort.

Eközben Deimos utolérte Scathachot. Visszanyomta a lány kezébe a békát, s mindhárman egy széles bástyaközre könyököltek. Grainne a Scathach kezében tartott békával szemezett, időnként megérintette felfújódó hasát, s fintort vágott a béka bőréhez érve.  Scathach elbájoló mosollyal a nála csaknem egy fejjel alacsonyabb szőke fiút nézte. Deimos szürke szemeivel időnként viszonozta Scathach mélyreható kék pillantását. Grainne csendesen várta, hogy döntsenek valamit.

-         Ha Gesztenye visszatér folytatjuk a játékot – nyugtatta őket Scathach.

-         Kicsi Scathach merre vagy? – nevetős öblös hang csattant a toronyszobában. Scathach megforgatta a szemét.

-         De La Befana! Nem vagyok kicsi Scathach! – tiltakozott Scathach.

-         Ide nézz, hát meddig érsz te nekem! – húzta hatalmas mellei közé a kislányt La Befana. – Na látod! Nekem még mindig olyan mint ha totyogós gyerek lennél – Háta mögül máris egy kreolos arcbőr bukkant elő. Gesztenye élénk lila ruhában  - Na játszatok kis tündérkéim! De ne menjetek messzire! – hömpölygött lefelé a toronyból széles talárjában La Befana.

-         Ez a délutáni szieszta egy csomó időt elvesz a játékból – mérgelődött Scathach.

-         És véghez visszük? – ugrált egy lábon Gesztenye.

-         De mi az a játék? – ért hozzájuk Deimos a húgával.

-         Szellemvadászat – fordult szembe velük Scathach.

-         Úgy bizony. Tegnap láttunk kettőt is – bólogatott hozzá Gesztenye.

-         S most be akarjuk fogni őket – magyarázta Scathach.

-         El akartok kapni egy szellemet? – ráncolta szép magas homlokát Deimos.

-         Az alkímialaborból kihúzzuk a mumusos szekrényünket és oda zárjuk. De ha kisfiú vagy még ehhez Deimos, akkor ti visszamehettek anyáinkhoz – fordult el Scathach, fekete haját ellibbentve Deimos előtt. Deimos meghúzta a fekete tincseket, s futásnak eredt.

-         Aki hamarabb odaér azé a szellem – vigyorgott hátra, s rohant az alkímiateremhez. Scathach pillangós csattja kilazult, s elfeledkezve róla rohant a fiú után.

-         Már megint ezt csinálják – sóhajtott fel Gesztenye Grainnere mosolyogva. – Megfeledkeztek rólunk – Gesztenye súlyánál fogva, Grainne koránál fogva nem fogja tudni utolérni őket.

-         Nem feledkeztek meg – mosolygott megértően Grainne, s Gesztenyébe karolva leindultak a vár másik szárnya felé. – Szép a kesztyűd! – nézett le Gesztenye kezére Grainne.

-         Anya hímezte ezt a kövér napot a közepére látod? – mosolygott Gesztenye és a magasba emelte a kézfejét. – Mintha sütne a nap

-         Jó is lenne! – álmodozott Grainne.

-         Akkor elolvad a hó – magyarázta ellenvetésként Gesztenye.

-         Mh nem – mosolygott rá Grainne.

-         Hogyhogy? – állt meg meglepődve Gesztenye.

-         Scathach tavaly is olvadásgátló bűbájjal megtartotta a havat – felelte Grainne magától értetődően.

-         Megváltoztatta a természet rendjét? – hápogott elutasítóan Gesztenye.

-         Még akartunk a jégen csúszkálni egy kicsit – nevetett Grainne. – De Scathach nagyon kikapott itthon. Mert az anyukája elesett a jégen – emlékezett vissza Grainne.

-         Hogy kap ki egy feketemáguscsalád gyereke? – találgatta Gesztenye.

-         Azt hiszem éppen azt a mumust mutatták meg neki, akihez most be akarják zárni a szellemet – súgta Gesztenye fülébe Grainne.

Scathach elhajítva a békát futott a csigalépcsőn felfelé. Deimos kielőzte, majd Scathach visszarántotta. Egymást kerülgették folyamatosan, végül Scathach lihegve odakiáltotta:

-         Én másik úton megyek!

-         De miért? – torpant meg Deimos.

-         Menj csak, meglátjuk ki ér oda hamarabb!

-         Csalás! Te jobban ismered a várat! – kiáltotta utána Deimos, de folytatta a lélekvesztő rohanást a tiltott labor felé. Már alig néhány méter választotta el a vasajtótól, amikor egy oldallépcsőről Scathach előzte be, s kifulladva esett az ajtónak. Deimos pihegve dőlt a vasajtónak.

-         Nos nyertem? – várta a választ a legyőzöttől Scathach.

-         Igen nyertél – hajtotta le a fejét zihálva Deimos. Scathach fehér ujjaival átsimított Deimos futástól felforrósodott fején, ujjaival futólag áttúrva a lágy szőke tincseket, de el is kapta ujjait, ahogy Gesztenye és Grainne felbukkantak a folyosó végén.

-         Ide tilos bemennünk nem? – súgta Deimos a kulcslyukon bekukucskálva.

-         Veszélyes hely? – suttogta izgatott hangon Grainne, s bátyja kezébe kapaszkodott. Deimos Scathach sarkát taposva húzta maga után húgát a sort Gesztenye zárta. Szürke félhomályban derengtek a lombikok, kémcsövek, üstök, s pergamentekercsek, kódexek, s mindenféle lomok, kisebb nagyobb szekrények. Scathach a pislákoló parázshoz lépett. Mélykék szemeivel a parázsba kutatott, majd olyan váratlanul állt fel, hogy homloka összekoccant Deimosével. Deimos a homlokát dörzsölgette.

-         Au! – szemrehányóan Scathachra nézett.

-         Pont itt van egy szellem a raktárban – súgta nekik izgatottan Scathach s egy lendülettel felrántotta a térválasztó függönyt. A láda tetején valóban ott lebegett egy bús, szakállas szellem.

-         Biztos mardekár ős  - jegyezte meg méregetve a szellemet Gesztenye.

-         Szerintem a várbörtönben lelte halálát és rab volt. Tehát nem lehetett mardekár – simult bátyjához Grainne félelmében.

-         Zárjátok be az ablakokat! – adta az utasítást Scathach. A három gyerek három felé széledt és minden ablakot bezártak. Grainne az asztalokon billegve egyensúlyozott, s lábujjhegyen érte csak el a magas kilincset. Bevágta az ablakot. – Kerítsük be! – intette neki Scathach. A négy gyerek négyfelől közeledett a szellemhez. A búsan mélázó kísértet, későn vette észre a gyerekeket, s egyetlen lebbenéssel feljebb lebegett. Scathach el akarta kapni a bokáját, de markából kiúszott a szellem. – Nem jó. Nem tudjuk megfogni – szemével kutatóan keresgélt a laborban. – A hálót, dobjuk rá! – Deimossal együtt kiterítették a hálót, s várták a szellemet.  – Grainne Gesztenye! Kergessétek a hálóba! – sürgette őket Scathach.  Gyerekek izgatottan rohangáltak a szellem után rohangálva, aki menekülőre fogva libbent egyik helyről a másikra.

-         A laborból nem tud kimenni apámék varázslata miatt, szóval nyugalom – harsant Scathach magas hangja a többieket túlkiáltva.

-         Ott van! Kapd el! Most! Fogd meg! – bíztatták egymást a gyerekek, s kipirosodva rohangáltak az alkímialaborban. Grainne levert egy lombikot, füstölgő tartalma a kövezeten csordogált, Deimos még rálépett az üvegdarabokra, amik nagy reccsenéssel törtek ezer apró darabra. Scathach felrántotta a mumus- szekrény ajtaját, s  a hálót szétterítve behátráltatták a szellemet a szekrénybe.

-         Csapd rá gyorsan gyorsan!  -Scathach hadonászva húzta a hatalmas szekrényajtót, mert a mumus már igyekezett is ki a szekrényből. Gesztenye nagy lendülettel vágta be a szekrényajtót, de fáziskéséssel. Scathachért kinyúlt a mumusa és berántotta a szekrénybe magához. Deimos, Grainne és Gesztenye rémült kerekedő szemmel néztek össze.

-         Scathach! Bent vagy? – dörömbölt a tenyerével a szekrényen Deimos.

-         Igen! És itt a mumus is – szipogott Scathach.

-         A szellem, a szellem is? – kiáltotta be izgatottan Gesztenye.

-         Hagyd most a szellemet! – szólt rá Grainne. – Valahogy ki kell hozni Scathachot, úgy, hogy a mumus bent maradjon – nézett bátyjára tőle várva a választ.

-         Nyugi Scathach mindjárt kihozunk onnan – kiáltotta be Deimos. Majd a két lányra nézett. – úgyis tudom mit akartok – sóhajtott Deimos. – Rendben. Bemegyek. Amint Scathach velem van kopogok és nyissátok ki az ajtót, hogy ki tudjunk jönni. Világos? – nézett egyikről a másikra Deimos. A két lány egymást lekörözve bólogatott.

-         És ha ez egy kopogószellem? – ragadta meg a karját Grainne rémülten.

-         Kicsi a valószínűsége, hogy a szellem fog kopogni helyettem – legyintett Deimos. Behunyt szemmel kinyitott az ajtót, s amint belépett a szekrénybe be is húzta maga után. – Itt vagy Scathach? – súgta halkan.

-         Itt. Kinyithatod a szemed – jött Scathach kongó hangja. Deimos hunyorítva megemelte az egyik szemhéját, hogy kikukucskáljon szemhéja mögül. A lány egy utazóládán üldögélt a vacogó szellem a sarokba húzódott.

-         Hol a mumus? – súgta Deimos, mire Scathach csak felfelé mutatott. Egy fekete árnyék lebegett hullámzott körbe-körbe a fejük fölött.

-         Kösz, hogy bejöttél, összezavartad legalább a mumusunkat. Most már nem mer megmutatkozni előttünk.

-         Igen tudom. Ezért jöttem be – ült le Deimos is az utazóládára.

-         Nos mit csináljunk? – billentette félre a fejét Scathach.

-         Kimegyünk. A lányok halálra rémülten állnak kint ,amíg nem megyünk vissza.

-         Kisfiú vagy még Deimos – mosolygott rá Scathach.

-         Egy szellem és egy mumus is itt van Scathach – emlékeztette Deimos a lányt.

-         Nem egy idilli édes kettes valóban – kuncogott Scathach, s Deimos apró gyerekszájára nyomta a sajátját, majd kézen fogva a fiút kirántotta a szekrényből. Grainne és Gesztenye aggódva méregették őket.

-         Minden rendben? – nézett nagy mogyoróbarna szemeivel bátyjára Grainne.

-         Persze – válaszolta kettejük helyett Scathach, s futólag ő is a rákvörössé vált Deimosra nézett, akinek borzas volt most a szőke haja, zilált az arckifejezése, s szürke szemeivel kerülte mindenki pillantását. – Nyomás visszafelé is futunk! Adunk nektek egy kis előnyt – a két lány máris rohant lefelé az alkímia laborból. Deimos félős szürke pillantással nézett Scathachra.

-         Ezt miért csináltad? – nézett vissza a fekete lakkozott szekrényre, amelynek a belsejében Scathach…

-         Mh. Sötét volt. Te ott voltál. Én féltem. És annyira helyes vagy sötétben – Scathach gyanakvóan figyelte Deimost, remélte, hogy nem sírja el magát ez miatt. – Deimos! Adtam egy puszit ez nem a világ vége!

-         Mit akarsz tőlem? – simult a szekrénynek Deimos.

-         A feleséged akarok lenni

-         Hat éves vagyok – ráncolta a homlokát Deimos. Scathach elgondolkodva mustrálta a fiút.

-         Jól van. Akkor tíz év múlva visszatérünk rá – vállon ütötte az alacsony fiút és máris futott lefelé. Deimos utánarohant. Egyikük sem tette szóvá, hogy a szekrényben a mumus furcsa alakzatokat öltött, időnként mintha arca lett volna, majd újból alámerült a kavargó örvényben. Borzalmas képek, félelmetes arcok, amelytől csak a másik jelenléte adott nekik nyugalmat.