20. Scathach elrablása
callie 2007.12.01. 16:34
Deimos és Grainne elkérte anyjuk rúnakészletét, és most azt dobálgatták. Scathach szembe kuporodott a két Malfoyyal és kétkedve figyelte a rúnavetés eredményességét. Grainne megint feldobta a köveket, s Deimos félretolta Scathacht és Grainnet az útból, hogy a rúnakövek akadály nélkül fogjanak talajt. A három gyerekfej a rúnakövek felé hajolt. Grainne két ujja közé vette a követ és méregette a formáját.
- Ez nem is rúnakő! – jegyezte meg. Deimos közelebb lépett húgához hogy ő maga is megvizsgálja a darabot. – Nincs rajta véset.
- De az is kő – dobta vissza Deimos a dobozba a követ. – Az üres azt jelenti, hogy korai a kérdés. Mit kérdeztél Scathach? – nézett a lányra Deimos.
- Nem is emlékszem – nevetett Scathach, enyhe rózsafoltokkal az arcán. – Szerintem a rúnavetés képtelen tudomány. Így nem lehet jósolni.
- Anyának beválik – tiltakozott Deimos karba tett kézzel.
- Az én anyukám állatbelekből jósol – vetette ellen Scathach.
- Te is abból fogsz? – kérdezte kíváncsian Deimos. – A boszorkányok állandóan jósolnak. Ez valami mánia náluk – állapította meg Deimos nagy férfias bölcsességgel, amit valószínűleg az apjától hallott otthon.
- Mint az illanózás a varázslóknál – nevetett Grainne. – Apa és Blaise bácsi is mindig illanózik. A te apukád is illanózik Scathach? – fordult játszótársuk felé Grainne.
- Nem, az én apám nem illanózik – szedte össze a markába a rúnaköveket Scathach. – És én parázsból jóslás híve vagyok – nézett kihívóan Deimosra. A fiú megint megzavarodva húzódott vissza.
- Parázsból? - ráncolta a homlokát Deimos. Scathach hatalmasat tüsszentett. S fekete fuvallat kísérte a kandallóból. Scathach a tenyerére nézett, s nem hitt a szemének. Sűrűn pislogott, de a rúnajelek nem szűntek meg a tenyeréről.
- Mik ezek? – motyogta a tenyerét bámulva Scathach, a szőke fejbúb és az ében is azonnal ott termett.
- Fejtsük meg! – suttogta izgatottan Grainne. Máris kiszórta a dobozból a rúnajeleket és keresni kezdte a megfelelőket. Deimos segített a húgának. Scathach azonban már rosszul volt. Szeme előtt forgott a szoba. Imbolyogva állt fel. Bella, aki fél szemét mindig a lányán tartotta azonnal megérezte, hogy valami nincs rendjén.
- Scathach! – a hangjában félelem reszketett, s odasietett a lányához.
- Semmi baj anya – nyugtatta Scathach, de megtántorodott, hiába erőltette, hogy nyitva maradjon a szeme, az minduntalan lecsukódott. Bella magához rántotta a lányát, s a magas teremben keresgélt mélykék szemeivel.
- Van ott valaki? – magas reszkető kiáltását visszahangozták a fekete kristálycsillárok. A kiáltás a toronyba is feljutott, mert Voldemort feketeáfonya talárjában a korláthoz sietett, nyomában a magas szőke Dracóval.
- Bella? – futtatta vörös szemeit a nagyterem csillárain Voldemort. Legalább egy tucat magas mennyezetig érő velencei tükör. Itt nincs hova elbújnia senkinek sem. A feszültséget hasítani lehetett a levegőben. Voldemort nyakán feszült a hófehér bőr, a kőpárkányra tenyerelt, minden idegszálával figyelt, akárcsak Bella. Szinte suhanásnyi érzés volt. Valahonnan a fekete csillárok árnyékából érkezett. Voldemort Bellára nézett, s csak a szemével intett. Bella azonnal megkezdte az elrejtő forgást Scathachal. Már évek óta kitervelték ezt. Bella és Scathach hasonlóságára játszottak rá, s kihasználták a helyzeti előnyt. Az egyre nagyobb forgó sebességben úgy tűnt ,akár egy feketéskékes taláros tornádó. Az alakok összekeveredtek, már ne mvolt különbség melyik az anya és melyik a lánya. Mindketten azonos színű talárt hordtak, mindig Voldemorttal együtt. Kék szem, hófehér bőr, megtévesztően hasonlóak voltak. Sűrű, kavalkád, őrjítő körforgás, alig néhány másodpercig tartott, s a másodperc töredékével ért véget. A Malfoyok értetlenül álltak. Bellának és Scathachnak nyoma sem maradt az előbbi tornádó helyén. Pansy, aki tőlük alig néhány méterre állt felnézett Voldemortra.
- Mi történt? – Sokáig nem jött válasz. A vörös szemek egészen máshol jártak. Voldemort visszaidézte magában a tornádócselt. Valami történt ez kétségtelen. Igyekezett kockáról kockára kielemezni magában azt a néhány másodpercet. A fekete nyúlvány lassan kúszott be a forgatagba, majd a forgásban már csak egy alak volt. Voldemort erőltetve az emlékezetét résnyire húzta a szemhéját, s még jobban igyekezett lelassítani az emlékképet. Egyre rövidebbre vette az időintervallumot, amíg végül meglátta. Bella féltérdre ereszkedve megállította a forgást, mert…már egyedül volt, Egyetlen bosszús villanás a mélykék szemekben, s Bella…a lányuk és a fekete árny után száguldott.
- Mi történt? – kérdezte meg Draco is Voldemort mellett.
- Scathachet elrabolták – préselte ki magából Voldemort. Féktelen indulat robbant ki belőle. Lobogó talárral száguldott le a lépcsőről. Soha nem látták meg előtte ilyennek. A vérvörös szemek szinte lángot vetettek a dühtől, az inak feszültek a csontos karon, ökölbe szorult a pókszerű ujj, és maradék vér is kiszállt Voldemort arcszínéből. Halálszerűen fehér sápadt arccal szinte száguldott a családja után.
- Én is megyek – futott utána Draco fürgén véve a lábait. - Maradjatok a kastélyban a gyerekekkel – szólt oda Pansynak, akihez odafutottak a kicsik. Draco és Voldemort földet seprő talárral pattantak egy-egy szárnyas lóra, s elvágtattak az éjszakába. Pansy, pálcapöccintéssel rántotta be a zsalukat, az egyetlen társaságuk Nagini maradt, aki most nyugtalanul sziszegett, megtébolyodva írta az s-betűket össze-vissza a nagyteremben.
- Miért rabolták el Scathachot? – bújt anyjához Grainne.
- Nem tudom – simogatta meg az ében fürtöket Pansy.
- Bántani akarják? – kérdezte kikerekedett szemekkel Deimos.
- Reméljük nem – érintette meg tenyerével Deimos állát Pansy. Hárman figyelték a gyertyák lassú olvadását.
|