Scathach égő fájós szemmel ébredt. Alig néhány percnyi intenzív álomból. Hóborította táj, a közelben remegett a bokor ágain a hópihe. Befestette az ágakat a fehér hótakaró. Scathach megérintette az ágat, hogy ujja között olvadjanak el a hópelyhek. A szeme sarkából mozgást észlelt. A lépcsőfeljárón magas fekete taláros feszes derekú karcsú nő állt.

-         Igazi? – kérdezte Scathach. A nő csak hűvös mosollyal a fejét rázta. – Gondoltam – térdelt fel Scathach és szoknyájáról leseperte a varázslattal készült havat. Nyugodt tekintettel fogadta a nő pillantását. Megismerte. Morrighan volt. A fantomkirálynő.

-         Üdvözöllek az én birodalmamban Scathach Voldemort – kézintésére hópelyhek hullottak alá, az úton, amíg Scathach végigment rajta. A kislány fellépkedett hozzá az oroszlános lépcsőkorlátba kapaszkodva. – Akinek ilyen kivételes nevet adott az ég, nos vétek elhajítani – mosolygott fagyosan Morrighan.

-         Egy fantom hozott ide igaz? – lépett be a kissé rideg előcsarnokba Scathach. Megborzongott.

-         A fantomok miatt van – vette észre Scathach reszketését Morrighan. – Egy idő után hozzá lehet szokni. Én már észre sem veszem – indult el a lépcsőn felfelé Morrighan szoknyáját felcsippentve. Ezüst selyem alsószoknyája volt, úgy suhogott akár a téli jégen a korcsolyázók puha hangja. Scathach nem tudott a fantomkirálynő után menni. Mellette egy bőrkötéses könyv csapta fel lapjait, s folyamatosan lapozódott. Akár egy vonzó húzó sötét erő, Scathach lábai meg sem moccantak.

-         Castor. Egy kicsit erőszakos – mosolygott futólag Morrighan. – Írj a vendégkönyvbe Scathach! Addig nem enged tovább – Scathach elvette az ezüst tollhegyű fehér pennát, és a pergamenlapra meredt. A vendégkönyv talán azt hitte, nem tetszik neki ez a lap, mert még egyet lapozott. A szélén rokokó minták futottak. Scathach Morrighanra nézett, aki a lépcső tetejéről figyelte. – Addig lapoz, amíg nem írsz bele. Most választási lehetőségeket ad! – magyarázta Morrighan. Scathach megmártotta a pennáját. „ Itt jártam, a Fantomkirálynőnél. 2005. január – Scathach Voldemort” Morrighan elégedetten biccentett és bevárta Scathachot.

-         Mindenkivel beírat a vendégkönyvbe mielőtt megöli? Érdekes taktika – jegyezte meg Scathach teljes nyugalommal a hangjában. Fehér márványfolyosón haladtak. Morrighan fekete talárja alól elő előbukkant ezüstszín alsószoknyája.

-         Ki mondta, hogy meg akarlak ölni Scathach? – emelte meg hűvös közönnyel a szemöldökét Morrighan.

-         Akkor miért hozatott ide? Miért rabolt el? – ért mellé Scathach, s felnézett a különös csillogású, enyhén mindig nedves szürke szemekbe.

-         Beszélni akartam veled. De Voldemort úgy őriz otthon és Bella és Nagini, hogy lehetetlenség két szót négyszemközt váltani veled. Anyád és apád a közeledbe se engednének engem. Kénytelen voltam cselhez folyamodni, ugye megérted? -  szálegyenes fekete haját oldalt simította, s citromos vízzel kínálta a kislányt. A jégkockák egymásnak ütődtek a kancsó alján. Scathach nemet intett.

-         Mit akarna velem megbeszélni, nyolc éves vagyok – ült le Morrighan krémszín kagyló foteljébe Scathach.

-         Ne kerülgessük a témát Scathach. Előttem nincsenek ezen téren titkaid mivel véletlenül az én területemre tévedtél és ezt te is tudod – villant fagyosan a szürke szempár.

-         Nem értem miről beszél – húzódott hátrébb Scathach a fotelban.

-         Nagyonis érted. Apád hiszi, hogy Avada Kedavrával öltél. De én tisztában vagyok vele hogy nem. Előre figyelmeztetlek Scathach a démonokra igényt tartok én! ÉN, aki legyőztem és megszereztem a fantomokat magamnak.

-         Akkor minek magának a démonok feletti uralom is? – vonta fel a szemöldökét Scathach

-         Erősebb vagyok nálad Scathach, értelmetlen velem felvenned a harcot – sziszegte kíméletlen tekintettel Morrighan. – S ne feledd, akinek jutott a hatalomból az többet akar. Erre nem tanított meg apád? – húzta el gúnyosan a száját Morrighan.

-         De igen – vágta rá elutasítóan Scathach.

-         Megérzem, ha kapcsolatba lépsz a démonokkal Scathach! És ne várj köszönetet. Hónapok óta készülök arra, hogy magam alá gyűrjem őket.

-         Nem fog sikerülni – mosolygott gonosz villanással Scathach.

-         Nem húzod keresztül a terveimet Scathach! Ezt nem engedem! – csattant Morrighan a talárjára öntve egy keveset a citromos vízből.

-         Nem is kértem, hogy engedje – kulcsolta össze az ujjait Scathach.

-         Mégis mit gondolsz meddig tudod becsapni a szüleidet? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Morrighan. – Már nem sokáig. A másvilággal való kapcsolat mindig nyomot hagy maga után. Ugye tudod? Észrevetted igaz? – kérdezte lágy hangon Morrighan. Scathach előtt felvillant a hóban olvadó anyag.

-         Igen – válaszolta elhalóan Scathach.

-         Nem fogod tudni eltitkolni. A szüleid nem ostoba feketemágusok. Nem tőlem tudják meg, miért is mondanám meg nekik. De rájönnek idővel – Morrighan átsimította hűvös homlokát. – Nem is értem, miért az erőfeszítésem érted Scathach. Az uralom veszélyes. Főleg az ilyen uralom – Morrighan vizenyős szemébe mintha több nedvesség vegyült volna, de egyetlen csepp sem hullott belőle. – Nekem már mindegy. Én már a fantomoknak adtam a lelkem. Te Scathach? Te is ezt akarod? A démonok feletti uralom fényes de sötét is. Mint minden. Két oldala van ennek is.

-         Maga is meg akarja szerezni – szúrta közbe Scathach.

-         Igen, de nekem már mindegy. Aki magasba tör, az végleg elveszik. A gyönyör a bukás Scathach. Mindenért fizetni kell. Ne tapasztald meg a saját bőrödön azt javaslom! – fordult el Morrighan.

-         Majd ezt eldöntöm én – állt fel Scathach. – Most már hazaenged?

-         Igen. Nem lesz nekünk igazi harcunk Scathach. Mert nem egymással kell harcolnunk. A démonok feletti uralmat magunknak kell megszereznünk. Dönts belátásod szerint! De ha sírva jössz utána, ne feledd én itt, még az elején figyelmeztettelek. Bár engem is figyelmeztetett volna egykor valaki – révedt el Morrighan. – Bár sejtem, hogy ugyanúgy cselekedtem volna ,ahogy majd te fogsz. Meglátjuk mit választasz! A boldogságot, vagy a hatalom fényét és dicsőségét, erejét, akár apád. A hatalom ezzel jár. Kérdezd meg apádat boldog-e? Vagy kérdezz meg engem az vagyok-e? – nevetett fel csendesen Morrighan. – Eredj, már anyád türelmetlenül vár – engedte el Scathachot egy kézintéssel Morrighan. Scathach kopogó lakkozott cipőjével végigrohant a folyosókon, le a szárnyas hófehér lépcsőfeljárón, s nekivetődött a vaskos bejárati ajtónak, ahogy kilökte szembetalálta magát anyjával.

-         Scathach! – szorította a karjaiba Bella a lányát. – Nem esett bajod? – mérte végig a hófehér kastélyt Bella.

-         Morrighannel elbeszélgettünk egy kicsit – mosolygott fel pajkosan anyjára Scathach, s húzta maga után anyját el, a Fantomkirálynő birodalmából.