Fekete cipőorr seperte a harmatcseppeket a frisszöld fűszálakról. A fekete-tó vizét vérvörösre festette az alkonyi nap fénye. A szürke vörösben játszó szemek a víz felszínén pihentek, az óriáspolip csápjaival  elkapta az élelmet, amit a fiú erős dobással a közelébe lendített. Égő szemei gyógyírt kerestek a békés tó víztükrében. Nyugalmat és csendet. A nyirkos fűszálak meg sem rezzentek a közeledő léptek alatt. Súly nem érintette őket, csak egy puha légáramlat. Draco zsebre vágott kézzel fordult az érkező felé.

- Ismét találkozunk! Mi járatban erre Myrtle? – várta be a lányt Draco.

- Honnan tudtad, hogy jövök? – lepődött meg Myrtle. Draco nem válaszolt. Elfordult és inkább az óriáspolip bukfenceit figyelte a vízben. Mégsem mondhatta ki, ami a valóság volt. Hogy megérezte, a lány közeledését. – Ma nem sírsz? – hajolt közelebb Myrtle, hogy jobban lássa Draco vöröses szemeit.

- Ma nem – fintorgott Draco. – Téged csak vízközelben lehet elérni? – sandított a lányra, ahogy elindult a tó mentén. Myrtle követte, s egymás mellett lépkedtek a parton. Az egyik léptei nyomot hagytak a fűben, a másiké nem. Draco lehajtotta a fejét, s figyelte, a lépteiket, Myrtle halvány csattos cipőjét.

- Tudod szeretem a csatornákat – mosolygott Myrtle. – Nyugalmasak, és jó kis dugulást lehet bennük csinálni – vigyorgott gonoszul Myrtle.

- Kis kárörvendő – nevetett fel Draco. – Melyik házban voltál, amíg itt tanultál?

- Hollóhát – adta meg a választ Myrtle meglepődve a kérdésen. Draco szó nélkül fogadta, csupán elgondolkodva bólogatott magában.

- Tudod én mardekáros vagyok, a mi családunkban mindenki mardekáros volt.

- Igen tudom, hogy mardekáros vagy – jegyezte meg szégyenlősen Myrtle. – És hogy Prefektus is vagy.  Sőt azt is, hogy mostanában sok százfűléfőzetet öntesz a lefolyókba. De ne aggódj, nem mondom el senkinek, ez is a mi titkunk marad – mosolygott csibészesen Myrtle.

- Kösz – biccentett Draco. – a családom aranyvérű, és apám is a halálfalók között van.

 – Szerencsére én már semmilyen közösséghez nem tartozom. Csak a lefolyóimhoz. Minden víz a tengerbe jut végül – álmodozott tovább Myrtle.

- Szeretnél lemenni a tengerhez? – lepődött meg Draco.

- Nem is tudom. Hiányoznának a lefolyók. Meg a kis lánymosdóm.

- Miért maradtál a Roxfortban? – érdeklődött Draco.

- Ezeket még soha nem kérdezte tőlem senki – nézett fel Myrtle elámulva a fiúra. – Azért, mert az életemre emlékeztet. Nem akartam meghalni. S az a lánymosdó az utolsó helyszíne az életemnek. Egy lenyomata az akkori énemnek. Ott úgy érzem magam, mintha még…élnék – suttogta elhalón Myrtle, s zavartan lehajtotta a fejét. Nem akarta ezt elárulni senkinek sem, s most ennek a mardekáros fiúnak, aki már kiöntötte neki a szívét, akit látott nem egyszer sírni, most ennek mégis elmondta a titkát. Draco hirtelen megállt, s öntudatlan mozdulatként meg akarta érinteni a lányt. Keze átsiklott Myrtle halovány karján, de a rezgések találkozását mindketten megérezték. Myrtle felkapta a fejét, s idegesen dörzsölgette a karját, Draco összeszorította a markát, s beharapta az ajkát. Évtizedek óta senkinek eszébe sem jutott hozzáérni.  Myrtle elsírta magát.

- Ne haragudj! – fordult el zavartan Draco. Myrtle hevesen rázta a fejét, hogy két copfja a vállát csapdosta.

- Nem arról van szó. Te olyan kedves vagy. Régen foglalkozott velem valaki egyáltalán- szipogta Myrtle.

- Azt hiszem mindketten nagyon magányosak lehetünk most – jegyezte meg halkan, mosolyogva Draco. – De most komolyan, tényleg csak vízközelben lehet veled találkozni? – kérdezett rá ismét Draco.

- Hááát… - Myrtle lepirult. – Ebben az évben sem akartam menni…de ha te esetleg eljönnél velem, akkor… Elmehetnénk együtt?

- Hova? – hajolt előrébb Draco.

- A Kimúlásnapi partira.

- Milyen partira? – értetlenkedett Draco.

- Hallowenkor. Mi megrendezzük az év legnagyobb mulatságát. A kimúlásnapi partinkat. De engem ott is mindig csak kinevetnek – szomorodott el Myrtle. – De veled szívesen elmennék – nézett fel csodáló szemekkel Dracóra.

- ÉS oda olyanok is elmehetnek akik még nem… - Draco zavartan elhallgatott.

- Persze.  Már mások is voltak ott – árulta el Myrtle.

- Akkor – Draco hivatalosan meghajolt. – Myrtle megtisztelnél vele, hogy eljössz velem a kimúlásnapi partira?

- Ó hát persze – csillant fel Myrtle szeme. A következő pillanatban azonban nyugtalanul körbenézett. – Draco téged keresnek azt hiszem, most mennem kell – illant el a szeme elől Myrtle.

A kastély felől temperamentumos léptekkel széles karcsapással közeledett az alacsony mardekáros lány. Ahogy Draco elé ért megvetette a lábát, és keresztbe tette karjait.

- Mostanában előszeretettel vagy egyedül – állapította meg Pansy szúrós hideg tekintettel.

- Miért zavar ez téged? – vágta keresztbe Draco is a karjait, s ugyanazzal az elutasító ellenszenves arckifejezéssel méregette a lányt.

- Mert igaz téged nem foglalkoztat, hogy mi van velem, de én törődöm veled – mondta erőteljes határozottsággal Pansy.

- Ki kért rá?- fordult háttal a lánynak Draco.

- Mert annak akivel az előbb beszéltél annak elmondod?! – csattant sértetten Pansy.

- Nem beszéltem senkivel – tagadta Draco.

- Hallottam a hangod – erősködött Pansy.

- Magamban beszéltem. Hangosan gondolkodtam, akármi lehetett – hadonászott Draco elrejtve zavarodottságát. Pansy közelebb lépett s tenyerét puhán Draco alkarjára helyezte, oda, ahol a talár mögött a sötét jegyet sejtette, s gyengéden végighúzta kezét a fiú karján. Draco lehajtotta a fejét s szürke tekintetével követte a lágy mozdulatot.

- Ne feledkezz meg róla, hogy mi is itt vagyunk és számíthatsz ránk, ne zárkózz el tőlünk – mondta emlékeztetően Pansy.

- Én viszont azt mondtam már nektek, hogy ebbe ne avatkozzatok bele – húzta el a kezét Draco. Pansy leeresztette a kezét, s lemondóan lehajtott fejjel visszaindult a várba.