Myrtle bánatosan üldögélt a lánymosdó ablakpárkányán. Szipogva törölgette az orrát a kézfejébe, s a roxforti tájat csodálta. A kastélyban legendává vált a főnix dala. A legenda szerint Dumbledore halálának órájában minden nap hallatszik a szomorú siratódal a Fekete-tó partjáról. Myrtle leúszott a csatornarendszeren a tóig hátha nyomára akadhat a rejtélyes hangnak, de semmit sem talált. Talán csak a szél fütyülése és az emlékezés hozta a diákok és tanárok fülébe a dallamot. Senki sem tévedt Myrtle mosdójába. Ebben az évben sem. Egyedül lebegett a mosdóban, nem tudta, hová is mehetne, s kivel beszélhetne. Idén kihagyta a kimúlásnapi partit is. A tavalyi különös élmény után nem vitte rá a bátorság, hogy megjelenjen a mulatságon.  Várta a fiút, hogy ebben az évben visszatér a Roxfortba, hogy letöltse utolsó évét, de a körülmények nem tették lehetővé. Csak az emlékeiben élt a szőke hajú fiú, akivel talán egy rövid időre megértették egymást. A magányukban megtalálták a közös vonást. S egymás vigasztalásában. Mi történhetett azóta vele? Gondol- e rá? S eszébe jut-e, ő, egy szellemlány, aki mindig is a gúnyos csúfolódások középpontja volt. Egyhangúan teltek a napok, s Myrtle gondolataiba egy új vonás motoszkált. A régi vágya teljesült, az egykori iskolatársát, aki csúfolta, már régen megbosszulta. Megkeserítette az életét. De most már céltalanul lézengett ebben a világban, ahová nem tartozott. Legutolsó élménye döbbentette rá, hogy talán el kellene hagynia ezt a világot. S a napot, az utolsó lökést várta ehhez a bátor lépéshez, amihez még mindig nem volt elég mersze.

Draco a Malfoy-kúria könyvtárában, egy nagyítóbűbájos lencsével böngészte a margóra vésett áttetsző szöveget egy vaskos lexikonban. Fél éve keresi a megoldást, a módot, és a lehetőséget, egyetlen titkos vágyára. Csalódott a halálfalók ügyében, a feladata kudarca után már tudta, hogy nem neki való, a halálfaló lét. Jelenleg nem is látott menekülési vonalat Voldemort keze alól, s pálcája elől, pedig bármit megtett volna érte, hogy megszabaduljon élete ezen téves döntésétől. De most más foglalkoztatta. Egy ígéret. Amit fél éve tett egy lánynak. Egy lánynak, aki kísértet. Aki a lelki támasza volt a bizonytalanság évében. A gondjait meghallgatta, s annak ellenére kitartott mellette, hogy nem kímélte a lányt sértéseitől. Még egyszer utoljára vissza akart menni a Roxfortba. Hogy találkozzon a lánnyal. Hogy a lehetetlent megvalósítsák, ha többször nem is, de egyszer a saját életében. Száradó szemmel olvasta a sorokat, s tudta, hogy közel a megoldás. Az egyetlen mód, hogy együtt lehessenek. Kísértő-bájitalt akart készíteni. A hozzávalók, már előtte tornyosultak, poros, karcos üvegekben. Egy bájital, ami néhány órára, kísértethez hasonlóvá változtatja az élőt. Fekete mágia. Természetesen. De most igazán távol állt a sötét céloktól. A bájital áttetsző balzsamos anyaga, hűsítő krizantém illatot idézett. Draco bizonytalanul mártotta ujját az üvegtégelybe. Az ujja lassan vált a kísértetekére jellemző szürkés árnyalatúvá. Óvatosan kente át az egész testét, a furcsa illatú, anyaggal. Sötétedett. Az égen tompán ragyogtak a csillagok. Draco elfújta a gyertyákat, s halkan lebbent ki a Malfoy-birtokról.