Myrtle kábán dúdolgatta a karácsonyi dalokat. Még kísértetnyi kedve sem volt. Unottan könyökölt a párkányra, s az eget kémlelte. Havazni fog. Még sosem volt ilyen rossz karácsonya, mint idén. Készült elsírni magát. Az ajkai lefelé görbültek, s várta, hogy a cseppek előbukjanak a szeméből. Mintha a lányvécé ajtajának nyikorgását hallotta volna. Képzelődött. Ide már hónapok óta senki sem teszi be a lábát. A nevén szólították volna?

- Myrtle! – szólította meg Draco ismét a gondolataiba merült lányt. Myrtle megfordult és a fiúra meredt.

- Habakuk Merlinre! – sikkantott Myrtle ajka elé kapva a kezét. – Te meghaltál?

- Volt már néhány pillanat, amikor azt hittem igen – mosolygott Draco. – Megígértem, hogy eljövök hozzád.

- De azt nem hogy kísértetként! Ó jaj, milyen borzalmas – sírta el magát Myrtle. – Meghaltál! Ó de sajnálom!

- Azért ne földelj el máris! – morogta Draco a tarkóját vakargatva. – Ennyire halálosan jól nézek ki? – vigyorgott kisfiúsan Draco.

- Végülis… - szipogta Myrtle ujjai közül kikukucskálva. – Akkor te élsz? De hát az nem lehet! – úszott közelebb Myrtle, s ujjaival megtapogatta Draco mellkasát. – Húha! – tátotta el a száját.

- Most egészen azonos anyagból vagyunk – állapította meg Draco elégedetten, s átölelte a lány derekát. – Egy bájital segítségével nézek most így ki – magyarázta Draco.

- Ó, pedig kezdtem megörülni, hogy megoszthatom veled a vécécsészémet – pislogott kislányosan Myrtle.

- Á! Egy ember egy vécé, így megy ez – simogatta meg Draco Myrtle arcát. – De mindenképpen kedves a felajánlás. Sajnos csak holnap reggelig hat a szer – szomorodott el Draco is.

- Ó értem! – lógatta az orrát Myrtle. – Akkor nem sok időnk van. Visszajöttél hozzám! – nézett fel a fiúra ámulva Myrtle. – Nem felejtettél el! – kiáltott fel meglepetten.

- Hát persze, hogy nem! Életem legkedvesebb vécékukkolóját nehéz lenne elfelejteni – vigyorgott Draco.

- Tehát egész éjszaka ilyen leszel? – révedt el Myrtle. – Mégis mivel töltsük ezt az estét?

- Nos van egy-két ötletem – kacsintott Draco.

- Lehet, hogy nekem is – bizonytalankodott Myrtle.

- Nos? – nézett kérdőn a lányra. – Bevezetsz a szellemlét rejtelmeibe?

- Persze! – kuncogott a tenyerébe Myrtle és kézen fogva a fiút maga után húzta. Együtt úsztak a levegőben a gyéren kivilágított roxforti folyosókon. Draco még soha nem ismert helyeken járt.  Myrtle szélsebesen közlekedett izgalmában, és örömében. Draco érdeklődve követte, s Myrtle már egy végeláthatatlan csigalépcsőn húzta felfelé. Draco tágra nyílt szemekkel figyelte, s Myrtle minden lépcsőfoknál vissza-visszanézett, hogy nem-e álmodja az egészet, és valóban ott van vele a fiú.  Myrtle behúzta maga után a fiút, s becsapta a faajtót. Elhúzta a reteszt.

- A szellemek úgyis át tudnak jönni a falon – jegyezte meg Draco.

- Igen tudom. Jaj téged akartalak bezárni, de hát most te is szellem vagy – kuncogott fel Myrtle. – Teljesen elfelejtettem az új helyzetet.

- Ez a szobád? – lepődött meg Draco a virágmintás ágytakarót megpillantva.

- Igen – pirult el Myrtle.

- Nagyon szép. A nagymamámé is hasonló stílusú volt – bólogatott Draco. – Mármint…öhm…úgy értem… - a fiú elvörösödött.

- Ó jaj, hát igen – tördelte a kezét Myrtle idegességében. – Gondolom egy időben lehettünk…fiatalok – vágott fancsali képet Myrtle a lehetetlen helyzetre. – Na persze én most is az vagyok, ami gondolom a nagymamádra nem igaz – vihogott fel.

- Jah, a szellemlét előnyei mi? – nézett rá vissza Draco. – Örökké fiatal maradhatsz.

- Azt is meg lehet unni – legyintett Myrtle. – Főleg, hogy mindig egy tizenhét éves szintjén maradsz. Innen már sehova sem mozdulsz. Értelmileg sem. Már lassan száz éves lennék, de a gondolkodásom egy kamaszé. Pech.

- Jah, ez aztán a hullajó…illetve…mh…szuper lehet… - igazította ki magát Draco. – Jó lenne ilyennek maradni.

- Ne irigykedj! – sóhajtott Myrtle. – Tehát? Elérted a módját, hogy megérinthess. Itt vagy a szobámban. Élsz is a lehetőséggel vagy sem? – tette fel a kérdést pajkosan Myrtle.

- Hát…ööö…nem is tudom…a szellemek is ugyanúgy… - Draco nem tudta befejezni a mondatot, mert Myrtle megunva a hosszas beszélgetést Draco szájára szorította az ajkát. Draco egy pillanatra lemerevedett. Döbbenten állt, s érezte a levegőnyi fuvallatot, a hűvös ajkaik találkozását, a szellő alakot öltését, Myrtle nőiesen lányos idomaiban. Mintha a szellőt simítaná fátyolujjakkal, itt nem volt hő, nem volt szívdobogás, sem vérkeringés, sem valódi lélegzet. Az érintés is más volt. Nem anyag volt ez, hanem egy légnemű köd alakot öltése, borzongatóan izgató ölelése, s borulatot hozott lecsukódó szemeire is. Minden csupa lég, könnyed és lágy, akár a füst és a köd, s most ő maga is egy volt, s ezek közül ölelt egyet, aki az első és utolsó esély tudatában viszonozta a leheletnyi érintéseket. Mintha erős, szél tornádó kavarná fel őket egy örvénybe forogtak az ágynemű virágos huzatán. Itt nem volt sem, hideg, sem meleg, sem fájdalom, csupán a levegőhullámok rezgése, akár egy fátyol lebegése. Mintha fújtatóval pumpálták volna őket keveredett a gyengéd lebbenés a türelmetlenül verdeső szél huzatot keltő csapkodásába. Egyetlen, hosszú, erőteljes szippantással ült el a füst és köd, szétterült a légben. Draco a párnára hajtotta a fejét, s Myrtle-t nézte. Nem emlékezett mikor vehette le a lány szemüvegét, mikor kerültek le a ruhák mindkettejükről, köd ereszkedett szinte a tudatára is. S a hihetetlen élmény fátyolán át mosolygott Myrtle-re, aki viszonozta ezt. Haja szétterült a párnán, s csak ujjaikat kulcsolták össze. Sokáig fürkészte egymást a szürke és a gesztenyeszínt idéző szempár.