Myrtle többször is nekifutott a mondandójának. Mély levegőt vett. Aztán kifújta. Legalábbis úgy tett. Draco homlokráncolva kérdőn várta, hogy megszólaljon a lány. Myrtle még soha nem látott komolysággal nézett rá.

- Elhatároztam magam valamire – kezdett bele Myrtle.

- Most ebben a percben? – könyökölt fel Draco.

- Most véglegesen igen – bólintott Myrtle. – Valószínűleg a napokban, végleg átlépek a fátyolon.

- Tessék? – ült fel Draco megrökönyödve.

- Sokat gondolkodtam. Kettőnkön is. Te életben vagy, de én már nem. Én mindvégig ugyanez a tizenhét éves lány maradok Draco, míg te, végigjárod az életed, az életszakaszokkal. Nem lehetsz egy tizenhét éves szellemlánnyal egész életedben lásd be. És milyen élet lenne az ilyen? A halálomon már nem változtathatunk, és nem kívánhatom, hogy te így éld az életed.

- Várj! Ne te dönts! Ez a kettőnk ügye! Az én döntésem nem számít? – túrta át a haját Draco.

- Jobb lesz így mindkettőnknek. Éld le az életed, úgy ahogy le kell élned, a kedvemért. Vidd végig, amire születtél, s odaát…majd…találkozunk – mosolygott bizonytalanul Myrtle.

- Azt hittem a szellemek azért szellemek, mert féltek a haláltól és nem akarták megismerni a fátyol túlsó oldalát – ráncolta a homlokát Draco.

- Igaz. Te adsz nekem erőt, hogy átmenjek – ismerte be halkan Myrtle. – Éppen ezért, mert ha itt kísértek, akkor téged kísértelek meg. Azzal, hogy itt vagyok ezen a világon. S a látszat megtéveszt. Ezért kell átmennem, hogy te nyugodtan élhesd az életed. És igen erre valóban a ma éjszaka döbbentett rá.

- Nem hagyhatsz itt! – csattant kétségbeesetten Draco.

- Te nem kényszeríthetsz, hogy maradjak! – vágta rá Myrtle. – Ez már nem az én világom. Ez az élők világa. És én nem ide tartozom. És ez az egész közöttünk ez sem normális dolog. Engedj el, hogy ha eljön az ideje, akkor újra találkozhassunk!

- Nekem annyira nem tetszik ez, amit most kérsz – hajtotta le a fejét szomorúan Draco.

- Talán most nem, de hosszútávon mindenképpen ez a helyes út.

- Akkor most látlak utoljára? – nézett fel szomorú szemekkel Draco a lányra.

- Az életben igen – mosolygott Myrtle. – De odaát várlak ám! – Összehúzott szemmel méregette Dracót. – De nekem nehogy siess! Én ráérek ott. Egyelőre nem akarlak ott látni. Úgyhogy javaslom, hogy ezt a halálfalóságot gyorsan fejezd be! – bólogatott komolyan Myrtle.

- Ha tudom, hogy így alakul ez az este… el sem… - Draco ajkaira szorította Myrtle az ujját.

- Én örülök, hogy eljöttél. Mert vártalak, mert betartottad az ígéreted. De nem láncolhatod magad egy halotthoz. Élj teljes életet! S találkozunk újra odaát! Na menj! – lökte meg gyengéden a fiút. Draco vissza-visszasandított a lányra.

- Elkísérhetlek?

- A fátyolhoz? – kérdezett rá Myrtle. Csak Draco szemeiből látta a választ. – Hogyisne! Még képes lennél nekiszaladni és átjönni velem! Nem! Menj csak haza, s írd meg azt a szép Malfoy-pecsétes levelet, annak a lánynak – hessegette Myrtle. – Ne feledd, hogy szemmel tartalak a fátyol mögül, és ha hosszú évtizedek múlva átlépsz hozzánk, akkor kérdőre vonlak, ha nem így cselekszel.

- Ha ezt akarod – rántotta meg a vállát erőtlenül Draco. – Vigyázz magadra. Vagyis, jó utat…vagy mit lehet mondani? – nézett kérdő bizonytalansággal a szellemlányra.

- Mond azt ,hogy rendesen viselkedsz és gyerekeid lesznek, akiket rémisztgetheted ha hisztiznek, hogy ne váljanak olyan hisztissé, mint egy régi ismerősöd: Hisztis Myrtle – nevetett a lány.

 - Nem – ingatta a fejét Draco. – Én nem ismertem Hisztis Myrtlet – mosolygott a lányra. – Én csak simán Myrtlet ismertem – nevetett fel.

- Akkor simán Myrtle-ednek is indulnia kell – sóhajtott a lány.  – Na menj már, megvárom, míg hazaérsz! – kísérte ki a fiút a szobából. – Jaj és ne felejtsd el a levelet! – figyelmeztette a fiút.

- Nem felejtem – biccentett Draco. A lépcsőkről még visszanézett a lányra, de végül elnyelte a sötétség.

A Malfoy-kúrián apró csengők csilingeltek. Bűbájos angyalkák szálltak a karácsonyfa körül, s Draco felsuhant az emeleti szobájába.  A karácsonyi gyertyatartójára csöpögött a megolvadt viasz, s Draco lerogyott az íróasztalhoz. Sokáig meredt maga elé, de végül kezébe vette a pennát, s nagy levegőt véve belemártotta a mardekárzöld tintába.  „Kedves Pansy…” –kezdte meg a levelet, majd nagy lendülettel rótta a sorokat, s időnként elbambulva kinézett a szitáló hóesésbe.