Apró csizmák súlya alatt ropogott a friss hó. A hirtelenszőke kisfiú  a kövek között szaladgált, most az egyik mögé guggolva várta be szüleit.

- Fehér karácsony! Fehér karácsony! Ez a táj szép igaz apa? – nézett fel a magas férfira a kisfiú.

- Deimos ne kiabálj! Itt illetlenség! – szólt rá a sötét ébenhajú nő a gyerekre.

- Szedünk fagyöngyöt anya? – nézett a távoli bokrok felé Deimos.

- Jó menjünk, hagyjuk apádat magára – fogta kézen a kisfiút, s sötét villanást küldve Draco felé a sírkert végébe vették lépteiket. Draco szürke szemébe könnyű fátyolos nedvességet facsart a hűvös téli szél. Kabátja söpörte a havat, ahogy lehajolt, hogy elhelyezze a hatalmas csokor krizantémot a síron. Vastag nyomtatott betűkkel vésték fel Myrtle nevét a kőbe. Draco merengve állt a lány sírjánál, mint minden évben. Emlékezett, s felidézte a lányt, úgy, ahogy az ő emlékeiben élt ez a különös kísértet. Kesztyűs kezével átsimított a kő hűvösén, s halványan elmosolyodott. Észre sem vette, hogy a hó ismét sűrű pelyhekben hull, s a vállát áztatja. Szinte megszűnt a külvilág. Ezekben a percekben csakis Myrtle-re gondolt, a fátyol túloldalára.

- Draco? – hallatszott a puha női hang. Draco nem nézett fel, szeme még mindig Myrtle nevére tapadt a kőfeliraton.

- Tessék Pansy! – motyogta az orra alatt.

- Mehetünk? – lépett közelebb a nő, s a karjára helyezte a kezét. – Menjünk, mert lekéssük a karácsonyi vacsorát – húzta el finoman a férfit. Draco kábán követte a nőt.

- A nagyi azt mondta lesz karácsonyi muffin is ugye lesz? – szorongatta meg Draco kezét a fia.

- Nem tudom, ez meglepetés lesz nem? – ráncolta a homlokát Draco, s mosolyogva megsimogatta Deimos fejét. – De aki hamarabb ér le a dombról az vacsora előtt is kaphat – kacsintott Pansyra, s a család nekiiramodott, hogy futva tegyék meg az utat lefelé a lejtőn.