Különös jelekkel, időnként meglepő eseményekkel telt a következő tíz év. A gondtalan gyermekévek elszálltak. Deimos és Grainne saját házitanítójuktól tanulták a varázslást, míg Scathach csakis és kizárólag szülei varázstudását ismerte, s tőlük tanulta meg a pálcaforgatás minden fortélyát is. Ahogy kislánynak sem volt hétköznapi, ugyanúgy nagykorúságát betöltve sem mondhatta el róla senki, hogy átlagos lenne. Egyáltalán Scathachban senki sem azt érezte, hogy átlagos. S nem csak azért, mert Voldemort lánya volt. Scathachet valóban körüllengte valami meghatározhatatlan várakozás. Várták, hogy mi lesz belőle. Apja tetteit és sötét varázslatokban, a halálfalók élén elért hatalmát ismerve sejtették, hogy a véréből vére nem kisebb teljesítményt fog nyújtani a varázsvilágban. Egyelőre szó sem esett arról, hogy Scathach örökölné apja helyét a halálfalók között. Túl távolinak tűnt ez, és Voldemort még ereje teljében volt, ahhoz hogy átadja a hatalmát. Mindenki várta a robbanást, amit Scathach gyújt be a varázsvilágban. Senki sem tudta mi az, honnan és hogyan jön, de érezték, hogy készülődik és közeleg. Egyértelmű érdeklődés volt irányába. Kíváncsiság. A várakozás izgalma. Aki a legjobban ismerte a lányát, az valóban Voldemort volt, aki mindenkinél hamarabb ismerte Bella és Scathach hasonlóságát, külsőre és belsőre egyaránt. S ő titkos hallgatag figyelemmel követte nyomon lánya lépéseit, amit nélkülük tesz. Ő is érzékelte a Scathachből áradó megmagyarázhatatlan rezgést, ami zizegtette a varázsvilág levegőjét.  S ő is várt. A jelre. S hogy mit okoz.