A Mardekár-birtok menedékházában voltak, egymás mellett. Gesztenye mogyorót ropogtatott a fogai között. Scathach lehangoltan játszott a szoknyája zsinórjaival.

- Komolyan Blaise Zabinivel voltál? Döbbenet vagy Scathach! – ámuldozott Gesztenye. – Előbb ez a démonos dolog, most meg Blaise! Hogy fogadta?

- hogy fogadta volna! – seperte hátra a haját Scathach. – Gondolom, hogy odáig van, hogy én is a karjaiba omlottam. Mindegy megtudtam, amit meg kellett tudnom – bólogatott komoly arccal Scathach.

- És? És? Milyen volt? – hajolt közelebb mogyoróropogtatás közben Gesztenye.

- Megértem, hogy ő ír a szerelem étkeiről könyvet – mosolygott sokat mondóan Scathach.

- Úh! Te mázlista! – törölgette le a mogyoró darabokat a szája széléről Gesztenye. – Lehet keresek inkább egy kis mandulát vigasztalásként – kotorászott a dobozban Gesztenye. – Mi lesz most veletek? Deimossal és veled?

- Nem tudom! – pattant fel ültéből Scathach és könnyeit hullatva rohant a kastély felé.

- Várj Scathach zuhog az eső! – rohant utána Gesztenye, de visszalépett a menedékház védelmébe. Figyelte a vékony lány botladozását az esőben. Scathach haja  a homlokára tapadt az esővíz átnedvesítette a nehéz hajzuhatagot. Fekete talárját vonszolta maga után a vizes fűben. Erőtlenül futott, s ismét a nevét kiáltották. De most egy mutáló kamaszfiú hangja volt.

- Scathach várj! – dobogó paták dübörögtek egyre közelebb. Thesztrálon érkezett. Fejébe húzott talárral, hogy védje az esőtől.

- Deimos ne álld utam! – kényszerítette az elévágó thesztrál Scathacht a megtorpanásra. A fürge fiú leszökkent az állat hátáról, s Scathachhoz lépett.

- Bejártam érted a birtokot! – mosolygott zavartan Deimos. – Gesztenye mondta a menedékházban, hogy erre indultál. Meg fogsz fázni, gyere thesztrálon gyorsabbak leszünk.

- Engedj! – akarta lerázni a fiú kezét a karjáról Scathach.

- Mi van veled? Nem válaszoltál a leveleimre – súgta halkan Deimos, s a szürke szemek megszánsásra várva keresték Scathach tekintetét.

- Már minden elveszett – akart ellépni tőle Scathach lemondóan.

- Ezt honnan veszed? – nevetett Deimos, Scathach visszanézett a fiúra, Mindkettejüket verte a sűrű zápor, Deimos talárja lecsúszott a fejéről, s az eső áztatta a szőke tincseket, egyre sötétebb árnyalatot adva az átnedvesedő hajnak. Scathach letörölte kézfejével letörölte az ajkára cseppenő esőcseppet, s rányomta reszkető, jéghideg ajkait a fiú halványrózsaszín ajkaira. Mintha tűz söpört volna végig, apró szikrák pattogtak a vízcseppek nyomán. Scathach Deimos nyakába borulva szorította magához a fiút. Az esőcseppek lebegtek a mélykék és a szürke szemek feletti pillákon.

- Scathach! – lehelte Deimos bátortalanul a lány derekát kitapogatva.

- Ne haragudj! – sütötte le a szemét Scathach, s könnyei keveredtek  az esővízzel, kiszakította magát a fiú karjaiból és folytatta útját a kastély felé,  Deimos percekig döbbenten meredt utána, majd futásnak eredt ő is. Dübörgött az elrugaszkodó lábak alatt a vizesárok feletti fahíd.

- Scathach várj! – kiáltotta Deimos. Elvesztette szem elől a lányt. Tanácstalanul forgott körbe a belső vár kerengőjét figyelve. Befutott az előcsarnokba. Csendes volt a vár ezen a korai órán. Deimos bizonytalanul indult a lovagterem felé. Benyitott, s a halvány fénycsóva pont a mardekárcímeres zászlóra esett, amit a lány maga köré tekert.  Scathach épp a mellkasánál igazgatta a vastag selyemzászlót. Az ajtónyitódásra felnézett. Vállai még csillogtak a nedvességtől.

- Miért jöttél utánam? – remegett a kérdés. Deimos becsapta a lovagterem ajtaját maga mögött, s néhány tétova lépést tett a lány felé.

- Miért futottál el tőlem? – kérdezett vissza kérdő szürke tekintettel a fiú. Végigfutott a tekintete a kövezeten, Scathach levetett talárján, egészen a mardekárzászlóig, amely most uszályként követte a lány lépteit. Karcsú léptek, s most nem volt rajta más csak ez, a sötét, talán évszázadokkal ezelőtt még véráztatta zászló. Mardekár zászlaja, ahogy Scathach az utolsó mardekár leszármazott, s a testét most éppen e nagy alapító zászlaja takarja. Annyira jól állt neki, mintha mindig is ezzel a teste köré csavarva járt volna. Mintha megszületésének pillanatában is mardekár zászlóba bugyolálták volna. Éjfekete tincsei a vállát szőtték át, a hátára tapadtak, s a mélykék szemei most ismét egy más világi fénnyel izzottak.  Óvatosan méregették egymást, egy-egy lassú lépéssel közelítve egymáshoz.  – Meg akarsz kísérteni? – mosolygott kisfiúsan Deimos.

- Mert egy Malfoyt nem lehet igaz? – búgta Scathach meglebbenő szempillákkal.

- Nem lehet – Deimos hagyta, hogy a lány megkerülje. – Menekülsz előlem?

- Most mégis te jöttél utánam – súgta Scathach. – Nem kellett volna.

- De követtelek – Deimos szeme Scathach meztelen vállára tapadt. Képtelen volt elszakítani a tekintetét az elefántcsontszín fénylő gömbölyű formáktól.

- Miért nem érinted meg, ha már képtelen vagy szabadulni a látványtól? – provokálta Scathach a fiút súrolva a vállával. Deimos jéghideg ujjai tétován emelkedtek a lány vállára. Végighúzta az ujjbegyét a női vállon, a mellkasnál megkötött zászló feszülő korcánál. Scathach mellkasa megemelkedett az izgalomtól. – Mit csinálsz Deimos? – pihegte halkan.

- Fogalmam nincs! Abban bíztam talán te tudod – emelte fel a tekintetét Scathach sötéten kéklő szemeibe.

- Jaj Deimos! Mi már végleg elvesztünk – sóhajtott Scathach. – Azt hiszem ma beszélsz velem utoljára – nyomta az ajkát Deimoséhoz. Kifulladva váltak el ajkaik.

- Hát ha így csókolsz lehet – nevetett Deimos, s kitapintva a lány derekát, erőteljesen magához húzta. Scathach hevesen túrt a fiú szőke tincseibe, szorította magát a vékony fiútesthez, reszketett a hidegtől, az izgalomtól, s Deimos minduntalan felnyitotta a szemét ,hogy lássa a mardekrázászlóba csavart izgató démoni szépséget. Scathacht még soha nem látta ennyire gyönyörűnek, nedves hajával, fedetlen vállaival, a hosszú földig érő mardekár zászlóval a teste körül, annyira jól állt neki, s Scathach mélységeket rejtő titokzatos szemei most rá csillogtak, fátyolosan a vágytól.  Fel sem fogta, hogy ő döntötte le a lányt a földre, ő oldotta ki a csomót a lány mellkasáról, s ketten forogtak a mardekárzászlón a lovagterem közepén. Mardekáros fülledtség, Scathach káprázatos csillogó tüzes, forró érzéki teste.Deimos  derekára fonódó karcsú, hosszú lábak. Türelmetlenül ziháltak mindketten, Scathach apró pihegéseibe, az időnként összekapcsolódó tekintetükbe váratlanul robbant a láva tüzes forrósága. Scathach a mardekár zászlót markolta, gyűrte  maga alatt, s kihagyott a légzése Deimos  utolsó erős, behatoló lökésétől. Pihegve karolták egymást, a mardekár zászlóba gabalyodva. Lassan csillapodtak a türelmetlen egymás követelés után.

- Szólok hozzád – súgta halkan Deimos.

- De ha hazamentél már nem fogsz szóba állni velem – egymásba fonódó ujjaikat nézte Scathach.

- Scathach…

- Így van. Most már te is tudod…bár igaz értelmetlen lett volna tovább titkolnom előtted.

- Nem tagadom, tisztában vagyok vele…Ha eddig nem is, most már egészen biztos én magam állapíthattam meg, ezek után…

- Ezek után, nincs és nem lesz közünk egymáshoz.

- Ki volt? Az első? – könyökölt a lány fölé Deimos.

- Nem hinnéd el – kerülte a tekintetét Scathach.

- Miért tetted? – kérdezte halkan Deimos. – hiszen tudod, ez mit jelent…

- Nem mondom, hogy nem volt választásom. Volt – sóhajtott fel Scathach. – Én döntöttem így. És…változtak dolgok Deimos. Mások az én céljaim, mint esetleg a tieid, vagy…amit a szüleink terveztek velünk.

- Miért van olyan érzésem, hogy nagyon sok köze van annak, hogy ezt mondod, ahhoz hogy már nem voltál szűz? – méregette Deimos a lányt.

- Egészen jó a meglátás – zárkózott el Scathach, s  a zászlót maga köré tekerve felállt. – Menj! Mindkettőnknek jobb így!

- És ha azt mondom én vagyok az egyetlen, aki már látta korábban is? – komorodott el a szürke tekintet.

- Mire célzol? – fordult felé gyanakvóan Scathach.

- Emlékszel…tíz évvel ezelőtt. A hóban…amikor elájultál! A csizmáddal rárúgtad a havat, de én észrevettem.

- Nem tudom miről beszélsz – fordított hátat Scathach.

- Nagyon is tudod! – keményedett meg Deimos hangja. – Fekete szemcsék voltak. Ahogy mindig, ha elájultál. Fejfájás, szédülés, feketeség, és alig néhány szem, de mindig ugyanabból az anyagból. Amikor a szerelmi bájitalelleni szérumomat fogtad a kezedben. Kormos lett az üveg igaz?

- Fejezd be!- sikoltotta Scathach a halántékára szorítva a kezét.

- Látod mindig ez van – felelte nyugodtan Deimos. – Állj félre! – húzta el erőteljesen a lányt. A helyén apró pernyék maradtak.

- Engedj! – rántotta ki a karját Scathach, s a zászlóval szétseperte a nyomokat.

- Scathach, soha nem mondta ki egyikünk sem. De látod, hogy tudtam?  - Scathach bosszúsan a fiúra meredt, s  sietve a kijárat felé indult. – Scathach!  - hagyta hogy a  lány elszaladjon, s lehajtotta a fejét, szőke tincsei a szemébe hullottak.