Halvány fény szűrődött ki a kulcslyukon. Scathach hangtalan léptekkel osont el az ajtó előtt. Mitnha csak megérezték volna az elhaladót parancsoló hang állította meg:

-         Gyere csak be kisasszony! – sziszegte Voldemort. Scathach behunyta a szemét, beharapta a az ajkát, mély levegőt vett és mindezt egyszerre, egyazon időben, de tudta nem menekülhet. Határozott mozdulattal lenyomta a szépen faragott rézkilincset s belépett.

-         Igen apám? – könnyed pukedlit ejtett meg az idős férfi felé. Voldemort vörös szemei egészen aprók voltak pengeéles száján szigor ült. Scathach fekete csipketalárjának ujja a kézfejére borult gyönyörű koboldmunka, a talárja szélei is mindenütt csipkemintában végződtek. A hajában most is a vastag aranypánt feszült, a homlokán támaszkodva.

-         Régen beszélgettünk, mostanában kerülsz  - tette piramisformába ujjait Voldemort.

-         Ugyan apám, rémeket látsz. Sosem kerülnélek – nézte a földet Scathach. Nem emelte fel a szemhéját, hogy ezzel is védje magát apja tekintetétől.

-         Emeld rám a szemed! – parancsolta Voldemort. Scathach kényszeredetten a trónszéken ülő férfira nézett.

-         Mi miatt kerülnélek apám, nincs okom rá  - folytatta Scathach nyugodt hangon.

-         Scathach! Én ringattalak a bölcsődben. Ismerlek első gondolataid óta!  - felelte nyugodt hangon Voldemort. – Nagyon is megvan rá az okod, hogy széles ívben kerülj engem.

-         De mi… - rázta a fejét Scathach, s Voldemort dühös mozdulattal vágta a talajra Scathach elé a vörös füstben gomolygó hosszú üvegcsét. Scathach kimeresztette rá a szemét, s felkapta a fejét apjára.

-         Az én váramban nincsenek titkok! – csattant Voldemort, s felmagasodott a trónról, leviharzott a lépcsőkről, s elkapta lánya karját.

-         Ki az apja? – sziszegte lányának párszaszóul.

-         Én nem… - hebegte rá Scathach.

-         A szobádban volt – szorította meg Scathach karját Voldemort.

-         Nem kutathatsz a szobámban! – sziszegte rá könnyekkel küzdve Scathach.

-         Nagini találta meg, s anyádhoz vitt, mikor akartad elmondani nekünk? – emelte meg a szemöldökét Voldemort.

-         Engedj el, semmi kö… - Próbálta kiszabadítani a csuklóját Scathach.

-         Ne merészelj ilyet mondani ifjú hölgy! Ki másnak lenne hozzá köze? A szüleid vagyunk! Kérdeztem valamit válaszolj! Ki az apja! – sípolta magából Voldemort.

-         Nem…nem mondhatom el! – tört ki dühös könnyekben Scathach.

-         Egy pozitív terhességi teszt van a szobádban és te nem mondhatod el? -  kérdezte felháborodva Voldemort. – Scathach ne kényszeríts más eszközökre! – figyelmeztette a lányát, csontos ujjaival markolva Scathach csuklóját.

-         Elmondom, ha megígéred, hogy nem teszel olyat, amit ő nem akar – adta meg a feltételt Scathach. Voldemort beleegyezően biccentett.

-         A nevet – sziszegte türelmetlenül. – Ne merészeld azt mondani hogy nem tudod, mert kihajíntalak az toronyból – csattant Voldemort.

-         Deimos…Deimos Malfoy – hajtotta le a fejét Scathach. Voldemort bosszúsan ingatta a fejét.

-         Nem ismerek a lányomra benned Scathach – szólt megtörten Voldemort., s lerogyott az íróasztalához. Scathach felemelte az üveget a földről, s apja íróasztalára helyezte.

-         Bocsáss meg apa! De talán, már más utakat járok – fűzte hozzá határozottan Scathach, s hátat fordítva az ajtó felé indult. Voldemort szeme sarkából látta lánya apró, sápadtszín kézfejére bukó ruhaujját, s ahogy elhúzta a kezét az asztalra néhány szem, fekete pernye hullott a csipke alól. Voldemort elfelejtett levegőt venni.

-         Megállni kisasszony! – szólt párszaszóul, kettejük közötti intim nyelven a lánya után Voldemort. Scathach csak félig fordult vissza ledöbbent apjára. – Mi ez?

-         Micsoda? – meredt apjára értetlenül Scathach. De a tekintete neki is megakadt a pernyéken. A fekete szállingózó csillogó-fekete szemcsék.

-         Mond azt ,hogy nem váltál démoni megszállás alatt Scathach – vált egyszerre erőtlenné Voldemort hangja.

-         S mondjam azt, hogy nem idéztem meg démont, valamint nem adtam már nevet egynek? – kérdezte gúnyosan Scathach. Voldemort és Scathach egymásra meredtek. Apa és lánya. Egyikük sem árulta el a másiknak, de most döbbentek rá mindketten. A fekete láng. Ami mindig körülvette Scathachet, a megmagyarázhatatlan szédülések, ájulások, az olyan rejtett módon felbukkanó pernye, ami most, már…mindig nyomott hagyott Scathach után.

-         Scathach veszélyes játékba kezdtél! – komorult el Voldemort tekintete.

-         Már nem fordulhatok vissza apa! – tiltakozott Scathach.

-         Mindig is ezt a harcot vívtad a szemem előtt, s későn léptem. Túl sokáig várattam ezzel a beszélgetéssel – ingatta a fejét Voldemort.

-         Már nem tudsz lebeszélni, ahogy nem tudjuk megváltoztatni sem a dolgokat.

-         Ez a pernyehagyás nem szerencsés – bökött az asztalra hullott csillogó fekete szemcsékre.

-         Miért nem az? – tiltakozott Scathach, akinek kifejezetten tetszett.

-         Nem jó nyomot hagyni magad után. Tudják hogy ott jártál.

-         Te titokban csinálod a dolgaidat apám. Én nem csinálok titkot abból, amit teszek. Más a te módszered és más az enyém ennyi apám – mondta határozottan Scathach.

-         Nem gondoltam volna, hogy…

-         Hogy elérem? – mosolygott Scathach. – Nos én sem. De…nagyon úgy tűnik. Hogy én vagyok…a démonok királynője – ejtette ki először a címet Scathach, s abban a pillanatban fekete pernyeeső közepette Scathach eltűnt Voldemort szeme elől.