Csillámló pernye hullott a Mardekár-vár kövezetére. Démonkezek hímezte gazdagon díszített palást alól hullottak a szemcsék.  Végighordozta tekintetét a szülői házon. A lépcsőn Voldemort és Bella állt. Egymástól kissé elhúzódva, mindketten a lányukat nézték. Scathach megvetette a lábát.

-         Miért hivattál apám? – kiáltotta át magas hangjával a termet.

-         Ellenségekké váltunk Scathach? – sziszegte Voldemort. – Hogy így üdvözlöd szüleidet?

-         Kislányom! – indult el felé Bella, s ringó léptei, most is a régi dallamra koppantak. Lányához érve átkarolta. – Elraboltak tőlünk a démonjaid – jegyezte meg gúnyosan Bella, de átsimította Scathach királynői vastag fejékjét. – Emlékszel? Tőlünk kaptad – nézett szembe lányával Bella.

-         Igen, meg sem gondoltam, hogy egyszer milyen fontos lesz – bólintott Scathach. Szeme sarkából érzékelte, hogy apja is megindult feléjük, szokásos méltóságteljes, szélesen lebbenő bodzafekete talárjában.

-         Kint kocsinyomokat láttam az úton – ejtette el célzón a megjegyzést Scathach.

-         Úgy van – ért Bella mellé Voldemort. – Csak rád várunk.

-         Milyen esemény az, amire engem vártok – nevetett fel Scathach.

-         Az esküvőd – felelte metszőn Voldemort, vörös szemei parancsolóan tartották fogva Scathach pillantását.

-         Tessék? – hűlt el Scathach, s szemei kikerekedtek.

-         Ahogy mondtam – simította át fejbőrét Voldemort. – Mivel Scathach Voldemort elfelejtette, hogy még e világon tartózkodik, amelyben éppen állapotos, kénytelenek voltunk mi kezünkbe venni a dolgok menetének irányítását. Amíg te a démonok között a palotádban tetszelegtél, addig nekünk főtt a fejünk a Malfoyokkal való egyeztetésben.

-         Apa mi közöd neked ehhez? – csattant harciasan Scathach.

-         Nagyuram! – szólt közbe engesztelőn Bella.

-         Bella, hagyj most magunkra Scathach-el egy kicsit! – tett türelmetlen mozdulatot a közbeszólóra Voldemort. Bella engedelmesen elhúzódott, de tekintetével még vissza-visszanézett lányára.

-         Mit akarsz? – sziszegte Scathach.

-         Nem vagyok ellened

-         A halálfalóidat féltem, mert jól tudod a démonhadsereg egyetlen támadással legyőzhetne titeket.

-         Természetesen kis hölgy – Voldemort hátat fordítva lányának egyenes vonalban indult meg a fáklyák alatti keskeny vonal mentén. – Nem felejtettem el, hogy mivé lettél, s hogy politikailag hogyan is állunk most. Való igaz, hogy a sötétség mezején, mi valahol ellenségekké váltunk, legalábbis óvatosabbnak kell lennünk egymással. De más az én hatalmam és más a tiéd ifjú hölgy – kapta vissza  a fejét Scathachra.

-         Szeretsz okító szövegeket elereszteni apám – ereszkedett egyik lábára Scathach. Maga előtt is mélyen titkolta, hogy igen, királynői kinevezése óta meg is feledkezett arról, hogy ő , ebben a pillanatban is gyermeket vár. Annyi minden más történt, s hogy éppen a szülei emlékeztessék erre…

-         Így van, főleg azért, mert tudom, szükség van rájuk – Voldemort elhallgatott, majd egy pillanatra behunyta a szemét, hogy vörösen izzó szemekkel ismét lányára nézzen. – A démonokkal való játszadozás veszélyes is lehet – gyors elhárító mozdulatot tett a közbeszólás ellen.  – Jó, elhiszem számoltál mindennel. Azért had mondjam el az atyai jó tanácsaimat. Ne feledd a démonok természetét.

-         A királynőjük vagyok, jobban ismerem őket bárkinél – vetette ellen Scathach.

-         Persze- persze – ingatta a fejét Voldemort. – Tehát a démonok természete. Elhitetni azt, hogy mi irányítjuk őket, s már akkor döbbenünk rá, hogy ők irányítanak minket, amikor késő. Szeretném, ha ezt sohasem felejtenéd el. Hogy ne akkor döbbenj rá végzetes dolgokra, amikor már késő. Arra, hogy talán végig ők irányítottak téged.

-         Apa te ezt nem érted! – kiáltotta fáradt hangsúllyal Scathach.

-         Nagyon is értem! – csattant Voldemort is dühösen, a falak visszhangoztak a kiáltásától. – És féltelek Scathach! Túl fiatal vagy, és túl vakmerő!

-         Elérzékenyültünk apám? – emelte meg undokul a szemöldökét Scathach. – Vagy pusztán sakkban akarsz tartani, hogy a démonok az asztrálvilágban maradhassanak, s ne okozzanak álmatlan éjszakákat a halálfalóidnak egy-egy ütközet előtt?

-         Az állapotod talán túl erős érzelmi kitörésekre sarkall! Talán nem tudod felmérni a veszélyeket, elszámítod a dolgokat. A démonok, a fantomok, a kísértetek, s mind-mind e lények kiszámíthatatlanok, kiismerhetetlenek…

-         Morrighan-nek is sikerült! – tette keresztbe a karját Scathach.

-         Igen, Morrighan-nek.

-         És nekem is! – toppantott a lábával Scathach. – Nem tartassz ennyinek? Állandóan lenézel, soha nem ismerted el az én érdemeimet, mindig csak te és te és TE! – fátyolosodott el Scathach szeme, s bosszúsan marokba szorította a kezét, a pernyék hullottak a talárjából, akár a kandallóból, ha felélesztik a tüzet. – Akármit is tettem, hitted az a te érdemed is, sőt inkább a tiéd! Elegem van ebből, megfojtasz! Nem veszed észre? Miért nem ismered már el egyszer, hogy én is elérhetek valamit! – kiáltotta dühösen apjára.

-         Nem mondtam ilyesmit

-         Nem erről van szó! Mindig ezt mondtad, én melletted vagyok, de valójában csak visszahúztál! Sohasem segítettél, pedig megtehetted volna, te magad is alkalmaztad a démoni megszállást, ugyanúgy mint a démonok te is szálltál meg embereket. De soha nem adtál lehetőséget, hogy ezt tőled tanuljam meg!

-         Nem is kellett tanítani! Mindig is tudtad! – legyintett türelmetlenül Voldemort. – Nem akartalak belevonni ebbe. Tudod mit mondok? Igen védtelek ettől, mindentől, mert a lányom vagy. És mert a lányomnak nem akartam ezt! – sziszegte rá kegyetlenül Voldemort. – Amit tudok megadom neked. Én nem a hatalmadért harcoltam sosem, hanem…a boldogságodért. ÉS ki más ismerné a boldogsághoz vezető utat ha nem én! És tudom, hogy nem a hatalmon át vezet az út hozzá! Nem akartam, hogy királynő legyél, mégis az lettél! Nem akartam, hogy ilyen felelőtlenül várj gyereket egy fiatal kamasztól, s most mégis hozzá adlak! Ha a hatalomért sokat kell harcolni, a boldogságért még többet! És féltelek attól, amit esetleg ez az egész hatalom okozhat neked – Voldemort a boltíveket követte le tekintetével, nyakán feszültek az idegek. – Attól, hogy örökké magányos leszel – ejtette ki halkan a mondatot, inkább a boltíveknek beszélve semmint a lányának.

-         Te sem vagy magányos – szólt rá halkan Scathach.

-         Amit mondani fogok, arra azt fogod felelni, hogy ez igazságtalanság és nincs így, de igen így van – bólogatott hozzá Voldemort. – Nem tudok neked más magyarázatot adni, mint azt, hogy igen, én férfi vagyok. Anyád a behódoló kettőnk közül, mindig is  az volt. De egy férfi sem tűri, ha uralkodnak felette, ha a feleségük felette áll. Vagy ha mégis, akkor az nem férfi igazán, és én nem ilyet szántam volna neked – Voldemort puhán lépett a lányához, s megütögette a kézfejét. A Voldemortra jellemző kedveskedő gesztus. Csak családtagoknak és csakis ennek a két különleges szépségű mélykék szemű nőnek tette ezt. – Deimos vár.

-         Kényszeríted, hogy elvegyen? – húzta fel a szemöldökét Scathach.

-         Nem, beleegyezett. Bár való igaz, ez az utolsó, amit én tehetek, a te boldogságodért, és nagyon sajnálom – nyomott csókot lánya homlokára Voldemort. A jégillat megcsapta Scathach orrát, s mélyen belélegezte.

-         Mintha előre tudnád, apa túl sötéten gondolkodsz mint mindig – nézett fel a magas férfira Scathach.

-         Nem, Scathach. Ez a valóság. Kettőnk közül én vagyok a tapasztaltabb, és bölcsebb, ifjú hölgy – mosolygott le lányára Voldemort. – És ezt a tapasztalat mondatja velem. De ahogy legutóbbi beszélgetésünknél mondtad, te döntöttél. És én elfogadom a döntésedet. Talán…egy kicsit meg is értem. Ha férfinak születtél volna minden más lehetne – sóhajtott fel Voldemort.

-         Akkor talán nem lettek volna ilyen céljaim – nevetett fel Scathach. – Tehát ha akarom ha nem éppen ma van a menyegzőm napja? – csodálkozott el Scathach játékosan.

-         Deimossal vonultok be. Beszéljetek néhány szót négyszemközt – lépett el lányától Voldemort.

-         Azt hittem te kísérsz be – kacsintott apjára Scathach.

-         Azt csak azok az apák szokták, akik áldásukat adják a frigyre – rándult mosolyra Voldemort szája is. – Nos én átkomat szórom az ifjúra ha nem hajlandó elvenni azok után, hogy ezt tette a lányommal.

-         Scathach, ezt is megéltem – csillogtak  könnyek Bella szemében, ahogy belekarolt lányába.

-         Feketében vagyok – mérte végig magát Scathach. – Muszáj ebben esküdnöm?

-         Ez egy gyönyörű ruha – mérte végig Voldemort a lányát. – Mellesleg, nem vagy már ártatlan a fehér ruhához, és nem is az a fontos. Na gyertek! – Bellát karjánál fogva magával húzta. Fess fekete dísztalárban, a gondosan fésült szőke hajú Deimos lépett mellé, s kezet csókolt neki.

-         Scathach! – suttogta a lány fülébe. – Gyerekkori játszópajtástól váltam el tőled, és most királynőként köszöntelek újra – ámuldozott csillogó szemekkel a lányt fürkészve.

-         Nem éppen játszópajtási dolgot csináltunk, főleg, hogy teherbe is estem – húzta el a száját Scathach. – Mit szóltak apádék?

-         Háborogtak természetesen. A szabály, szabály, a hagyomány, hagyomány. De Voldemort megparancsolta. És a parancsoknak engedelmeskedni kell.

-         Engedelmességből veszel el? Igazán jó indítás a házasságunkhoz – sóhajtott Scathach szemforgatva.

-         Nem csak azért tudhatnád – hajolt a lány füléhez Deimos. – De örülök, hogy így alakult, persze azért egy ideálisabb helyzet jobb lenne.

-         Menjünk, mert anyámék utánunk néznek – kukkantott be a szárnyas ajtón a lovagterembe. Az oltáron már odakészítve álltak a gyűrűk, a tőr és a varázspálca. Deimos karján Scathach belépett a lovagterembe, minden szem rájuk szegeződött. Scathachről már sokan sejtették, hogy Morrighan-hez hasonlóan nem mindennapi tettet hajtott végre. Az oltárhoz Draco és Pansy Malfoy egyik oldalról, a másikról Voldemort és Bella lépett. A szertartást egy boszorkány és egy varázsló vezette. Scathach és Deimos egymás után mondták a szertartás szövegét, majd átnyújtották nekik a pálcát, s egyszerre fogta Deimos és Scathach az ősi faragott vékony pálcát, két kézzel szorítva a fát. Előbb Deimos mellkasához tartotta a boszorkány a tőrt mialatta Deimos határozott hangon elmondta a fogadalmat, majd a varázsló Scathach mellkasához szegezte mialatt Scathach ismételte a fogadalom szövegét. A belül rúnákkal vésett jegygyűrűket  a szertartásvezetők megfüstölték, majd Scathach nevével ellátott rúnát a lánynak, Deimoséval vésettet Deimos kezébe adták. Scathach és Deimos csillogó szemmel cserélték ki a gyűrűket. A gyűrűváltás után a  termékenységi varázspálcát elvették tőlük, s Deimos bátortalanul megcsókolta ifjú feleségét. Voldemort olyan szemekkel követte a szertartást, hogy Deimos bárminemű bizonytalankodása esetén képes és imperiót szór a fiúra. Elsőként ő gratulált az ifjú párnak, magához ölelve lányát, s őt követte szorosan Bella. A családtagok nem hullattak könnyeket, de a gyönyörű szertartás láttán a halálfalóasszonyok közül többen is szemüket törölgetve léptek az oltárhoz, hogy gratuláljanak a fiataloknak. Rövid lakodalmuk volt, Scathach hintóján távozott az ifjú pár. S nem Voldemort várába, nem a Malfoy-kastélyba tartottak, hanem Scathach saját várába, a démonok építette királynői Holdudvarba.