Négy évig tartott a háború. Voldemort hatalma a végsőket járta. Blaise és Pansy minden hónapban más helyen rejtőzködött, féltek, hogy utoléri őket Voldemort haragja, és követelése. Fellélegezve költöztek vissza a színház mögötti utcácskába, Blaise régi birodalmába. A minisztérium, a Rend felszámolta Voldemort halálfalóit, a sereget, s a varázsvilágra úgy tűnt  a béke és a nyugalom korszaka várt. Blaise visszatért a társulathoz. Az aranyvérűek pedig mélyem hallgattak arról, hogy milyen szerepük is volt Voldemort programjában, harcában, a hatalma alatt. Pansy paradicsomokat válogatott a piacon.

-         Deimos ne kószálj messzire! – szólt rá fiára, aki máris felfedezőútra indult a forgatagban. Pansy áldotta a Malfoyok génjeit, hogy Deimos ezüstös csillogású szőke haját könnyű volt észrevenni. Deimos kezét a szájához emelve figyelte a kiszemelt családot.

-         Apa! Apa! Veszel nekem Medvecukrot! – huzogatta a zöldes szemű kisfiú egy szemüveges férfi talárját.

-         Ne türelmetlenkedj James! – fogta kézen a férfi a fiú kezét. Pansy a fia mögé ért, s vállánál fogva irányította a tömegben. A férfi szeme megakadt Pansyn és az előtte araszoló szőke hajú kisfiút.

-         Ööö…sziasztok! – nyögte ki aprókat pislogva.

-         Sziasztok! – felelte Pansy futó mosollyal, a Potter családot kikerülve, s fiát tovább taszigálta maga előtt.

-         Ismerted őket anya? – nézett fel nagy szürke szemeivel anyjára.

-         A lábad járjon, na a szád! – szólt rá Pansy . – Igen ismertem őket. Még az iskolából. – Deimos megnyugodva bámészkodott ismét, s szeme emgakadta ahatlams kávészemeken.

-         Apa azt mondta, hogy elfogyott a kávéja nem? – nézett anyjára Deimos, s haja hátraborult a vállára. Pansy összeráncolta a homlokát, s a kávészállítókhoz lépett. A zacskóba gyorsan mérte ki a kívánt mennyiséget, s az árúsnak nyújtotta.

-         Igaz is majdnem elfelejtettem – sóhajtott Pansy, fia gombafrizuráját simogatva. – De megmondtam ,hogy ne szólítsd apának Blaiset! – harapta be az ajkát Pansy,  s haját félreseperve a szeméből, a kávéstasakot a kosárba dobta és kézen fogta Deimost. – Megint tiszta nyál a kezed kicsim! – törölgette a talárjába a kezét Pansy. – Megmondtam, hogy ne rágd a kezed!

-         Bocsi – motyogta az orra alatt Deimos. – Az a fiú is apának szólította azt a szemüveges férfit! – makacskodott Deimos. Pansy felsóhajtott.

-         Ezt már egyszer elmagyaráztam Deimos – húzta maga után a kisfiút Pansy.

-          De mit! – toppantott Deimos és makacsul megállt.

-         Deimos gyere, nem a piac kelős közepén magyarázom ezt el neked megint! – vonta össze a szemöldökét Pansy. Deimos kényszeredetten húzatta magát anyjával.

A konyhában mosta a paradicsomokat. A homokórában peregtek a szemek, Pansy kapkodva aprította a zöldséget, majd a tűzre állított üstbe szórta. Deimos lábával az asztal lábát rugdosta, nyekeregve csúszott a kövezeten az asztal, araszolt egyre előrébb. Pansy bosszúsan visszaigazította helyére az asztalt.

- Miért nem hívhatom apának? – makacskodott Deimos.

- Mert Blaise nem az apád azért! – suhogtatta pálcáját a kávészemek felett Pansy.

- De az! – akaratoskodott Deimos. – Ő is itt lakik, és ugyanolyan nekem, mint az a szemüveges férfi annak a fiúnak.

- Blaise nagyon jó barátunk! – magyarázta Pansy.

- De anya! Te a felesége vagy! – tiltakozott logikázva Deimos.

- Igen, Blaise a férjem, neked nevelőapád. De nem vér szerinti apád. És szerintem nagyon zavarná, ha te apának szólítanád!

- Szerintem meg nem zavarná! – ellenkezett Deimos az asztalba rúgva. Pansy az égre emelte a tekintetét. Soha nem beszéltek erről igazán Blaise-el. Deimos az utóbbi napokban azonban kezdett ráeszmélni a családszerkezetük furcsaságaira, s ahogy másokat lát, nem érti, hogy náluk miért vannak máshogy a dolgok. Pansy következetesen megtiltotta fiának, hogy Blaise-t nevezze apának. S magának sem vallotta be, hogy azért, mert nem akarja, hogy Draco fia Blaise-t szólítsa így. Egyáltalán senkit se szólítson Deimos így, mert Draco az apja. Annyira bonyolult az élet. Deimos morcosan anyjára nézett.

- Akkor, ha nem ő az apám, miért nem az apámmal vagyunk? – méregette ellenségesen anyját.

- Most rám haragszol? – Pansy leült fiával szembe és megkötötte  Deimos cipőfűzőjét. – Az édesapád már nem lehet velünk, de ha tehetné, most bizonyosan itt lenne velünk.

- Honnan tudhatjuk, hogy ki az apánk? – ráncolta a homlokát Deimos.

- Nos elsősorban onnan, hogy hasonlítasz hozzá. Az édesapád is éppen ilyen szőke volt mint te – Pansy leguggolt és a konyhaszekrény aljában keresgélt régi fotóalbumok után. Kinyitott egyet, s Draco flegma ajakbiggyesztéssel, zsebre vágott kézzel, hanyag tartással nézett vissza árjuk. Deimos elé tette az asztalra. – Látod, ő itt az édesapád – söpörte félre Deimos szőke haját, hogy a fülébe súgja. Deimos ügyetlen mozdulattal akarta lesepergetni anyja kicsit nyirkos tenyerét, s kibújni anyja karjai közül. Pansy figyelte, ahogy Deimos az apját figyeli, s akaratlanul is könny futotta el a szemét. Szája elé kapta a kezét, s gyorsna zsebkendő után keresgélt. Deimos, amint fényképről ismerkedik az apjával. Megrázó élmény ezt látni. S Pansy örült, hogy most Blaise nincs itt, s nem látja az ő elérzékenyülését.

- Hümm… - Deimos ujjával a kép szélét babrálta. – Hasonlítok rá, de nekem nem tetszik, olyan idegen…és…gonosz a kinézete – emelte fel anyjára a tekitnetét. Pansy a  szemét törölgetve rázta a fejét, s továbblapozott.

- Nem ismerted őt, apád nagyon…különös férfi volt – megállította a képsorokat egy sorozatnál. Blaise és Draco közös felvételek voltak. A két férfi egymásra nevetett, egymás vállát átkarolva integettek a lencsébe. S most az évek távlatából a képről Deimosra és Pansyra. Draco kissé fanyar mosollyal, kivillanó szabályos fogsorral mindketten, Draco enyhén hideg szürke szemei és Blaise meleg nevetőráncokkal a szeme körül, lágy pillantással. Deimos felváltva figyelte a két férfit. Pansy a fia komoly arcát figyelte, ahogy nézte a két férfit. Az apját és a nevelőapját. Végül felnézett az anyja könnytől áztatott arcára.

- Lehet, hogy erre a férfira hasonlítok, de én örülök, hogy mégiscsak Blaise az apám, nem szeretném, ha ez lenne az apám – rázta a fejét Deimos a képre mutatva.  –Blaise sokkal inkább az én apám – mosolygott fel anyjára. Pansy szeme elsötétült.

- Apád forog a sírjában, hogy ezt mondod – szipogta Pansy fátyolos szemekkel. – És az én lelkem is fáj, hogy ezt kell hallanom tőled Deimos. Az édesapád nagyon szeretett téged, és nagyon szeretett volna megismerni. Bármit megtett volna, hogy ő is veled lehessen most itt.

- De én talán nem akarom! – kiáltotta Deimos összecsapva a könyvet. – Én Blaiset szeretem! - Rohant az ajtóhoz. A kerítés nyikorogva nyílt ki, az ablakon át beszélgetésfoszlányok és nevetések szűrődtek be.

- Deimos! Ahogy Blaiset úgy kellene szeretned az édesapád is!- kiáltotta utána Pansy.

- Ki ő? Nem is ismertem! Egy képet mutatsz nekem anya! Lehet, hogy hasonlítok rá! De ez a férfi sosem lesz az apám! – hajította a rotyogó üst alatti tűzbe a fényképet Deimos. S anyja haragja elől kifutott a konyhából. Pansy sírva kapta ki a fényképalbumot a tűzből, s igyekezett eloltani a lángra kapott lapokat, miközben már nem látott a könyneitől.

- Szia Picim! – hallatszott kintről Blaise vidám hangja. – Mi ez a sírás? Mi történt? – törölgette Blaise a kisfiú arcáról a könnyeket.

- Anya… - hüppögött Deimos. – Azt mondta…hogy nem te ….vagy az apám…hanem egy hideg szemű bácsi! – Blaise nem tudott hirtelen mit válaszolni. – Én félek tőle! Ugye nem visz el tőled minket? – sírta Blaise mellkasába fúrt arccal Deimos.

- Hol van az a bátor Deimos Malfoy akit én ismerek! – tartotta el magától a kisfiút Blaise. – Nyomás megmosakodni, odafent találkozunk! – csapott játékosan a kicsi fenekére Blaise, ahogy útnak indította az emelet felé.

- Blaise?  - hallatszott Daphné vékony hangja. – Akkor halasszuk el a ma estit?

- Várjál Cicám! – a megdöbben társaság mind Blaise-re nézett várakozóan. – Menjetek a szalonba mindjárt jövök! – csapott Daphné fenekére is Blaise, s belépett a konyhába. Pansy a megégett fényképalbumra borulva sírt.

- De Pansy Cicus!  - gyújtot ilanóra Blaise, s meleg tenyerével simogatta  a nő vállát.

- Hogy lehet ilyen? Komolyan ennyire gyűlöl minket? Dracót és engem? – pityergett Pansy, kezével a fotóalbumot simogatva.

- Megérthetnéd Deimost is Pansy! Gyerek még! Látja a többieket, akiknek apjuk van, és persze, hogy hiszi azt, hogy mi egy család vagyunk. Erre te jössz neki azzal, hogy egy vadidegen az apja, akit nem is ismer. Gondold el ő mit érez! Senkire sem haragszik ő! Csak hát Draco idegen neki.

- De borzalmas ezt hallgatni, hogy Dracót így elutasítja, hogy ennyire ellenszenves neki!

- EZ csak gyerekes félelem, megijedt, a biztos elvesztésétől fél….megbarátkozik idővel az apjával. Majd elbeszélgetek vele – nyugtatta Pansyt Blaise. – A kávém! Egész nap ez után sóvárogtam – kortyolt a feketébe Blaise. – Meg persze utánatok – mosolygott melegen Pansyra, s a kávénak egy tlácát keresve a szalonba vitte.

- Gyújtsál be Blaise, mert idefagyunk a kanapédra! – kiáltotta neki Nott.

- Gondoltam, ha hideg van jobban összebújunk – vihogott Blaise.

- Nem jó, mert minden nő hozzád bújik, nekem meg csak a pocakos férfiak maradnak – morgolódott Nott, majd felröhögtek. Pansy a tányérokat Vitte Blaise után a rotyogó üsttel.

- Sokan jöttetek ma Blaise – állapította meg Pansy, aki már csak Blaise foteljének a karfájára tudott ülni.

- Bort töltsél nekünk Blaise, had melegedjünk is valamitől – csapkodta össze szikár tenyerét Nott. Blaise vihogva keresgélt a bárszekrényében. Majd feldobva megpörgette, s elkapta az üveget.

- Úgy pörgeted az üveget akár a nőket, a táncban – csapkodta Blaise vállát Nott. – Vagy az ágyban – röhögött Blaise homlokának koccintva sajátját. Blaise beleröhögött a mondatába.

 - Figyeljetek, nekem legalább lesz mit mesélnem öregkoromban,  hogy hány nőm volt, s hogy , s mint. Én kiélveztem az életet – vihorászott Blaise, miközben a dugót kirántotta az üvegből. – Mit is mondtál Nott?  - Töltött Pansy poharába Blaise a borból. – Pocakos férfiak? Na hadd nézzem! – rázogatta meg Nott hasát. – A pocak tilos! Nem mutat valami szépen a színpadon! Akinek pocakja van mehet is – csorgatta a bort a poharakba egymás után.

- Mégis ki hallgatná itt öregkorodban, hogy milyen kalandjaid voltak a nőkkel? – nevetett Daphné.

- Nem is tudom, mondjuk a fiam – röhögött Blaise.

- Nincs is fiad Blaise! Deimos Draco gyereke! – jegyezte meg éles gúnnyal Daphné.

- Felmegyek megnézem – súgta Pansy, s kislisszolt a szobából, a kínos beszélgetés elől. Daphné sokat mondón felhúzta a szemöldökét.

- Nem kellett volna célozgatnod Daphné! – hordta le Blaise csendesen a nőt.

- Akkor mit nekünk nyavalyogsz a színházban – dőlt előre erősen rúzsozott ajkaival Blaise-re csücsörítve Daphné.

- Neki nem mondhatom – legyintett Blaise.

- Mi az ,hogy neki nem! ő a feleséged! – csapta az asztalra a poharát Nott.

- Pansy nem akar tőlem gyereket ennyi – szívta meg az illanót Blaise.

- Ki ne akarna tőled gyereket Blaise ne nevettess! – kacagott fel Daphné hátravetve magát a kanapén.

- Akarod vagy sem?  - kérdezte Nott előredőlve, s Blaise  rezzenéstelen illanózását figyelte. Blaise nem felelt semmit. – Beszéld meg vele! Feleségül vetted! Gyereket akarsz! Ő meg nő meg kell értenie! Ez egy nő dolga – csapkodta a karfát Nott, mire Tracey egy figyelmeztető bokarúgással leállította.

- Ki fog hajítani a hálószobából is, ha ezt szóbahozom – túrt a hajába Blaise. – Mehetek át Deimoshoz aludni.

- Mond nem jutott még eszedbe hogy megfojtsd? – kacagott Daphné.

- Minden gond forrása éppen Draco fia! – bólogatott Nott. – Pansynak már van gyereke őt már nem izgatja a téma.

- Most komolyan nem akartok ma leszállni rólam? – hörpintette ki a kávéját Blaise. – Húzzatok haza, ha csak szekálni tudtok!

- Segíteni próbálunk – tárta szét ártatlanul a karját Daphné.

- Ez nem segítség, csak felidegesítetek – tiltakozott Blaise.

- Hagyjuk, Blaise rossz passzban van, kártyázzunk – terelte el a témát Daphné ,s leseperte a dohányzóasztalt, hogy helyet csináljon a játékhoz.

Pansy halkan kopogtatott Deimos ajtaján. Bentről erőtlen szipogás hallatszott. Pansy mélyet sóhajtott, s végül lenyomta a kilincset.

-         Bejöhetek? – kérdezte óvatosan.

-         Nem! – jött a makacs felelet.

-         Haragszol rám!

-         Igen! – nézett durcásan az anyjára Deimos.

-         Mi miatt? – ült le Deimos ágyára Pansy.

-         Amiket mondasz – szorította mardekárzöld sárkányállatkáját Deimos.

-         Csak az igazságot mondom Deimos – felelte halkan Pansy.

-         Akkor nem szeretem az igazságot – mondta morcos arccal Deimos.

-         Pedig az igazságot kellene szeretni, akkor is ,ha fájdalmat okoz – mondta halkan Pansy, s megsimogatta Deimos szőke haját. – Pedig te szereted a sárkányokat nem igaz? Az édesapád neve is ezt jelenti. Draco vagyis sárkány.

-         Az apámat Draco Malfoynak hívták? – ráncolta a homlokát Deimos. – Azért a nevem Malfoy?

-         Így van igen – bólintott Pansy. – A Malfoy család egy nagyon ősi, régi varázslócsalád. Nagyon híresek, és nagyon megbecsült család volt. Te vagy az utolsó Malfoy Deimos.

-         Már senki más nem él az igazi apám családjából? – szorongatta a sárkányt Deimos.

-         Senki. De olyanok voltak akárcsak te.

-         Akkor Blaise-nek ki a gyereke? Neki nincs? – ült feljebb Deimos. Pansy a fejét rázta.  – De az ő gyereke a testvérem lenne?

-         Nem feltétlenül – ingatta a fejét Pansy.

-         Szerintem Blaise is szeretne egy hozzá hasonló fiút. Ahogy az apámhoz hasonló én vagyok – okoskodott Deimos. – És akkor lehetne a testvérem.

-         Nem, nem hiszem – állt fel megszeppenve Pansy.

-         Mert az igazi apám nem szeretett volna engem? – nézte mérgesen anyját Deimos.

-         Dehogyisnem, mindennél jobban – felelte rá Pansy gyorsan.

-         Akkor Blaise is! – döntött Deimos határozottan. Blaise kukkantott be az ajtón.

-         Mi újság Picike? – kérdezte Deimostól, aki tejfogait Blaisere villantotta. Blaise Pansy derekára téve kezét súgta a nő fülébe. – Hagyj egy kicsit kettesben minket! Mnt férfi a férfival elbeszélgetünk.

-         Mit tudnál…te…

-         Pansy! – tette a nő szájára az ujját Blaise. – Azzal a szöveggel, hogy az apánkat tisztelni és becsülni kell, felnézünk rá, és szeretjük, ezzel nem lehet megetetni Deimost! Én sem venném be – nevetett Blaise s kitessékelte a szobából Pansyt, Blaise a csukott ajtónak dőlve Deimosra nézet, s rákacsintott.

-         Megbántott ez a fotóalbum? – emelte fel a megpörkölődött könyvet Blaise. Deimos gyerekesen viháncolva a takaró alá bújt és a fejét rázta. – Mellesleg ez a kedvencem – porolgatta Blaise. – S tudod miért? – suttogta rejtélyesen Deimosnak, ahogy leült mellé az ágyra, s a párnának dőlt. – Mert édesapád is benne van úgy bizony! – bólogatott Blaise, s kinyitotta az albumot.

-         Tényleg? – ámult el Deimos, s közelebb bújt Blaise-hez.

-         Igen. Apád és én, nagyon jó barátok voltunk. Soha többet nem lesz olyan jó barátom, mint amilyen ő volt, úgy bizony. Ha te az apádat vesztetted vele el, én a legjobb barátomat, és az én veszteségem nagyobb, mert én ismertem is őt, és tudom, hogy mit veszítettem – nyitotta ki a fényképalbumot Blaise. Deimos Blaise minden szaván csüngött, s lepislogott apja képére ismét. – Így nem ítélkezhetsz felőle Deimos, mert te nem ismerted őt. Apád mindenben gondoskodott rólad, a te védelmedről és boldogságodról. HA apád nem bíz rám titeket, akkor talán sosem ismersz meg engem. Tehát azt,hogy én vagyok a nevelőapád azt is neki köszönheted.

-         Komolyan? – figyelte a fényképalbumbeli apját Deimos.

-         Igen. Igazán nem voltam rossz választás nyugtass meg ezzel – borzolta össze Blaise a kisfiú haját.

-         Nem. Nagyon is jó választás volt! – kacarászott Deimos Blaise csiklandozása alatt.

-         Jah, apád mindig jót választott. Nézz csak anyádra – vihogott magába Blaise.  – Szeretnéd ha mesélnék az apádról? – figyelte Deimos fénykép fölé hajló fejét Blaise. Deimos erőtlenül bólintott. – Jól van. Fogalmam nincs hol kezdhetném. Dracóval az idpk kezdete óta barátok voltunk, együtt bolondoztuk át az iskolai éveket. De apád nagyon jó tanuló volt, a maga módján. Apád mindig hűvös, és gúnyos volt a felszínen, de sosem ezt kellett figyelni, hanem azt, ami belül volt – bólogatott Blaise a képbeli Dracóra meredve. – A képeken ez nagyon ritkán jön le, akárcsak az életben. Sokan nem szerették őt, mert nem ismerték. De aki ismerte az bálványozta. Anyás is, én is…Te is így lettél volna ezzel Deimos. Apád remek kviddicsjátékos volt, intelligens, ravasz, humoros…a maga gúnyos fanyar humorában. Kevesen tudták mekkora kincs ő közöttünk, de néhányan felismerték. Mondjuk ezért lettél te is. Mert tudtuk, hogy ebből a kincsből maradnia kell valaminek a világon. S benned sokszor látjuk viszont őt. Anyukád is nagyon szerette őt.

-         S apa miért nem várt meg engem? – biggyesztette le az ajkát Deimos. – úgy mint anya.

-         Édesapád már nagyon beteg volt, de minden nap megsimogatott téged, amíg csak élt – mosolygott Deimosra Blaise.

-         De hogyan? – ámult el Deimos.

-         Amikor anyukád pocijában voltál. Bizony, én láttam is, tanúja vagyok – nevetett Blaise.

-         Milyen kár, hogy nem emlékszem – sajnálkozott Deimos.

-         Pedig édesapád bizonyára minden nap gondol rád, s azzal kellene viszonoznod, hogy nem mondasz rá olyanokat, mint amit édesanyádnak mondtál, főleg azért, mert anyukád szerette őt, és rosszul esik neki, hogy te talán nem szereted a valódi apádat, holott semmivel nem szolgált rá, hogy ne szeresd, csak önhibáján kívüli okok miatt haragszol most rá, amikről senki sem tehet – Blaise összecsapta a fotóalbumot és Deimosra nézett. –  Tudni szeretnéd minek örülne most édesapád? – nézett a szőke kisfiúra, Deimos kíváncsi szemekkel nézett rá.  – Ha most gyorsan odamennél és megölelnéd anyádat, és megígérnéd neki, hogy többet nem mondasz ilyesmiket apádra oktalanul. És hogy nagyon megbántad, hogy ezt mondtad rá! – kacsintott Deimosra, aki kiugrott az ágyból, s mezítláb szaladt, hogy megkeresse Pansyt a házban.

Blaise a szemét dörzsölgetve fújta el a gyertyákat a fürdőszobában. A hálószobában Pansy már elfújta a gyertyákat. Blaise aranyló karamellszín selyempizsamájában mezítláb tapogatta ki az ágyat. Belerúgott a baldachinos ágy lábába.

-         Au a fene vinné el ! Úh de fáj! – ugrált fél lábon az ágyba, s bezuhant a párnájára.

-         Blaise? – Pansy az ágyban könyökölve figyelte Blaise szerencsétlenkedését.

-         Mond cicám! – felelte fájdalmas arckifejezéssel a lábát dörzsölgetve Blaise.

-         Köszönöm…hogy beszéltél Deimossal – suttogta halkan Pansy.

-         Ez csak természetes Draco miatt is – mosolygott rá Blaise. – Nem venném a szívemre, ha a fia rosszakat feltételezne róla – bújt a takaró alá ásítva Blaise. Pansy hosszú hallgatás után csendesen megkérdezte.

-         Figyelj, Deimos valami olyasmiről is csivitelt, hogy szerinte Draco szeretné, ha Deimosnak lenne kistestvére, s úgy véli hogy apja szerint is Blaisenek is kell egy kisfiú. Ezt te mondtad Deimosnak? – ráncolta a homlokát Pansy.

-         Deimos úgy látom kiegészítette az üzenetemet – kacagott fel szívből Blaise. – Majd holnap megjutalmazom érte valamivel. A fiatok átlát rajtam – panaszkodott Blaise.

-         Állandóan rajtad csüng persze hogy ismer – nevetett Pansy. – Kezdek féltékeny lenni rád én is, mit érezhetne Draco! – harapta be az ajkát Pansy.

-         Nem tisztünk, hogy eldöntsük, Draco milyen apa lett volna, s hogy én vagy ő vagyunk-e a jobbak, nem is ez a lényeg – paskolgatta a párnáját Blaise, s a tarkója alá gyümüszkélte.

-         Igaz, persze – felelte csendben Pansy. – Blaise?

-         Mondjad kiscicám! – morogta Blaise, már elhelyezkedve az alváshoz.

-         És te is úgy gondolod, ahogy Deimos mondta? – kérdezte elhalón Pansy.

-         Hogy? – ráncolta  a homlokát Blaise.

-         Szeretnél… gyereket? – csuklott el Pansy hangja. A kérdésre Blaise egyből felhasalt, s kidülledő szemekkel Pansyra meredt.

-         Mert te? – araszolt közelebb Pansyhoz Blaise.

-         Szerintem nagyon jó apa vagy Blaise – felelte komolyan Pansy.

-         Vagyis kár lenne, ha nem gyakorolnám az apaságom a sajátomon is? – búgta Pansy ajkára pihegve Blaise.

-         Igen, lehet, hogy erre gondoltam – nevetett halkan torokból  Pansy.

-         Azt hiszem Deimos igazán értékes ajándékot kap tőlem holnap – vonta össze a szemöldökét komolykodva Blaise. – Én pedig kilenc hónap múlva tőled – vette birtokba a nő puha ajkait Blaise.