Az emeleti páholyukban dermedt csend figyelt. A házastársak elhidegülése kézzel tapintható volt. Pansy futó mozdulattal legyintette meg a levegőt arca előtti fekete csipkelegyezőjével. Draco keresztbe tett lábbal szótlenul, flegma arckifejezéssel, frissen mosott szálló szőke hajjal a Zabini páholyban élénk társasági életet folytató férfit méregette.

-         Mi van közted és Blaise között? – szűrte mozdulatlan ajkakkal a fogai közül Draco.

-         Semmi, ami említésre méltó lenne – húzta el a száját unottan Pansy. Majd hirtelen Draco felé kapta a fejét. – Mi van közted és Ginny Weasley között?

-         Kémkedsz utánam? – dohogta Draco, fehér kesztyűs kezét a szája elé tartva.

-         Kémkedni sem kell, vörös hajszálak vannak a talárodon – húzott le egy szálat Draco fekete talárjáról, s meglebbentette a férfi előtt, majd kecses mozdulattal elengedte, s hagyta, hogy a mardekárzöld bársonyszőnyegre hulljon. Draco és Pansy másodpercekig farkasszemet néztek egymással.

-         Akkor kiegyenlítettük a mérlegünket igazam van? – járt Draco szürke szeme le-és fel Pansyt figyelve.

-         Akár – mosolygott Pansy elégedetten.

-         Ráuntál igazam van? – húzta fanyar mosolyra a száját Draco.

-         Érdekesebb volt, amíg a kísértés izgalma tartott – rebegett a legyező Pansy arca előtt, ahogy kezével ütemesen mozgatta.

-         Tudtam, hogy ez lesz – dőlt hátra Draco, s mellényzsebébe süllyesztette a hüvelykujját. – Tudod mi a legnagyobb bajod Pansy? Túl gyorsan kielégülsz lelkileg ,szellemileg, mindig új, mindig izgalom, mindig más kell neked. S ezt nem kapod meg mástól csak tőlem – tette hozzá fölényes vigyorral.

-         Mekkora egy beképzelt szemét vagy – préselte magából Pansy.

-         Azért kezdtél Blaise-el mert bosszút akartál állni rajtam? Kicsinyes a bosszúd szívem – nevetett fel Draco szárazon.

-         De legalább bántotta a csőröd, hogy Blaise…

-         Igen futólag járt ilyesmi a fejemben. De tudod ismerem Blaiset. Egy nőt sem tud megtartani. Olyan akár a méhek, mindig új és színesebb virágra száll. Képtelen az állandóságra. Hamar egymásra untatok.

-         Nem megy nekem ez a szeretőtartás – ingatta a fejét Pansy rosszallóan. Elkapta tekintetét a színpadról, s Draco térdére tenyerelt. – Gyere vissza hozzám!

-         Nem – tette át Pansy kezét a nő ölébe. – Ezt már eldöntöttem Pansy. Kell a változatosság. TE túl egyhangú vagy –gonoszkodott Draco.

-         Mert Ginny Weasley nem egyhangú! – háborodott fel Pansy.

-         Ellenekzőleg. Tűz , küzdés…lángoló vörös haj. Vad, akár az illata. Vadvirágillat – áradozott Draco.

-         Én ezt nem bírom tovább hallgatni ne haragudj! – Pansy hátratolta a székét, s megemelve a szoknyáját távozott a páholyból. Dracót megcsapta a nekicsapódó szaténanyag levendulaillata, s enyhén leeresztette a szemhéját.

Draco kényelmesen és elégedetten végignézte az előadást, s komótosan illanóra gyújtva hajtatott haza. A Malfoy- kastély álmos, sötétszürkén magasodott a dombtetőn. Draco csoszogva vette a lépcsőfokokat, lazán zsebrevágott kézzel. A fordulónál befordulva, azonban hangok ütötték meg a fülét. Megismerte azonnal, hogy Pansy ül a zongoránál. Szomorú, vágyódó dallam. Kínzó szenvedés. Draco a hajába túrt, tudta ,hogy nem kellene mégis a hangok irányába indult meg. Benyitott a zeneterembe. Pansy könnytől nedves szemeivel dühösen meredt rá. Nem szólt semmit, de Draco így is érezte a hangsúlyt és a ki nem mondott szót.

-         Most minek jöttél be – Draco megkerülte a zongorát, s Pansy vállára tette a kezét. Lágyan masszírozta a nő vállát.

-         Miért okozunk ekkora fájdalmat egymásnak? – suttogta Pansy, puhán fogva az akkordokat.

-         Talán mert mindketten szeretjük szenvedtetni és szenvedni látni a másikat – felelte halkan Draco.

-         Nem igaz. Én nem szeretlek szenvedni látni – rázta a fejét Pansy. – Egész este hozzá vágyódsz. Miért nem mégy?

-         Nem igaz – feszült meg Draco.

-         Ezt csak magadnak próbálod hazudni, de nekem nem kell – Pansy abbahagyta a zongorajátékot és felállt, hogy távolabb lépjen a férfitól. A krinolin kirúgta a szoknyarészt, s Pansy lágy szaténsuhogással az ablakhoz lépett. – Nem tarthatlak vissza és nem láncolhatlak magamhoz bármennyire is szeretném megtenni – beszélt Dracóhoz a szökőkút csobogását figyelve Pansy. – Menj! De légy óvatos…Voldemort szabályait áthágni tilos. És te most tilosban jársz! – Draco nem felelt. Mély hallgatásba burkolództak mindketten. Draco megijedt a felesége szájából hallott igazság hangjától. Mert valóban hetek óta egyetlen nőre gondol. Egy vörös haj után vágyódik, hogy ismét érezze azt az erős dús hajat az ujjai között, hogy maga alá teperje a nőt, mint már annyiszor. S hogy Pansy lám mennyire ismeri őt, hogy tudja, hogy ezt érzi, hogy így gondolkodik. S Pansy elengedte. Lemondás? Vagy már feladta a harcot érte? A pont, amitől már semmi sem számít? Tényleg ennyire veszélyes volt ez a játék? Hogy hagyta kicsúszni a kezei közül ezt a stabil, összeszokott házasságot? Draco földbe gyökerezett lábbal állt, s csak nézte a futólag megremegő női vállakat. S kétségtelenül ő lépett vékony jégre. Pansy visszautasításával, mindig és mindig. Akkoriban hitte, hogy játék, ami talán idővel izgalmasabbá válhat, de nem…végleges töréssé. Mikor fajultak el ennyire a dolgok? És Hol rontotta ennyire el? Mikor volt a pont, amit Pansy már nem bírt? S bírta volna egy nő is? Nagy megmérettetés volt, s most ketten maradtak alul. Veszélyes játékot űzött, s a dolgok irányítása kicsúszott a kezéből. Éppen Blaise miatt. Mert Pansy képtelen volt felvenni a versenyt, a megcsalatás  fordulójában. Kezdetben annyira jó játéknak tűnt ez, a háború borzalmai közben, s most olyan tragikussá vált a valóság. Túl sokáig várt. Túl sokáig húzta. S Pansy nem bírta tovább kötelekkel. Draco úgy hagyta el a zenetermet mint akit fejbekólintottak. Most esett le neki igazán, hogy mi is forgott kockán. S hogy, mi az a tét, amit ezen a játszmán veszített.