Aurora, ahogy beesteledett, és a szülei lefeküdtek aludni, kiosont a kastélyukból, és elindult a találkozójára. Reszketve húzta össze magán a köpenyét, miután hoppanált birtokukról a szórakozóhelyhez. Nem tudta, hogy a hidegtől, vagy a félelemtől, de folyamatosan borsózott a háta. Mikor belépett a mulató ajtaján, tekintetével azonnal Ginny Weasleyt kereste. A vörös boszorkány ugyanannál az asztalnál ült, mint az előző este. A levegő szürke és áporodott volt a helyiségben felhőként gomolygó füsttől. Alig lehetett megfigyelni a berendezés árnyalatait. Nem mintha a gyorsan részegedő közönséget valaha is érdekelte volna, hogy ízléssel állították - e össze a Dark Holow bútorzatát.

Ginny Weasley egy ismeretlen férfi társaságában iszogatta kedvenc mézborát, és látszólag jól szórakozott partnere idétlen, gyermekded viccein, de közben éberen figyelt minden újonnan érkező bűbájost. Figyelte az arcokat, a szemekben megbúvó titkokat. Az volt az érzése itt senki sem az akinek látszik, álarcot hord mindenki. Álarcot, melytől nehezen szabadulhat az, aki magára ölti. Mikor végre feltűnt az ajtóban Auróra Carrow karcsú, légies alakja, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

 - Örülök, hogy találkoztunk. - nyújtotta kezét a vele szemben ülő meglehetősen vonzó fiatal varázslónak.

 - Ó, a megtiszteltetés engem ért, Drága Hölgyem. - lehelt apró csókot a férfi Ginny kézfejére.

 - Most menjen, hagyjon magamra, kérem - szólt a boszorka egyre idegesebben. Félt, hogy az őt kereső lány elillan ijedtében, ezért minél hamarabb le akarta rázni a nem kívánatos udvarlót.

 - Láthatom még?

 - Ha Merlin is úgy akarja - mosolygott kényszeredetten.

 - Őszinte hódolatom, Kedves! - hajolt meg Ginny előtt a férfi, majd kissé támolygó léptekkel a pulthoz botorkált.

Auróra mintha csak erre várt volna, Ginny asztalához sietett, és azonnal leült arra a székre, amire az idősebb nő rámutatott.

 - Örülök, hogy itt vagy, Kislány! - köszöntötte Ginny a félénk Carrow lányt.

- Megőrültem, hogy eljöttem - rázta meg a fejét idegesen Aurora. - Nem kellett volna.  Hazudtam. Hazudtam ma Deimosnak. Sosem bocsátja meg, ha rájön - szorongatta idegesen a szoknyáját. - Az apám szíjat fog hasítani a hátamból, az anyám pedig sírógörcsöt kap. Megőrültem. - nézett körül a helyiségben, ami számára egyet jelentett a züllöttséggel.

Ginny azonnal érezte Aurora idegességét. Figyelte a lány ingerült arckifejezését, és arra gondolt, hogy nehezebb lesz megnyugtatnia a lányt, mint amire számított.

 - Figyelj rám! Sokkal hamarabb rájönnek, hogy nem vagy idevaló, hogyha remegsz, és olyan arccal jössz - mész, mint aki épp most találkozott Voldemorttal. Lazíts már az ég szerelmére - bíztatta Ginny a vizeskék szemeit lesütő lánykát.

 - Szóval akkor azt szeretnéd, hogy elmeséljem neked a történetemet? - suttogta a boszorka közelebb hajolva Aurorához, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se jusson el egy szó sem a beszélgetésükből az illetéktelenekhez.

 - Jól van, akkor csak figyelj! - szólt Ginny.

Kicsit félve gondolt arra, hogy most a saját akaratából újból át kell élnie a borzalmakat, amiken átment. Nehezen vallotta be még önmaga előtt is, hogy soha nem lesz túl Harryn és a lányuk elvesztésén. Persze mások előtt tökéletesen játszotta a szerepét. A csábító, tüzes, mindig csacsogó, dögös boszorkát, hogy mi az igazság, hogy mit érez, az már régen nem fontos. Már akkor elhatározta, hogy ezzel a végletekig kétségbeesett lánnyal őszinte lesz, még akkor is ha belül, a szíve táján fáj. A vörös nő vett egy nagy levegőt, és belekezdett.

Ginny hosszú, végtelennek tűnő percekig csak beszélt, mesélt, minden apró részletet megosztva a fiatal, tapasztalatlan Aurorával. A lány döbbent csendben hallgatta őt, elfelejtve, hogy hol van, és hogy mekkora veszély leselkedik rá, ha valaki meglátja itt üldögélni egy asztalnál az ellenséggel. El sem tudta képzelni, hogyan lehetett ezt az egészet túlélni. Megélni. Ehhez képes az ő problémája, olyan semmiségnek tűnt.

Ginny fújt egy nagyon, és ezzel befejezte a történetét:

 - Hát ennyi. Ennyi az én életem... most már tudod. - nézett merően a Carrow lányra, aki megszólalni sem tudott. Mit lehet most mondani? Semmit. Csak a csönd maradt. Aurorának nem is kellett tovább gondolkodnia, hogy mit mondjon, mert hirtelen egy sötét talár lebbent az asztalnál. Zavartan menekült vöröses hajfüggönye mögé, de a férfi csak Ginnyre figyelt.

 - Szép estét a hölgyeknek! Mintha már találkoztunk volna...khm - csábító vad szürke pillantás, és csibészes mosoly. Falco megragadta Ginny kézfejét, és a szájához emelve forró csókot lehelt a bársonyos női kézre. Sokáig tartott a kézcsók, hosszabb ideig, mint ahogy engedni lehetett. Falco leheletével súrolta a finom bőrt, s kereste a nő tekintetét, s a testének reakcióit. Bátor tett volt Malfoyként megjelennie itt, de Ginny Weasleyvel semmiképpen sem akart más alakjában találkozni. Perzselő tekintettel nézte a szemközt ülő nőt, s  szőke tincsei ismét a szemébe hullottak.

Ginny beleborzongott az érintésbe, de állta a heves - jeges, ismerős tekintet perzselését, és mindent - tudó mosollyal vizslatta az ezüstszőke haj fényét. – hm, Malfoy, a javából, és ráadásul pimaszul vakmerő - tetszett a vörös boszorkánynak az a bátorság és határozottság, amivel a fiú az asztalukhoz lépett, tekintve, hogy ezen az estén még a szokottabbnál is többen keresték fel a fogadót.  Azonban ezt nem szerette volna mindenáron Falco tudomására hozni, főleg a megszeppent Auróra szemei előtt nem.

 - Igen, Fiatalúr, már találkoztunk, és ha jól sejtem Aurorát sem szükséges bemutatnom Önnek - próbálta oldani a tapintható feszültséget furcsa hármasuk között.

Falco ránézett a falfehérré vált, szemeivel a cipője orrát vizsgáló lányra. Aurora csak hosszú másodpercek múlva emelte tekintetét a fiúra, és halványan elmosolyodott. Legalábbis Falconak úgy tűnt.

 - Ó, igen valóban volt már szerencsénk egymáshoz. Kedves jövendőbeli sógornőm - biccentett Falco.

 - Megengedik a hölgyek, hogy csatlakozzam a társaságukhoz? - vette elő lehengerlő stílusát az ifjú varázsló. Ginny csak intett egyet helyeslően, majd egy csettintéssel egy fémvázas széket varázsolt a kicsi, kerek asztal mellé. Aurora hirtelen, mintha darázs csípte volna meg, felpattant és felkapta talárját a karfáról.

 - Nekem, nekem most mennem kell. Majd még, ha lehet, akkor - hebegett zavartan hol Falcora, hol Ginnyre.

 - Igen, lehet Aurora, majd még találkozunk és ne aggódj, minden rendben lesz. Kereslek, amint alkalmam lesz rá. Addig is vigyázz magadra – köszönt el Ginny.

Aurora sietős léptekkel elillant a Dark Holow - ból. A boszorkány és Falco kettesben maradtak...

 - Nem lesz mérges az anyukád, ha későn mész haza? - kérdezte gúnyosan Ginny a fiút.

 - Felnőtt férfi vagyok - válaszolt határozottan Falco.

 - Ahogy érzed, kisherceg! - mosolygott a boszorkány - Pedig ha nem bújik időben ágyba az ember, akkor másnap karikás a szeme.

Falco nem válaszolt semmit a kétértelmű megjegyzésre, csak elmosolyodott. Szürke szeme izzott, és minden pislantásával elraktározta magában a vörös haj csillogását, a kacér testtartás minden vonalát.

 - Mit kér, hölgyem? - ment bele a játékba - Mi csillapíthatná szomját?

 - Fehérbor - suttogta Ginny, mire Falco odaintette Samet, hogy szolgálja ki őket. Az est hátralevő részében nem esett szó köztük, csak ültek, és iszogattak. Kezük a poháron volt, szájuk a bort vette magához, szemük pedig egymás pillantását. Néha összemosolyogtak, de azt is csak gunyorosan, hogy kitalálták, mire gondolhat a másik. Falconak kiszáradt a torka, amint a nő egyre sűrűbben emelkedő dekoltázsát figyelte. Ginnyt pedig úgy feltüzelte a fiú perzselő pillantása, hogy alig bírt magával. Végül felállt, és elbúcsúzott.

 - Késő van már, elmegyek - nézett szinte komoran. - Jobban teszed, ha te is hazamész, mielőtt bajba keverednél - azzal határozott, sebes léptekkel az utcára lépett.

Falco hirtelen fel sem fogta, hogy mi történt. Leroskadt a székbe, és a vele szemben levő üres helyre bámult. Pénzt tett ki az asztalra, és mint aki megvilágosodott, vette sietősre a lépteit. Abba az irányba haladt, amelyikbe az előző alkalommal Ginny ment. Néhány pillanat múlva már hallotta is a cipősarkak heves kopogását, majd a sarki házon túl már látta a boszorkány alakját. Szinte az eszét vesztette, mert nem akarta, hogy ez a nő most elmenjen. Most nem. Hangtalan, gyors mozdulatokkal mögötte termett, és egyszerre szembetalálta magát a villámló tekintettel. Mindketten nehezen vették a levegőt a sietség, és az izgalom miatt is. Falco felváltva nézett a nő szemébe és szájára. Lépett kettőt, és két karját egy ház falának támasztva, szinte odapréselte Ginnyt.

 - Az anyád lehetnék, kölyök - szólalt meg mély búgással a boszorkány, és tüzes tekintettel nézett az ezüst szemekbe.

 - Még szerencse, hogy nem az anyám - válaszolt rekedt hangon Falco, és száját Ginny tűzpiros ajkaira szorította.