Korán sötétedett, a kifli alakú hold már fent ragyogott az égbolton, pedig még alig múlt el délután öt óra. A ködös, borongós angliai ősz, egyre rövidebbre harapta a nappalokat, a napsugarak egyre kevésbé melegítették fel a fagyos földet, és lassan mindent elborított a nedves, nyálkás avar. Az eső egy percre sem állt el, minduntalan permetezte a vidék lankás dombjait… 

A magas, fiatal fiú a Malfoy - birtokhoz tartozó sűrű, homályba vesző erdő szélére hoppanált. A varázsló egyszerre csak megállt, alaposan körülkémlelt, majd határozottan lenyomta a fekete kovácsoltvas kapu kilincsét. Öles léptekkel, sietősen haladt végig a kastély felé vezető széles allén. A park diófáinak dús lombkoronája lugasként fedte a vöröses murvával felszórt utat. Az ifjú mágus mielőtt a barokk stílusú, impozáns épület bejáratához ért volna, gondosan megigazította magán sötét utazótalárját, s hosszú ujjaival átfésülte rövidre vágott, ezüstszőke haját. Szürke szemei alatt mély, lilás - fekete karikák árulkodtak arról, hogy hetek óta nem alszik eleget. Sápadt arcán nyomott hagyott a fáradság, és a kimerültség, és alaposan le is fogyott a stresszel és tanulással terhelt Varázsló Akadémiai záróvizsga-időszakban. Ennek ellenére igyekezett makulátlan külsővel megjelenni az anyja előtt, akiről jól tudta, hogy ad az ilyesmire, s nem tűri a legkisebb hanyagságot sem. Nem szerette volna azonnal csúnya összezörrenéssel kezdeni, most, hogy hazajött a szüleihez. Nehéz lesz, hogy újra a kastélyban fog élni. Megszokta már, hogy a saját ura, és hogy senki sem szól bele az életébe. Sejtette, hogy ha a birtokon marad, nem sokáig lesz nyugta az anyjától és a szülei körül nyüzsgő „díszes” társaságtól.  

A kúriához érve, a bejáraton függő kígyófejes ajtókopogtató után nyúlt, s várta, hogy beengedjék a családot szolgáló házimanók. Pár másodperccel később a vasalt pántokkal rögzített ajtó kinyílt, és a varázsló egy különös kis lénnyel találta szembe magát, akiről csak ruhájának szoknyaformáját felfedezve lehetett eldönteni, hogy nőnemű. A manó egy ósdi, rozsdás lámpást szorongatott apró kezei között, s nedves, csészealjnyi szemei csodálkozón futottak végig a fiú arcvonásain.

- Az Úrfi! Nahát micsoda meglepetés! Nem is szóltak Millynek, hogy hazatér – rikácsolta a manó éles, magas hangján.

- Szia Milly! – mosolygott Scorpius Malfoy a furcsa szerzetre.

- Scorpius Úrfi! Milly nagyon örül, hogy az Úrfi újra itthon van – sipítozott a manólány.

- Igen, én is örülök. Tudod, New Yorkban nagyon hiányozott a jól megszokott kiszolgálás – bólogatott a fiú.

- Ó, Milly mindent megtesz, hogy az Úrfi jól érezze magát a kastélyban.

- Kösz! A szavadon foglak! - kuncogott jóízűen a mágus, látva a manó izgatott lelkesedését. - Milly, merre van az anyám? – kérdezte Scorpius, beljebb tolva a lépcsőfokon az alaposan megtömött utazóládáját.

- Úrnőm a télikertben üldögél, a virágai között. Odakísérem az Úrfit, ha szeretné… - ajánlkozott Milly készségesen, de Scorpius csak szórakozottan legyintett egyet.

- Nem szükséges, meg találom egyedül is – húzta el a száját a fiú, majd megemelte a nehéz ládát, s belépett a kastély vastag márványoszlopokkal tagolt, tágas aulájába. Kellemes, felemelő érzéssel töltötte el a lelkét, hogy újra ismerős környezetben lehet, a gyermekkora kedves színterén. Újra ott lehet, abban a kastélyban, ahová annyi szép és boldog emlék köti… persze elsősorban inkább az apja, és a nagyszülei voltak azok, akik eszébe jutottak az Államokban is, ha hiányozott az otthon melege, vagy ha csak a családja az eszébe jutott… nem az anyja. Soha nem volt igazi, szeretetteljes viszonya az édesanyjával, még kisfiúként sem. Nem volt óvó babusgatás, és szívet melengető ölelés, amire egy kisgyermeknek feltétlenül szüksége van. Scorpius csak egy rideg, kevély, hataloméhes nőt látott maga előtt, ha az anyjára, Astoria Malfoyra gondolt… mintha még mindig halálfalóként élne, s ami még rosszabb, mintha halálfalóként is szeretne… még a fiát is. 

A télikert ablakain szinte észrevétlenül surrantak be a kertben égő fáklyák fényei. Dús levelű, színes növények és pompás szirmok díszítették a kaspókat és az értékes padlóvázákat, s bódító, édeskés virágillat terjengett még a közeli, belső folyosókon is. Astoria a mályvaszínű damaszttal borított ülőgarnitúrán heverészett, s az üvegasztalon álló gyertyák lángjainál, a Szombati Boszorkány legújabb számát olvasgatta. Fel sem nézett Scorpius lépteinek súrlódó zajára, pedig megismerte a senki máséval össze nem téveszthető mozgás ütemét, annyira jellegzetes hanggal koppant a márványlapon a fiú cipője. A szőke varázsló egy pillanatra megtorpant a magasított rézküszöb előtt, meglepte, hogy az anyja mennyire vékony és szikár lett az elmúlt hónapok alatt, amióta nem látták egymást.

- Anyám – szólalt meg nagy nehezen Scorpius, majd fejével biccentett egyet üdvözlésképpen, mikor végül belépett a télikertbe.

- Scorpius! Nem is hallottam, hogy megérkeztél – hazudta unott, fénytelen hanggal a boszorkány, s még csak egy futó pillantásra sem méltatta a gyermekét.

- Hát, mint látod, itthon vagyok. Jól nézel ki, mint mindig. Hogy vagy, Anyám? – kérdezte meg a lehető legérdeklődőbb arckifejezést magára öltve a varázsló, bár igazából nem is nagyon várt választ. Tudta, hogy az anyja sem hatódik meg különösebben attól, hogy hazaköltözött, és csak udvariasság és merő színjáték volt még ez a hűvös, legkevésbé sem szívélyes viszontlátás is kettőjük között. Astoria sohasem tudott mit kezdeni az anyaság felelősségével és azzal a kötelékkel, ami akaratlanul is egymáshoz fűzte őket. Scorpius azt gyanította, hogy csak azért születethetett a világra, mert így örökre magához láncolhatja Astoria az apját, s a Malfoy – család teljes jogú tagjává vállhatott, még a házasságuk elején.

- Ostoba kérdés Fiam! Még mindig az apád felesége vagyok, szerintem ennyi bőven elég, ahhoz, hogy kimerítően válaszoljak a kérdésedre – lapozott gyorsan egyet Astoria a varázslómagazinban.

- Gondolom, ennek hasonlóképpen örül ő is – dörmögte az orra alá Scorpius, és inkább elharapta a mondat folytatását.

- Tessék? – dobta Astoria az újságot az üvegasztalra, s hideg, vetkőztető tekintettel felnézett a magas, karcsú fiúra.

- Semmi, csak… hangosan gondolkoztam – terelte el a szót Scorpius, s megpróbálta gúnyos mosolyát elfojtani.

- Már azt hittem megint apádat véded az anyáddal szemben – ült fel hirtelen a nő a kanapén, s morcos arccal fürkészte továbbra is Scorpius helyes, kisfiús báját, megőrző vonásait.

- Ugyan, hogyan mernék én ilyet tenni, Anyám. Még rémdenevér rontást küldenél rám –kerekedtek el a fiú szemei, gyermeki ártatlanságságot kölcsönözve az arcának.

- Látom, a modorod semmit sem változott, hiába küldtelek el apád közeléből egészen New Yorkig – állt fel Astoria, majd visszanyúlt a kanapé háttámlájára dobott rózsaszín vállkendőéjért. - Nos, öltözz át a vacsorához. Ha minden igaz, talán ma apád és drága nagyanyád is megtisztelnek téged, azzal, hogy részt vesznek a hazaérkezésed alkalmából rendezett vacsorán. – Azzal Astoria vissza sem nézve kilibbent a télikertből, s a hálószobájába vonult.  

A tágas ebédlőt a kristálycsillár tündöklő, erős fénye világította be, s halk, dallamos hegedűszó gondoskodott a meghitt, családias hangulatról. Színes dísztalárba öltözött, jókedvűen mulatozó vendégek, szépen terített asztal, gondosan megválasztott borok, s isteni finom vacsora. Mi kellhet még ennél több?  Az asztalfőn, a trónszerű széken a fekete talárba öltözött Draco Malfoy ült, kezében az elmaradhatatlan whiskys pohár, színültig töltve kedvenc aranyszínű nedűjével. A házigazda jobbján Astoria hosszú, sötétzöld, pliszírozott selyemestélyiben, nőiessége egész fegyverarzenálját felhasználva, kedélyesen csevegett a meghívottakkal. Draco bal oldalán Scorpius kapott helyet, aki fiatalságával, helyes, nemes vonású arcával, kisfiúsan csibészes mosolyával mindenkit elbűvölt. Az özvegy Narcissa pedig hűvösen, és visszafogottan viselkedett, mint mindig, kortalan szépségét még most is elismerő pillantások dicsérték. Mindannyian elégedettek lehettek, hiszen az előadás most is jól sikeredett. Az ifjú varázsló hazatérésének alkalmából megjelent, prominens és befolyásos vendégek azt kapták, amit akartak, a makulátlanul tökéletes és híresen gazdag Malfoy – családot…  

- Na, mesélj Scorpius, milyen volt az élet New – York-ban? Az elmúlt években, szinte nem is volt alkalmunk beszélgetni. Kész férfi lett belőled – lépett a fiúhoz a vacsora után Blaise Zabini, már a kastély szalonjában, aki közismerten szép felesége, Daphne Greengrass társaságában érkezett az ünnepi vacsorára. Mikor Scorpius megszületett Dracóék Zabiniéket kérték meg, hogy legyenek a pici keresztszülei, hiszen Astoria és Daphne édestestvérek voltak, Draco és Blasie pedig még a Roxfortból ismerték egymást.

- Hát, nem is tudom, mit mondjak neked, Blaise. Az biztos, hogy a varázsvilág egészen más Amerikában, mint itt… úgy is mondhatnám, hogy sokkal felszínesebbek az emberek, viszont modernebb eszközöket használnak a mágia egyes ágaiban, és sokkal kevésbé szabályozott a varázslás – magyarázta lelkesen Scorpius keresztapjának, s közben észre sem vette, hogy Draco, majd valamivel később Astoria is csatlakozott hozzájuk, a hátuk mögött magukra hagyva az élénk beszélgetésbe merült, előkelő társaságot.

- Tehát, még mindig a varázsjog érdekel, mint annak idején az apádat? – érdeklődött a sötét hajú, sármos mágus, ahogy átvette Dracótól a felé nyújtott pezsgős poharat.

- Igen. Az Akadémia sem tudott változtatni az elképzeléseimen – válaszolt határozottan a fiú.

- Tudod, Blaise, büszke vagyok a fiamra – szólt bele a diskurzusba Draco. – Amit elhatároz, azt véghez is viszi, és nem hagy beleszólást a dolgaiba – veregette meg Scorpius keskeny vállait az apja.

- Ez igaz! Ebben is olyan, mint Draco. Hiába beszélsz neki, akkor is a saját feje után megy! – mosolygott kényszeredetten Astoria, s közben merően férje acélszürke pillantását kereste. 

- Anya, szerintem örököltem valamit tőled is, ha mást nem a csípős nyelvem biztos – vágott vissza Scorpius, mielőtt Draco válaszolhatott volna erre a gyenge kis sértésre. Blaise végignézett a furcsa hármason, s az arcokon tükröződő érzelmeket, és a jól leplezett indulatokat kutatta figyelmesen. Évek hosszú sora óta, gyerekkoruktól kezdve ismerte már Dracót, - akit a legjobb barátjának tartott - és Astoriát, így azonnal érzékelte a közöttük lévő magasfeszültséget. Kínosan érezte magát, amiért túlságosan is belelátott és akaratán kívül belefonódott ebbe a kapcsolatba, s közben különösen Scorpiust sajnálta, akit szülei élő villámhárítóként használnak, ha éppen szükség volt rá. Próbálta békésebb vizekre terelni a beszélgetés fonalát, már csak a fiú érdekében is.

- És van már valami konkrét terved, hogy hol szeretnél dolgozni? – kérdezte zavarodottan Blaise, hogy egy kicsit oldja a hangulatot, de legnagyobb meglepetésére Draco válaszolt a kérdésére.

- Bár még nem hivatalos az ajánlattétel, de… úgy néz ki, hogy Scorpius a Minisztériumban kap munkát, méghozzá a jogi főosztályon – vigyorgott elégedetten Draco. Blaise sötét, nevetős szemei elkerekedtek, Astoria pedig kérdően pislogott egy szem fiára, s a férjére, majd hosszú másodpercekig elképedt arccal meredt maga elé, s közben belsejében fortyogott a visszafoghatatlan düh. Hogyan merészelte Draco a beleegyezése nélkül beprotezsálni Scorpiust a Minisztériumba, ahol csak úgy hemzsegnek Harry Potter talpnyalói? Talán ez is csak egy trükk? Egy aprócska kis fricska, vagy egy előre átgondolt csapda, amibe könnyedén belesétálhat, ha nem elég figyelmes?

- Várj csak Draco… a jogi főosztályon nem a… - ráncolta össze elgondolkodva homlokát Blaise, s állát markolászva felnézett Draco vizes, szürke szemeibe.

- De, igen barátom… pontosan. Régi, kedves - kedvenc sárvérűnk, Mrs. Weasley a diri.

- Ó, igen. Az a kis okostojás, a kócos, lapátfogú Granger! – vihogott fel idegesen Astoria, s remegő kezeivel beletúrt gondosan fésült, göndör, szőke tincseibe.

- Azt hiszem, Scorpius tőle tanulhat a legtöbbet, ha valóban a jogi pálya érdekli. Egyébként Granger nagyon örült neki, hogy új asszisztenst kaphat. Semmi kifogása nem volt a fiam ellen, sőt… egész kedves volt, amikor felkerestem. Jaj, mondtam már, hogy hamarosan mellettem is egy új asszisztens fog dolgozni? Valami fiatal, aranyvérű nő, aki most költözött haza Párizsból. Azt mondják, feltűnő szépség, aki ráadásul okos és rátermett boszorkány is – csípte el Draco, Astoria féltékeny tekintetét, s magában fel – felvihogott, arra gondolva, hogy már megint sikerült borsot törnie felesége orra alá. Astoria sem volt rest, s sietett a tőle megszokott arrogáns és ironizáló válasszal.

- Veszélyes párosítás, nem gondolod? De nem kell félned, egy ilyen… különleges és ügyes nő, nem áll szóba pipogya és semmirekellő alakokkal - mosolygott vissza egy áspiskígyó kedvességével a boszorkány.

- Ó, hát te is szóba áltál velem, pedig egész tehetséges voltál… a fekete mágiában és a gyilkolásban – adta meg a kegyelemdöfést Draco a feleségének. Astoria dühösen kifújt egy kósza fürtöt az arcából, vett egy nagy levegőt, majd inkább úgy döntött csöndben marad.

- Szerintem, jól fogod érezni magad Mrs. Weasley beosztottjaként… - kacsintott egyet az ifjabb Malfoyra, cinkos barátsággal Blaise. – Még az is lehet, hogy bemutatja neked a kis unokahúgát, ha jól viselkedsz… hát, ha olyan dögös, mint az anyja, amilyen Ginny Weasley, akkor…

- Blaise Zabini, ne légy nevetséges! Hogyan jut eszedbe, hogy a fiam akár csak egy pillanatra is ránéz egy… Potter - re.  Egyébként ismerik már egymást, az összes Potter és Weasley poronty a Roxfortba járt – sziszegte Astoria, akit láthatóan még a puszta feltételezés is felháborított.

- Ugyan Drága sógornőm, csak egy rossz ízű tréfa volt, semmi több, hiszen ismersz. Már viccelni sem szabad? Mond Draco, hogy a francba sikerült ennek a két hétpróbás, gonosz boszorkánynak behálózni minket? – nézett Blaise sanda mosollyal előbb a barátjára, majd kissé megszeppenve az erkélyajtó világoszöld organza függönyének takarásában álldogáló Daphne irányába, aki épp elmélyülten magyarázott valami láthatóan nagyon vicceset egy öregedő, kövérkés, vörös dísztalárt viselő boszorkánynak, aki a combjait csapkodva, hahotázva nevetett. Astoria közben úgy döntött, hogy ideje kettesben hagyni a férfiakat, s a nővéréhez lépett, mérgesen, összevont szemöldökkel, vissza – visszapillantva Dracóra.

- Hidd el Blaise, én ezen a kérdésen töröm az agyam már… idestova harminc kínzóan hosszú éve, de mindeddig nem találtam meg a választ – mordult fel keserűséggel a hangjában az ezüstszőke mágus, mintegy válaszként, arra, amit Blaise mondott az imént. Draco szavai egy kívülálló számára talán egyszerűen egy szerető férj játékos ugratásnak vagy esetleg szokásos, házastársi zsörtölődésnek tűnt volna, azonban Blaise pontosan tudta, hogy sokkal mélyebb szakadék húzódik Draco és Astoria között, mint amit bárki is sejthetett. Draco sokkal büszkébb volt annál, minthogy egyszer is feltárja Blaise előtt az érzéseit, vagy beszéljen az egyre súlyosbodó problémáikról, de Blaise jól látta a helyzetet… Draco csak magában őrlődött, nem engedett senkit sem közel magához, de hát mindig is ilyen volt, gondolta a sötét hajú mágus.

- Gyere, Draco, keressünk valami kevésbé frekventált helyet, szeretnék veled beszélni négyszemközt! Szigorúan bizalmas, üzleti ügy, Scorpius. Ha nem sértelek meg vele… - szólt Blaise, s sürgetően toporgott a szalon forgatagában.

- Értem Blaise! Lelépek, megnézem a… felhozatalt. Sose lehet tudni! - vigyorgott Scorpius kajánul.

- Örülök, hogy láttalak. Ja, igen, és ha időd engedi, látogass meg minket valamikor a napokban – nyújtotta kezét Blaise Scorpius felé.

- Feltétlenül. Akkor a jövő héten – búcsúzott a szőke fiú, s a következő pillanatban el is tűnt Draco és Blaise szeme elől. A két fekete talárt viselő varázsló észrevétlenül zárta be maga mögött a sötétzöld, ezüstmintás brokátfüggönyökkel eltakart ajtót, mely Draco dolgozószobájába vezetett… 

Astoria ezüst, szatén köntösében, halk, zajtalan léptekkel osont vissza a csöndes, félhomályba burkolózott szalonba. Leengedett szőke haja kócosan keretezte keskeny, finom vonású arcát, s a kandallón elhelyezett viaszgyertyák táncoló lángjai visszatükröződtek hideg pillantásában. A bárszekrényhez lépett, s félig töltötte a dohányzóasztalon felejtett ólomkristálypoharat. Körbelögybölte a pohárban az áttetsző mézbort, s hosszasan nézte az üvegen visszacsorduló cseppeket.

- Egy kis esti, magányos iszogatás? – hallotta meg Draco rekedtes, reszelős hangját a háta mögött. A boszorkány lassan megfordult. A férfi most hanyagul meglazított ingnyakkal és felgyúrt ingujjal állt vele szemben, szőke tincsei összeborzolódtak, ahogy levetette sötét talárját. Astoria keze egy pillanatra megállt a levegőben. Annyira vonzónak látta ebben a pillanatban Dracót, annyira tökéletes volt ez az elkapott perc, hogy még lélegezni is elfelejtett, de aztán szemeit lesütve, mégis inkább belekortyolt a poharába kitöltött borba.

- Csak… gondoltam lefekvés előtt, még…

- Érdekes, én is pont ezért vagyok itt! – huppant le a sötétzöld bőrfotelbe a varázsló, s hátradőlve, lábait elegánsan keresztbevetette egymáson. Astoria egy darabig szótlanul állt a dohányzóasztal mellett, csak csendesen figyelte a férfit, majd Dracóhoz lépett. - Akkor jó! Így legalább végre egyiken sem leszünk egyedül – szólt búgó, vontatott tónusban.

Hirtelen jött a jónak tűnő ötlet… Astoria Draco fotelének szélére ült, s ujjait lassan végigsiklatta Draco mellkasán, majd hegyesre reszelt, ezüstszínűre lakozott körmeivel a férfi combját karistolta. Draco meglepetten nézett fel Astoriára, a nő pedig vékony karjait a varázsló nyaka köré fonta, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta, aztán újra és újra, egyre szenvedélyesebben, egyre forróbban, de a férfi nem viszonozta a közeledést, mereven és összeszorított ajkakkal állta a finom rohamot. Egyetlen, röpke másodperc erejéig, Astoria azt hitte, hogy talán Draco ma éjjel a régi, közös hálójukban alszik…

- Astoria, ne, hagyj! - emelte le gyengéden a nő ölelő karjait a nyakából. – Semmi kedvem hozzá – szólt Draco halkan, mire Astoria csalódottan elhúzódott a férjétől, majd felegyenesedett a kerek karfáról. Ismét csúnyán megalázták, szinte izzott a dühtől és a fájdalomtól, amit Draco visszautasító viselkedése miatt érzett, teste remegett az elfojtott vágytól. Draco közben azon morfondírozott, hogy miért nem képes megkívánni Astoriát, miért nem képes megérinteni, csókolni, szeretni ezt a nőt, hiszen kecses, légies vékonyságával, fénylő szőke hajával igazán kellemes jelenségnek számított. És pontosan ez lehetett a válasz Draco önmagának feltett kérdésére! Astoria csak egy „jelenség „volt Draco számára, egy tünékeny álomkép, ami elillan, amit képtelenség megfogni. Úgy érezte, sohasem fog rájönni, hogy ki is a felesége valójában… Draco egy igazi, hús – vér boszorkányra vágyott, olyan nőre, aki nem hord maszkot saját arca helyett…

- Rendben! Akkor talán beszélgessünk! Blaise előtt nem akartam kiteregetni a családi szennyest, de most, hogy már a vendégek elmentek, talán válaszolhatnál… Mond csak, mégis hogy képzelted, hogy nem szólsz nekem a Scorpiussal kapcsolatos terveidről? Az anyja vagyok! – fortyant fel a boszorkány, s mellei előtt keresztbefont karokkal megállt Draco előtt.

- Azért nem szóltam, mert tudtam, hogy elleneznéd – felelte Draco rá jellemző lusta nyugalommal, amitől Astoria rendszerint azonnal felhúzta magát.

- Hogy ellenzem, az enyhe kifejezés! Pont annak a sárvérűnek kellett… beajánlani a fiunkat? – mordult Dracóra Astoria, majd hozzátette. – Scorpius persze örül neki, hogy a közeledben lehet, és nem igazán érdekli, hogy ki lesz a főnöke. Pontosan olyan ostoba megalkuvó, mint te! Pont annyira nem méltó az aranyvér erejére sem… áh, nem is értem, miért próbállak újra és újra felébreszteni, hogy végre tisztán lásd, hogy mi történik velünk – csapta le a poharat az asztalra, majd az ajtóból még visszaszólt Dracónak.

- Eljöhet még az az idő, mikor felelnie kell, azoknak, akik elárulják őseik vérét. Ezt sose felejts el, Draco Malfoy! Akkor is tudni fogod, hogy hol a helyed? – kérdezte furcsa, különös hangsúllyal Astoria, mielőtt kilibegett volna a szalonból. Draco a boszorkány fenyegető szavaira újra felkapta a fejét, s hosszasan nézett a haragosan távozó nő után. Ahogy magára maradt, még egyszer színültig töltötte a poharat, majd ráérősen szopogatta el a jéggel kevert Láng – Nyelv- whiskyt. Lehunyta elnehezült szemhéját, de hiába, akkor is állandóan ugyanazt a képet látta, tisztán, és félreérthetetlenül… Astoria szavai ott csengtek a fülében, s visszaidézte azt a pillantást, ahogy a boszorkány ránézett miközben kimondta azokat. A jéghideg, világoskék tekintetben örült, lángoló tűz gyúlt, olyan perzselés, amit csak akkor látott a felesége szemeiben, mikor annak idején, Astoria lopva a Sötét Nagyurat figyelte… Draco őszintén remélte, hogy Astoria mondatai, nem azt jelentik, amit ő sejtett az elhangzottak mögött.