Astoria Malfoy ezüstösen csillogó ruhájának csipkeszegélye uszályként súrolta a márványt, cipőjének sarka hangosan koppant a szürke kövezeten. Szalmaszőke haját smaragdköves csattal fogta össze, nyakában többsoros, zöld gyöngylánc függött. Ujjai lassan végigsiklottak a kígyófej díszítéses, kovácsoltvas korláton, ahogy a hálóból lefelé haladt a széles lépcsőn. Scorpius gyors léptekkel utolérte a fordulóban az édesanyját, s így kénytelen – keletlen meg kellett hogy álljanak egymás mellett… 

- Szép reggelt Anyám! Jól aludtál? – kérdezte Scorpius kaján vigyorral a szája szegletében. - Az éjjel, álmodban, hányszor szórtál cruciót szegény apám fejére?

- Sajnos csak legmerészebb vágyálmaim szólnak ilyesmiről, a valóságban még nem tettem meg magamnak ezt a kis szívességet, pedig már vagy százszorosan kiérdemelte az a Merlin Átka!

- Nocsak! Nem ismerek rád, Anyám! Mitől tartasz? Csak nem félsz Apa varázserejétől? Vagy talán attól félsz, hogy elvesztenéd a hatalmadat és a befolyásodat a varázsvilágban? Ó, tudom már… a „legördögibb gonosz boszorka vagyok, mégis megjátszom az ártatlan vélát” titulusodat félted. Eltaláltam igaz? - hajolt közelebb a magas varázsló a nála alig alacsonyabb Astoria sápadt arcához. Hosszú, végtelennek tűnő percekig kutatva fürkészte egymást a két hasonlóan világos, hidegfényű szempár… 

- Látom Scorpius, máris rossz hatással van rád a minisztériumi munka Potterék közelében - jegyezte meg sötéten a boszorka. - Nem is csodálkozom rajta! Én megmondtam előre, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, hogy te nap, mint nap egy levegőt szívsz azzal a söpredékkel – Azzal Astoria újra elindult az aulába levezető lépcsőfokokon, majd még félúton visszafordult a fia felé. - Vigyázz Fiam! Ez az undorító csőcselék nem sokáig tűri köreiben a tiszta, szennyezetlen aranyvért, márpedig a te véred az, méghozzá a legértékesebb, ami csak létezhet. Tarts magad távol Pottertől és azoktól, akik a Kis Túlélőt követik lépten – nyomon, s óvd magad mindattól, amivel megfertőzhetnek… Fogadd meg a tanácsomat, mert ha nem…

- Anya, kérlek… ha nem haragszol, majd később fejezzük be azt a felettébb érdekfeszítő varázslóevolúciós eszmecserét, mert most sietnem kell - vágott közbe Scorpius szemtelenül. - Tudod… a főnökeim várnak rám. Bár nem kérdezted, azért én elmondom neked, hátha érdekel, hogy éppen ebben a rejtélyes Yaxley - gyilkosság ügyében nyomozunk… Akkor este, Anya! - Astoriának a szeme sem rebbent Scorpius csak véletlenül találó megjegyzését hallva, talán csak amúgy is hófehér arca lett egy árnyalattal haloványabb.

A boszorkány tudta, hogy a fiú csak blöfföl, s fogalma sincs, hogy most ebben a pillanatban is, a tettessel áll szemben. Remélte, hogy annak ellenére, hogy soha nem volt túl szoros a viszonyuk, Scorpius nem hinné el, hogy az édesanyja képes lenne ölni… 

Scorpius a Malfoy – kastély szalonjába sietett, majd egy kecses ugrással az impozáns, smaragdzöld márványkandallóban termett, s egyszerre elnyelték a haragosan tomboló, magasra törő lángok… 
 

A külvárosnak azon a részén, ahol a néhai Yaxley lakott, csak csupa alacsony, egyszintes épület állt, omladozó homlokzatukkal és bedeszkázott ablakaikkal tovább csúfítva az amúgy is lehangoló összképet. Sehol egy talpalatnyi zöld pázsittal borított terület, sehol egy piros muskátli a párkányon… csak téglapor és borzasztó, áporodott bűz… 

Lily és Scorpius egy máglyarakásként föltornyozott, hatalmas szemétkupac mellé hoppanált. A szöszi varázsló előbb óvatosan körülkémlelt, majd leporolta fekete talárját, ami leért a macskaköveket fedő koszba és hulladéktengerbe. 

- Minden rendben, Potter? – kérdezte Scorpius a vörös boszorka gondterhelt arcát vizslatva.

- Igen. – érkezett a válasz, majd a fiú egy alig látható rezzenést észlelt Lily telt ajkai körül.  – Csak azon gondolkoztam… hogyan fogod túlélni ezt a napot…

- Ezt meg hogy érted? – ráncolta Scorpius a homlokát, s hűvös pillantása végigszaladt Lily karcsú, formás lábain, melyeket most szabadon megcsodálhatott, hisz a lány, combközépig érő, testre simuló farmerszoknyát viselt talárja alatt. Scorpius nyelt egy nagyot, teljesen a nem mindennapi látvány hatása alá került, Lily pedig, aki úgy tett mintha nem vette volna észre a fiú éhes tekintetét, elővette zsebéből az előre megrajzolt, mágikus térképet, szétnyitotta a pergament, azután kisvártatva felelt a fiúnak.

- Úgy értettem, hogy egy ilyen… előkelő, úri fiú, mint te, biztos nem érzi magát biztonságban egy ilyen átokverte, koszos helyen, amilyen ez itt…

- Azt akarod ezzel mondani, hogy egy gyáva alaknak tartasz, Potter? – sziszegte fagyosan, zord ábrázattal Scorpius. – Azt hiszed, megijedek a saját árnyékomtól is… hm?

- Miért? Nem így van? – tudakolta ártatlan arckifejezést mímelve Lily. – Egy ízig - vérig Malfoy bizonyára nincs hozzászokva, hogy mocskos, külvárosi utcákat járjon, gyilkos varázslók nyoma után kutatva… inkább együtt partizik velük…

- Na ide figyelj, te auror – amazon! Akármit is gondolsz rólam, nem vagyok se beszari, se halálfaló! Bár most, hogy kénytelen vagyok veled dolgozni, sajnálom, hogy nem szórhatom rád az imperius – átkot. Akkor legalább befognád azt a nagy szád! – szórtak villámokat Scorpius szürke szemei, s dühösen fújtatva megállt közvetlenül a boszorka előtt, elállva az útját. - Kezd nagyon elegem lenni belőled, úgyhogy szállj le rólam!

- Ahogy akarod – felelte Lily durcásan, összepréselt ajkakkal, majd kikerülve a mágust, haladós léptekkel megindult az egyik megtömött szemeteskukákkal eltorlaszolt, sötét és szűkös sikátor felé.  

Scorpius csendben követte a lányt, jóval lemaradva mögötte, s közben dühösen – gyönyörködve bámulta a libbenő, égővörös hajzuhatagot.

- Vagy megölöm ezt a kis viperát, vagy itt azon nyomban lekapom a tíz körméről - gondolta magában a szöszi varázsló, elnyomva egy sármos, csibészes mosolyt. - Hihetetlen egy égetnivaló boszorka… csak ne lenne ilyen átkozottul vonzó és szexi, főleg mikor épp nekem támad… 

A két fiatal bűbájos már vagy egy órája bóklászott a düledező romházak között, amikor Scorpius hirtelen megtorpant egy kereszteződésben.

- Potter, ezt nem hiszem el! Itt már voltunk az előbb. Eltévedtünk – vonta le Scorpius kellemetlen helyzetükből az egyértelmű következtetést. Lily vetett egy futó pillantást a kezeiben tartott térképre, amin jól látható piros pontok jelezték a nyomozás legfontosabb helyszíneit. Összezavarodott a kusza utcarendszer skiccét nézve, már nem is tudta követni, hogy merre járnak, és sajnos kénytelen volt belátni, hogy a varázslónak igaza van: valóban eltévesztették az irányt.

- Add ide azt a rajzot! Majd én megnézem, hogy merre kell továbbmennünk! – tépte ki Scorpius a pergament Lily kezei közül. – Ha rajtad múlik, tuti, hogy itt éjszakázunk, és én még nem nagyon láttam „Szoba kiadó” táblát a környéken – Scorpius végignézett a térképen, s azonnal rájött, hogy már egész közel vannak ahhoz a házhoz, ahol állítólag a meggyilkolt Yaxley élt, csak épp eddig, pontosan az ellenkező irányba haladtak, mint amerre menniük kellett volna.

- Merlinre… azt hittem, hogy az auror képzőben tanítanak olyan nélkülözhetetlen ismereteket is, mint a térképolvasás – húzta el flegmán az ajkait a fiú. - Vagy csak azzal foglalkoztatok, hogyan kell pokollá tenni a kollégák életét? Bár lehet, hogy ezt a képességet már otthon elsajátítottad… Félig Potter, félig Weasley, csodálom, hogy egyáltalán el tudtad végezni azt az iskolát. Igaz, a te családod bármit megtehet. Nem lehetett nehéz elintézni apádnak ezt a kis szívességet, hisz a Minisztériumban most, úgy csókolják a Kis Túlélő talárja szegélyét, mint annak idején a halálfalók a Sötét Nagyúrét.

- Te már csak tudod! Akinek a szüleit Voldemort és Bellatrix Lestange ringatta a bölcsőben… - szúrt vissza Lily, majd ahogy elhallgatott, aranybarna tekintete találkozott Scorpius hideg pillantásával. Belefeledkezett a vizslató, szürke szemekbe, úgy érezte magát, mintha az éles szikláról egyenesen egy feneketlenül mély tó hűs és fényes vízébe zuhanna, s lassan, nagyon lassan, centiméterről, centiméterre süllyedve, merülne le a felszín alá… 

- A Paddington Street – en kell végigsétálnunk, egészen a Trinity Place - ig, aztán onnan a második merőleges utca lesz az, amit keresünk – közölte határozottan Scorpius, majd a gyűrött, megsárgult papírtérképet visszaadta Lilynek. - Lehetőleg ne kóvályogj el mellőlem, Potter. Nem mintha nem tudnám nélkülözni a társaságodat, de tudod… sokat rontana a hírnevemen, ha pont mellettem történne valami szörnyűség veled… Még azt mondanák, hogy nem tudlak megvédeni… vagy esetleg rám fognák, hogy én támadtalak meg.

- Ugyan már Malfoy! – kacagott fel gúnyosan a boszorkány.  - Az első apró, baljós jelre eliszkolnál. Hamarabb megóvnálak én a bajtól és a veszélytől téged, mint te engem. És ne aggódj, senki sem gyanakodna rád… mindenki tisztában van vele, hogy azonnal leszerelnélek, ha csak egy ujjal is hozzám érnél.

Időközben eleredt az ősz révén szinte folyamatosan szemerkélő eső, s a jeges, csontig hatoló szél is feltámadt. Lily dideregve összehúzta magán narancsszínű talárját, s óvatosan kitapogatta zsebében a pálcáját. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy most is a keze ügyében van a varázslóeszköz, főleg ezen a nem túl bizalomgerjesztő környéken…

- Hát persze, Potter. Csak tudnám, mitől van ekkora önbizalmad, te Vörös Veszedelem – súgta halkabban Scorpius. Lily meghallotta ugyan a csípős megjegyzést, de csak egy lefitymáló pillantásra méltatta a mágust, majd mindketten befordultak a hosszú és meglehetősen girbe – gurba Paddington Street – re. 
 

Lily benyitott a Black Hole köz 56. szám alatti megroggyant épület csúnyán megkopott kapuján, melyet néhány rozsdás vaspánt fogott az ajtókerethez. A fiatalok egy sötét és irtózatosan penészszagú lépcsőházban találták magukat. Scorpius körülnézett a körfolyosós ház kopár udvarán. Néma csend honolt mindenütt, a lakásokból nem szűrődött ki egyetlen hang sem, csak az ereszcsatornából szivárgó esővíz lassú csorgása hallatszott… Lily felszaladt az emeletre vezető szűk falépcsőn, és elolvasta az ajtókra kiragasztott névtáblákat, már amelyik még kibetűzhető volt… de az, akit keresett, nem volt köztük…

Végül Scorpius volt az, aki rövid keresgélés után megtalálta a pincefeljáró mellett Yaxley elhagyatott lakását. Az ajtó zárva volt, de úgy tűnt, hogy már csak a szentlélek tartja a helyén.

- Alohomora – suhintott pálcájával kecsesen az ezüsthajú varázsló a bejárat felé, s az egy csapásra engedelmesen kinyílt. – Csak Ön után, Miss Potter. Magáé a terep! – engedte előre a futva odaérkező Lilyt.  

A lány belépett, nyomában Scorpiussal. Kellett pár másodperc, mire szemük megszokta az opálos félhomályt. Az apartman egy kuszora konyhából, és egy aprócska, alig berendezett szobából állt. Mindent több éves, ragadós mocsok lepett, átható doh és romlott ételmaradék szaga terjengett a porlepte helyiségekben. Az ablakokat foszlott, szakadozott függönyök takarták, melyek már rég színüket vesztették, a párkányokon és a sarokban sűrűn szőtt pókhálók lengedeztek.

- Merlin szakálla! Ez szörnyű! – fogta be fintorogva szeplőkkel festett, pisze orrát Lily.

- Hát igen. Nem túl pazar kéró, azt hiszem, ezt bátran kijelenthetjük – jegyezte meg meglepődve Scorpius, szürke szemeit végigfuttatva a szobán.

- Akkor a terv a következő – fordult a rőt hajú boszorka Scorpius felé. - Én alaposan szétnézek a lakásban valami fellelhető nyom után, amin talán majd később elindulhatunk, te pedig addig kikérdezhetnéd a kedves szomszédokat… hátha tudnak valamit erről a szerencsétlen flótásról – majd egy hamis mosollyal még gyorsan hozzáfűzte. - Ez egy neked való feladat, Malfoy! Úgy gondolom, ez a te fejlett diplomáciai érzékeddel, és lehengerlően udvarias modoroddal, nem jelenthet problémát…

- Oh, tudtam, hogy titokban azért odavagy értem, Potter! Semmi baj, azt kell, hogy mondjam, ez az első értelmes és használható ötleted, amióta kénytelen vagyok veled dolgozni! – szólt az ifjú Malfoy, s szinte már elismerően pillantott le Lilyre, majd egy jellegzetes grimasz ült helyes arcára. – Legalább addig sem kell szagolnom ezt az elviselhetetlen bűzt. Kellemes házkutatást! – azzal kifordult a pár napja még konyhaként üzemelő helyiségből a lépcsőfeljáró előtti kis, üres betonplaccra.  
 

Lily egyedül maradt a barátságtalan lakásban. A csiszolatlan, fényét vesztett hajópadló hangosan, vészjóslóan recsegett a léptei alatt, s a kis nyílásokban rémülten futkostak fel s alá, a pincében lakó egerek és csótányok… Elhúzta az ablak elől a megfakult drapériát. Az üveget a szennyeződéstől és a folytonos ónos esőtől szürke páraréteg lepte el, s a víz vékony csíkokban csorgott végig a felületen…

A boszorkány vett egy nagy levegőt, majd módszeresen hozzálátott a szoba átkutatásához. Undorodva tolta arrébb a valaha szebb napokat is látott, antik íróasztalról a felhalmozott szeméthegyet, és az ottfelejtett újságpapír köteget… Remélte, hogy végre talál valamit a lakásban, egy árulkodó tárgyat, vagy egy sejtető kis jelet, ami megkönnyíti a dolgukat, s utat mutat a további kutatómunkában, de sajnálatos módon csalatkoznia kellett… hiába kukkantott be minden kis sarokba és repedésbe, semmi nem segített továbblépni.

Az asztalon, egy rozoga alumínium szekrényen és egy összerogyás előtt álló tábori ágyon kívül semmilyen más bútor vagy berendezési tárgy nem volt a szobában. A feltünő talán csak az volt, hogy a meggyilkolt halálfaló ruhái, és személyes holmija szanaszét hevertek mindenfelé a koszos padlózaton… mintha valaki keresett volna valamit, mintha valaki már járt volna itt előttük… 

Lily végigjártatta meleg tekintetét a kényelmetlennek tűnő fekvőalkalmatosságon. Az ablak alatt álló, megroggyant vaskerevetet úgy hagyta gazdája, bevetetlenül, ahogy annak a végzetes napnak reggelén felkelt belőle. A pecsétes paplan félig lelógott a padlóra, s alóla egy barna bőrkötéses könyv fémháromszöggel védett sarka csillant meg…  

Lily közelebb lépett az ágyhoz, s lehajolt, hogy felvegye a földről a lexikont. Óvatosan lefújta a fedélről a port, s végigpillantott az első oldalon, de azonnal látta, hogy az olvasmány a nyomozást tekintve teljesen érdektelen és unalmas, semmilyen lényeges információt nem tartalmaz. A bűbájos már éppen készült, hogy megy, és megkeresi a szomszédoló Scorpiust, s hivatalosan is befejezettnek és sikertelennek nyilvánítja a házkutatási akciót, mikor a kezében tartott könyvből egy kis pergamendarabka hullott le a kopott, poros hajópadlóra. A lány felkapta a lilás – szürke színben játszó, gondosan összehajtogatott levélkét, s mohón olvasni kezdte a gyöngybetűs, feltehetőleg női kézírást. 

„Yaxley! 

Baglyát tisztelettel megkaptam, de csak most tudok válaszolni Önnek. Először is köszönöm, hogy azonnal értesített az aggasztó eseményekről. Hálával tartozom, és ezt sosem fogom elfelejteni! Igyekszem Önt megnyugtatni, hogy a Cseppeknek semmi baja nem eshet, hiszen én vagyok az egyetlen a földön, aki tudja, hogy hová rejtették Őket. Nem találhatják meg az üvegcsét, mert ahhoz ismerniük kellene a másik titkot is, amelyről már csak Ön és jómagam tudunk. Biztonságban vannak, amíg fény nem derül arra, amit annyi éven át elhallgattunk…  

Ne féljen Yaxley, annak a sületlen Boszorkánynak nincs akkora varázsereje, és nem is annyira ügyes, hogy összekapcsolja azt, amit össze kell. Nincs mitől tartanunk, de ennek ellenére a jövő hónapban hazaköltözünk Londonba, hogy szemmel tarthassam Öt.

Itt az idő, hogy visszatérjek! 

Üdvözlettel,

PPW” 
 

Lily értetlenül meredt a rövid, kis levélkére, s újra és újra végigszaladt szeme a sorokon.

- Ez egy totálisan felesleges kör volt! Természetesen a házban lakók közül senki nem hallott, vagy látott semmi szokatlant, vagy gyanúsat. De az is lehet, hogy csak nem merik kinyitni a szájukat – lépett be Scorpius nagy lendülettel a szobába, de aztán elhallgatott, ahogy meglátta a helyiség közepén álldogáló, elgondolkozó arcot vágó Lilyt, kezeiben az illatos pergamennel…

- Mi történt? Találtál valamit? – érdeklődött a varázsló kérdően felhúzott szemöldökkel.

- Nézd meg ezt! Szerintem fontos lehet! – adta át az üzenetet Lily Scorpiusnak, s izgatottan várta, hogy vajon mit szól a fiú ehhez az érdekes fejleményhez. Scorpius sietősen elolvasta a pergamenre vetett mondatokat, majd csodálkozva visszanézett Lilyre.

- Ki a fene lehet ez a P.P.W.? És mik azok a Cseppek? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdéseket Scorpius, melyek óhatatlanul is ott motoszkáltak mindkettőjük fejében.

- Fogalmam sincs, kit takarhat ez a monogram – húzta meg a vállát a legfiatalabb Potter csemete. – De az szinte biztos, hogy annak a titokzatos idegennek, aki ezt a levelet írta, és a sejtelmes üvegcsébe rejtett Cseppeknek köze van Yaxley halálához. És ami még nem tetszik nekem… már járt itt előttünk valaki, és tuti, hogy keresett valamit.

- Igen. Ez több mint valószínű – bólogatott bőszen az ezüstszőke mágus. 

Lily és Scorpius csöndesen, egymáshoz sem szólva hagyták el a házkutatás nyomasztó helyszínét. Hangtalanul, magukban töprengve ballagtak végig a szemetes, külvárosi utcán, s közben minduntalan újabb és újabb, képtelenebbnél, képtelenebb lehetőségek jutottak eszükbe.  

Közben lassan alkonyodni kezdett, halványlilává vált a november eleji égbolt, s még hűvösebb lett, ahogy a nap közeledett a vöröslő horizonthoz…

A két, hosszú talárba burkolózott alak a már ismerős szemétkupachoz érve, egyszerre eltűnt a lassacskán felgyúló kandellábelek tompa fényében…