1.

A nyár azonban egyéb változásokat hozott, ami keresztülhúzta Draco számításait. Éppen Svédországban tartózkodtak az évenkénti seprűversenyre utazott a család. Már az indulási célnál Kopparbergben érte őket a hír. Perenelle Bulstrode eltávozott közülük. Még a rajtot megnézték, de a megérkezésre már haza kellett térniük. A lelátón Blaise Zabini zilált borzas haját pillantotta meg.

- Blaise! .- kiáltott előre Draco és utat tört magának az ég felé bámészkodó boszorkányok és varázslók között.

- Draco! Nem is mondtad, hogy kinéztek idén – vihogott Blaise, s leemelte a távcsövét a szeme elől. Arcát megkapta a nap, Orra körül piros foltokat hagyva.

- Úgy néz ki nem tudok menni idén – fújta ki a levegőt Draco túlharsogva a kommentárt.

- Rá se ránts majd jövőre – rázta a fejét Blaise nyugtatóan. – Akkor most Bulstrode-éknál leszünk – tárta szét tehetetlenül a karját Blaise.

- Tudod? – lepődött meg Draco.

- Igen, Millicent küldte a baglyot az imént, de egyértelmű, hogy a temetésre mennünk kell.

- Nekünk meg pláne. Elvégre rokonok vagyunk – szomorodott el Draco.

- Úgy vettem ki Millicent meginvitálta Pansyt is, szóval ott leszünk mind. Perenelle nénétek igen népszerű és ismert a varázsvilágban.

- Hát már csak ahány évet megélt – jegyezte meg Draco kissé rosszmájúan, mire Blaise felröhögött.

- De Draco! Elvégre Másodunokatestvéred dédnagyanyjáról van szó! Hogy mondhatsz ilyet! – vihorászott Blaise.

- A temetések olyan nyomasztóak – harapta be az ajkát Draco.

- Nézd a jó oldalát! Átadhatod Pansynak a fátylat – kacsintott Blaise. – Megvetted már?

- Még nem! – motyogta Draco, leintve Blaiset, mert észrevette, hogy apjáék közelednek.

- Akkor majd beszélünk még Blaise! – csapták össze a tenyerüket a fiúk és Draco csatlakozott anyja és apja közé. Beültek a hintóba, s Draco torokköszörülgetve nézett két szülőjére.

- Fáj a torkod Draco? – nézett rá aggódva Narcissa.

- Jaj nem, nem – tiltakozott Draco, majd elvörösödve belekezdett. – Tudod, szükségem lenne, egy-egy jelentős összegre, még a napokban  - vágott fancsali képet Draco. Lucius nyugodt szürke tekintetét a fiára emelte.

- Jelentős összegre? – ugrott fel a szemöldöke.

- Na de mi miatt kicsim? – hajolt közelebb megszeppenve Narcissa. Lucius pillantást váltott a feleségével.

- Mennyire? – huzogatta meg fekete bőrkesztyűjét Lucius.

- Nem tudom pontosan… - nézett zavartan a bársonyhuzat mintájára Draco. – Talán kétezer galleon elég lesz.

- Kétezer galleon?! – sikkantott Narcissa.

- Hát az aztán jelentős összeg – huzogatta kényszeredetten a szürke nyakkendőjét Lucius a nyakánál, mintha hirtelen nagyon szűk lett volna.

- Mire kell neked ennyi pénz Draco? – szegezte a kérdést vizenyős kék szemekkel a fiának Narcissa.

- Narcissa ne légy tapintatlan! – tette felesége kézfejére a tenyerét Lucius.

- Talán….bajba sodortál valakit Draco? – puhatolódzott Lucius. – Esetleg egy…lányt? – Lucius arcszíne mélyebb árnyalatot öltött.

- De Lucius! – háborgott tiltakozva Narcissa.

- Nos végülis igen! – bökte ki eltorzult arccal Draco.

- Szent Szalamandra! – kapott levegő után Narcissa a rosszulléthez közelítve, s gyorsan megcsapkodta az arcát legyezőjével, mielőtt elájul. Lucius, kínosan huzogatta a nyakkendőjét, most már nem csak, hogy melege lett, de tényleg úgy érezte, megfojtja a szorosra húzott csomó. Draco feszélyezetten kuporgott szüleivel szemben a hintóban, s legszívesebben kiugrott volna, hogy ne kelljen ezen a kínos beszélgetésen részt vennie.

- Khm…khm… - köszörülgette a torkát zavarában Lucius. – Mh, hát…tartottam tőle, hogy….fel kell vérteznünk magunkat az ilyen balesetekre…de hogy már ilyen hamar Draco! Hiszen most töltötted be a tizenkét évet! – komorult el a hangja Luciusnak.

- Ráadásul egy ilyen gyógykezelés… nem veszélytelen annak a lánynak sem! – törölgette Malfoy-címeres zsebkendőjével a homlokát Narcissa.

- Gyógykúra!? – ült fel Draco rémületében, s neki csak most kezdett rémleni, hogy apjáék teljesen félreértették az ő pénzkérési akcióját. – Jaj nem! Nem! – kapkodott levegő után ijedten Draco. – Nekem egy….egy pajzsfátyolt kell vennem, mert véletlenül elszakítottam az övét! – hadarta el gyorsan Draco mielőtt még szülei végzetes dolgokat gondolnának róla. Narcissa és Lucius megálltak a mozdulatban, és egyszerre könnyebbültek meg és kezdtek az arcukon az értetlenség ráncai megjelenni.

- Egy pajzsfátyol? – csodálkozott Lucius.

- Hogy került a kezedbe egy lány pajzsfátyla? – nézett gyanakvóan a fiára Narcissa.

- Ööö…. Háát…iii. játszottunk vele – vágott kényszeredett képet Draco, s lábait lóbálta az ülés alatt féktelen zavarában.

- Játszottatok vele! – fújtatott Narcissa. – Jobb játékszeretek nem akadt?

- Narcissa! – nyugtatta Lucius a feleségét. Ő végre visszabillent higgadtságába, most hogy megtudta, a legrosszabb dologtól már nem kell tartaniuk.

- Van fogalmad róla mennyi kétezer galleon? Apád négy hónapi fizetése a minisztériumnál! – világosította fel fiát mérgesen Narcissa.

- Igen tudom – hajtotta le a fejét szégyenében Draco.

- Semmi gond. Minden a legnagyobb rendben – szólalt meg Lucius kimért nyugodt dallamos hangján.

- Semmi sincs rendben! – csattant Narcissa. – Piton nem vigyáz eléggé a gyerekekre! Majdnem rosszul lettem, amikor Draco az imént…. – Narcissa visszahanyatlott a bársonyülésre, s kinézett inkább a hintó ablakán, s legyezte magát rendületlenül. Lucius kígyófejes sétapálcáját simogatta, a kígyó fogaiba megakasztva a bőrkesztyűje anyagát, amjd továbbsimítva rajta.

- Ez talán még jobb is az ügyünknek most – mormolta egészen lassan.

- Hogy érted? – nézett felé Narcissa.

- A minisztérium kutakodik, megérzett valamit a levegőben. S nálunk még mindig túl sok terhelő fekete mágiás kellék van. Néhányat eladunk, s hogy ne legyen feltűnő a Gringottsbeli pénznövekedés, voltaképpen most átforgathatjuk egy szép pajzsfátyolba az összeget. Még jól is jött ez a dolog – ingatta a fejét elégedetten Lucius.

- Vagyis pénzmosás? – nézett sötéten a férjére Narcissa.

- Voltaképpen igen. Terhelő bizonyítékok lennének. Kínos tárgyak azok. Nem erre az időkre valók – szűrte a fogai között Lucius. Draco ide-oda kapta a fejét szülei között. De megnyugodhatott. A pajzsfátylat visszaadhatja Pansynak.

- Elnézek a Derrvish  & Durran-ba, aztán visszaadhatod azt a fátylat Draco – nézett a fiára Narcissa, s a dolgot elintézettnek tekintették.

Vakított a nyári napfény a Bulstrode-birtokon. Draco csokornyakkendőjének masniját babrálgatta. Kezében selyempapírba csomagolva ott lapult az értékes pajzsfátyol, amit a Parkinson lánynak akar adni. Narcissa fekete csipkekesztyűs kezét fia vállára helyezte, s elirányította a Bulstrode család felé.

-         Ó Narcissa! – borult Narcissa karjaiba Mrs. Bulstrode. Draco egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt. Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. A Bulstrode-kastély obszidián oszlopai és szobrai mind feketén sötétlettek, csillogó különleges felületükön megtört a sápadt gyertyafény. Mintha a kastély is az alkalomhoz öltözött volna, pedig az obszidián oszlopok mindig ott díszítették a falakat, a szobrok ugyanúgy álltak, mintha megmerevedett mozgáspillanatokat ragadtak volna ki. Draco egy félig fedetlen mellű kancsót tartó hosszú hajú női alakot ábrázoló obszidián szobrot nézegetett, mint, hogy a pityergő Bulstrode- családtagokhoz közeledjen.

-         Szerintem is ez a legjobb szobor – morogta egy reszelős fiúhang. Blaise mgköszörülte a torkát. – Tudod mitől annyira erotikus ez a szobor? – vigyorgott Dracóra.

-         Sss!- még meghallják – tette Draco rémülten ajka elé a mutatóujját, hogy csendre intse a fiút, s szürke szemével tapogatódzva körbenézett nem hallotta-e őket valaki. – Na mitől?

-         Azt gondolnánk, hogy a fedetlen női kebel igazam van? – vigyorgott Blaise a nőt nézve, majd kaján vigyorral Dracóra meredt.

-         Végülis igen – egyezett bele Draco, s megnézte a dús női mellet.

-         De nem! – csapott le Blaise. – Azért annyira erotikus a szobor, mert a kancsó – mutatott Blaise a megfelelő irányba. – el van törve – súgta egészen halkan Draco fülébe. Draco összeráncolta a homlokát. S értetlenül megrázta a fejét. Blaise sejtelmes hangon suttogva folytatta. – A kérdés az: mitől tört el a kancsó? – emelte meg a szemöldökét Blaise pimaszul, s kacsintott hozzá egyet. – Nekem ez a női alak megvan festményen otthon a lakosztályomban – vigyorgott Blaise, de nem várhatta meg Draco reakcióját, mert hatalmas csattanással előrebukott a feje.

-         Még egy ilyen alkalomkor is perverz gondolataid vannak! – Mrs. Zabini kevert le egy pofont fiának. – Megmondtam, hogy fejezd ezt be! – csillogó smaragdszemeivel Dracóra kacsintott, s fiába karolva gyorsan elhúzta Blaiset. – Menjünk ki a sírkertbe! Ne az aktszobraikat bámuld nem azért jöttünk! – sziszegte Mrs. Zabini a fia fülébe, miközben eltávolodtak.

-         Draco! Ne kószálj el! – lépett Narcissa a fiához, aki még mindig furcsa tekintettel nézte a szobrot. – Menjünk már elindult a menet! – siettek ki a sírkert felé vezető útra. Lassan haladt a gyászmenet. Mindenki feketeében volt. A Bulstrode-család vitte a felállított sátorhoz Perenelle dédnagynéni hamvait. Draco kezébe nyomta anyja a meggyújtott gyertyát, s elfordulva már be is kapcsolódott a menet énekébe.

-         ….az út, a világosság, fény felé… - Draco sóhajtva lépdelt anyja csipketalárja után vigyázva nehogy rálépjen a kis uszályos értékes velencei csipkére. A sírdomb tetején meglátta Millicentet. Csipkefátyla takarta az arcát, de látszott, hogy sűrűn törölgeti a szemeit. A rokonok után jöttek a varázsvilág többi meghívottjai. Dracóék hamar odaértek a sátorhoz. Fekete bársonyemelvényen, feketemárványasztalon állt az urna. Rajta zöld festékkel Perenelle Bulstrode 1869 – 1991 Draco lefigyelte anyja kecses mozdulatait, s ahogy anyja félreállt, hogy megvárja fiát ő is pontosan leutánozta. Az urna két odlalára csókot nyomott, mintha Perenelle nénitől búcsúzna el, s a kezében tartott gyertya folyékony viaszát az urnában égő mécses viaszához öntötte. Keveredett a két viasz, majd Draco is ellépett. Az apja következett. Narcissával bevárták a Luciust is, s hárman indultak tovább a sírkertből. Egymás után léptek az urnához, s távolodtak. A teraszra nyíló szalonban terített meg a Bulstrode család.  Ahogy a széles teraszra értek Millicent lépett Dracóhoz.

-         Jaj Draco micsoda veszteség – zokogott Draco vállára.

-         Öhm, igen az – motyogta Draco kényelmetlenül.

-         Hiszen te ismerted őt! Ő szegény Perenelle néni – áztatta Draco vállát Millicent. Draco homlokráncolva próbált visszaemlékezni a nénire. Egész nap a csipkézett karosszékében üldögélt, bibircsókos volt az orra is, táskás a szeme alja, és színtelen szürke szemeivel rövidlátón hunyorgott, majd hirtelen meglepve mindenkit egészen nagyra kinyitotta. Reszkető csúnya májfoltos keze volt, és állandóan agyon szorongatta az arcbőrét valahányszor meglátogatták. Akkorát csípett csontos kezeivel az arcára, hogy még órákig érezte a fájdalmat. Úgy rikácsolt, akár egy rossz papagáj. Na rá mondanák, hogy vén banya volt. Igen ismerte Perenelle nénit. De neki például egy kicsit sem hiányzik, hogy ma nincs itt. Ráadásul a Bulstrode - okra állítólag  busás örökség szállt. Nem is kicsi. Anyja és apja egész úton ezt beszélték.

-         Igen, igazán sajnálom – nyögte ki nehezen Draco,  s megpróbált megszabadulni a csupa könny Millicenttől.

-         Jaj olyan drága vagy Draco, hogy így együtt érzel velünk – mosolygott fel Millicent, majd újra elsírta magát.

-         Aha – nyögte ki Draco, de szürke szemével már egy lányt keresett. S végre meglátta a sírkert felől érkező menetben a Parkinsonokat. – Figyelj Millicent most el kell intéznem valamit, mindjárt… - fejtette le a lány húsos karjait a nyakából, s  sietős léptekkel az ébenhajú lány után sietett. Pansy fekete lakkos cipőben volt, rakott térdszoknyában, és csipkeblúzban. Az ében haját most fekete pánt tartotta, hogy ne boruljon előre. Meglepődve fordult hátra, ahogy meghallotta az ajtónyitódást.

-         Szia! – szólt halkan. – Azt hittem itt egyedül lehetek egy kicsit. Öhm…részvétem – húzódott a sötételőfüggönyhöz Pansy.

-         Csak…ezt akartam odaadni – tartotta a lánynak a selyempapírt Draco. Pansy egy ideig merőn nézte a csomagot, majd elpirulva kivette a kezéből ,s széthajtva a zizegő csomagolást kivette belőle a pajzsfátylat. Levendulaszínű volt, mint a régi. De ezen a szövést rafináltan vezették, s így mintát vittek a fátyol anyagába. Pansy a fény felé fordította, s a könnyű anyagon kirajzolódott egy míves kehely motívuma, s a nyakán felfutó kígyó Pansy nevét formázta.

-         Óóóó – formálta apró ajkaival Pansy, s képtelen volt megszólalni vagy bármi mást tenni. A vállán átvetve eligazgatta a fátylat. Ahogy helyére igazította, Draco már nem látta a fátylat, csak Pansy fekete csipkeblúzát

-         Mh, azt a régit már nem adhatom vissza, de remélem ez is megteszi – simogatta a tarkóját zavartan Draco.

-         Ez nagyon szép  - ejtette ki halkan a szavakat Pansy. Kinézett az ablakon, mert szüntelen elpirult, ha Dracó szürke tekintetével találkozott a tekintete. A sírkertre néztek a szoba ablakai. – Szép volt a temetés – kapaszkodott Pansy idegesen az azúrkék drapériába.

-         A porcelánban égő mécses az élete, a gyertya amit viszünk az a mi életünk. A cseppentéssel fejezzük ki, hogy az életében mi is jelen voltunk, részt vettünk, hozzáadtunk, teljessé tettük. S mi tovább visszük a gyertyánkat. Amikor az utolsó vendég is cseppentett és elköszönt, akkor fújják el a porcelánban égő gyertyát – sorolta a szertartás menetét zavarában Draco.

-         S a csók? – nézett a dombra Pansy.

-         A végső búcsú – mondta halkan Draco. – Elköszönés. Elengedés. A menetben égetett gyertya és a viaszcsepegtetés is ezt  fejezi ki. Hogy itt voltunk az utolsó útján, elkísértük, hozzáadtunk, s elengedjük.

-         Szép szokás, és szertartás – mondta Pansy, az ajtónyitódásra mindketten odakapták a fejüket.

-         Pansy kislányom! – Mrs. Parkinson volt az. – Sikerült átvenned a harisnyád? – megtorpant az ajtóban, amikor látta lánya nincs egyedül. Draco kínosan érezte magát, s zavarában megint a csokornyakkendőjét kezdte babrálni.

-         Mindjárt anya! – szólt Pansy, s ő is Dracóra pislantott. Mrs. Parkinson becsukta az ajtót, ismét kettesben hagyva Dracót és Pansyt.

-         Ó Bocs, tényleg rosszkor jöttem – harapta be a szája szélét Draco, s megpróbált eliszkolni a lány mellől. Még jó, hogy a lány már éppen nem a  cserénél tartott. Draco megrettenve, gyorsan kirontott az ajtón ezzel hatalmas karambolt idézve elő.

-         Hova ilyen sietősen a gyszmenet már elment hahó! – feküdt a földön Draco alatt Blaise. – Áh heló! Hát te? – Blaise bekukucskált Draco válla fölött a szalonba. – Te vele voltál? Mi a fenét csináltatok odabent? – szökkent talpra Blaise. Pansy a mennyezetre emete a tekintetét és megpróbálta becsapni az ajtót, de Blaise visszalökte.  Az ajtó kongva csapódott a folyosó falának.

-         Blaise! – sziszegte Pany. – Gyászoló házban vagyunk itt nem szokás hangoskodni! – intette rendre Blaiset.

-         Csak azt kérdem mi a csodát csinálsz te itt fent, mert ha lehet, akkor én is inkább elvonulok egy szalonba, sokkal jobban érezném amgam, mint a bömbölő Bulstrode-ok között – mérgelődött Blaise.

-         Szeretném végre átvenni a harisnyámat, ha magamra hagynátok! – háborgott Pansy egyikről a másikra nézve.

-         Ó, a harisnyádat? – lepődött meg Blaise, majd gyanakvón  megkérdezte. – Tulajdonképpen miért akarod te átvenni a harisnyád – s közben kaján vigyort küldött Draco felé.

-         Mert rácsepegtette ma viaszt – mutatott le a lábfejére és a lábszárára Pansy mérgesen.

-         Ó – nézett le a vékony lábakra Blaise. – MH, biztos, hogy ez viasz? Had nézzem csak! – s már le is guggolt, hogy az ujját végighúzza Pansy lábszárán. Pansy sértetten ráütött Blaise kezére, s bevágta az ajtót, s elfordította a kulcsot. Blaise ujjai között morzsolgatta a száraz viaszt.

-         Ah, pedig már azt hittem… -  s kacsintott egyet Dracóra.

-         Mit hittél? – kérdezte flegmán Draco.

-         Kicsik vagytok még ehhez! – legyintett Blaise és kettesével véve a lépcsőfokokat lefutott az emeletről. Ahogy az ebédnek vége volt, végre Draco és Blaise is megszabadulhatott a felnőttektől.  Blaise már rosszul volt a síró rokonoktól.

-         Ezért utálom a temetéseket – mormogta minden egyes felzokogásra.

-         Jah, én is – válaszolt zárt szájjal Draco is.

-         Na vonuljunk el. Keressük meg a lányokat! – invitálta fejintéssel Blaise Dracót.

-         A lányokat? – torpant meg Draco. – Minek? – fintorgott elutasítóan.

-         Mert szórakoztatóak – rántotta meg a vállát Blaise. – Na gyere már! – várta be Dracót.

-         Jól van – Draco és Blaise egy napsárga szobában találta meg Pansyt és Millicentet. Daphné a kisujját nézegette az ablakpárkányon. Ahogy Draco meglátta, mit nézeget Pansy és Millicent inkább ugyanazzal a lendülettel, amivel jött ki is fordult volna a szalonból, de már késő volt.

-         Draco! Ez a pajzsfátyol annyira gyönyörű!- áradozott Millicent a belépőknek.

-         Mutasd mi a minta rajta! – lépett hozzájuk Blaise, s megnézte a mintát.

-         Egy kehely – jelentette ki határozottan Millicent.

-         Ennek szimbolikus jelentése van – kezdte vontatottan Blaise.

-         Mindjárt gondoltuk – szúrta közbe gúnyosan Pansy. – Blaise neked ha a vaddisznók csiripelnek az is szimbolikus jelentésű.

-         A kehely – röhögött közben Pansy beszólásán Blaise. – A női méh szimbolóma. Amely felfogja a férfi

-         Jaj ne! – nyafogott közbe Daphné . –Blaise ne beszélj gusztustalanságokról!- próbálta leállítani Daphné ,s leugrott az ablakpárkányról, mezítláb csattogott végig a fiúhoz.

-         Tehát amely befogadja a férfi magját. Ez a fogantatás szépsége. Igazán találó a motívum Draco – nevetett Blaise.

-         Nem én találtam ki – dünnyögte Draco.

-         Válthatnánk témát? – kapta ki Blaise kezéből a fátylát Pansy, s gyorsan visszatekerte a selyempapírba.

-         Mutasd a kisujjad – húzta Daphné kezét a szeme elé Blaise. – Kifestetted?

-         Hogy tetszik? – nevetett fel akaratlanul is kacéran Daphné.

-         Egész jó – bólogatott Blaise. – Nah mit szólnátok ha játszanánk valami jót?

-         Mi lenne az? – tett keresztbe a karját Pansy.

-         Nyugi nem a harisnyádról akartam valami játékot – vihogott rá Blaise.

-         Szemét! – sziszegte közbe Pansy.

-         Arra gondoltam alkalomhoz illő lenne  egy passiójáték – nézett körbe Blaise. A társaság minden tagja Blaisere meredt, majd ahogy érték igyekeztek megdobálni, de minimum elpüfölni.

-         Förtelmes humorod van Blaise – mérgelődött Pansy. Millicent elbőgte magát. Daphné Blaisere mosolygott, Draco pedig egyikről a másirka nézett.

-         Draco! Gyere indulunk! – szólt be Narcissa a fiára.

-         Mennem kell – nézett bocsánatkérőn a társaság tagjaira Draco. – Találkozunk a Roxfortban!

- Draco várj lekísérlek! - szaladt utána Blaise. - Ne mesélj mit szóltak otthon a ,a pajzsfátyolos sztorihoz.

- Nagyon kínos volt - morogta Draco. - Anyáék először teljesen félreértettek. Szerintem azt hitték, hogy...érted...

- Hogy teherbe ejtettél egy lányt - ez tök poén Draco - nevetett Blaise. - Hogy miért nem lehettem egy kósza madárka ott ,amikor ezt előadtad.

- Szóval azt hitték arra a kell a pénz....

- Hogy megszabduljatok ey kellemtlen esemény emlékétől? - Blaise hahotázva nevetett. - Draco csoda hogy nem kaptak ott helyben gutaütést a szüleid.

- Nem álltak messze tőle - motyogta elvörösödve Draco. - Nah rohanok - pislantott a hintójuk felé Draco. Blaise még lelépett egy lépcsőfokot Dracóval,majd nézte ahogy a fiú előreszalad a hintóhoz. - Viszlát a Roxfortban!

- Ott leszek! S hiába futsz előlem úgyis megtalállak! - vihogott Blaise a fejét rázva.