Draco határozatlanul kopogott a lány ajtaján. Bentről csendes hörgések hallatszottak. Draco megszeppent fintort vágott, majd lehajolt, hogy a kulcslyukon bekukkantson az elsötétített szobába. Semmit nem látott, csak a csendesen imbolygó gyertyalángot. Legszivesebben visszafordult volna. De anyja ráparancsolt, hogy menjen és nézzen rá Millicentre, ne hagyják sokáig egyedül a kastélyban. Draco beharapta az ajkát, egyik lábáról a másikra billegett. Ismét bekopogott. Most még hörgés sem hallatszott. Magas elnyújtott hangon végül bekiáltott.

-         Millicent minden rendben?! – közben a mennyezet dombormintáira meresztette a szemét.

-         Bejöhetsz Draco! – kiáltotta ki a lány, vékony hangján. Draco összeráncolta a homlokát, de kényszeredetten lenyomta az aranyozott ajtókilincset. Belökte az ajtót. A szobában állott terjengős nehéz levegő nyomta a tüdejét. Millicent az ágyon kuporgott a fejére húzott sötét ágytakaróval. Draco a kupac felé közeledett ami alatt Millicentet sejtette.

-         Te meg mit csinálsz itt? – támaszkodott a baldachin tartófájának. – Úgy látom téged tényleg nem lehet két percre sem egyedül hagyni, igaza volt anyának – gúnyolódott Draco. Millicent kikukucskált az ágyterítő alól. Draco végre láthatta, a lány seszín szürke szemeit, s megnyugodhatott a lány szeme nem volt könnyes.

-         Miért vagy a takaró alatt? – érdeklődött közönyösen Draco, ahogy Millicent visszabújt a takaró alá.

-         Délutáni szieszta van nem? – szólt ki a lány sértetten.

-         Idekint negyven fok hőség van, te meg a takaró alatt vagy – fogta meg a takaró csücskét ,s erőteljesen megrántotta, lehúzva Millicentről az anyagot. Millicent  egy fekete tükröt tartott a kezében. Draco meglepetten nézte a lányt. – Ha a tükörben nézegeted magad, ahhoz nem kell elsötétítened, annyira nem vagy csúnya – mondta teljesen őszintén első döbbenetében Draco.

-         Kösz, kedves vagy -  sértődött meg Millicent, s hátat fordított a fiúnak. – Mi az, hogy annyira? – szipogott a lány.

-         Öhm…nem úgy értettem – vakargatta a tarkójánál az apró hajszálakat Draco. – De hát sötétben nem is látod magad

-         Mert nem is magamat nézem tudd meg! – vágta a fiúhoz a válla felett Millicent.

-         Akkor meg ki a búbánatot nézel benne? – ült le az ágyra Draco is.

-         Perenelle nénit – nyújtotta át a tükröt Millicent.

-         Merlinre meg ne mutasd! – tolta el gyorsan a tükröt Draco, s még a fejét is elfordította mielőtt elkapja a néni aszott bőrének látványát. – Hogy tudnád abban a tükörben Perenelle nénit nézni? – tiltakozott hevesen Draco.

-         Jaj Draco ne mond, hogy nem ismered ezt a tükröt! – sóhajtott fel gőgösen Millicent.

-         Hát ha Perenelle néni van benne örülök, hogy nem ismertem – feküdt hason a széles ágyon Draco, s állát tenyerébe tette.

-         Draco! Nem csak Perenelle néni van itt, de sokan mások. Ez egy obszidián tükör.

-         Na és? – rántott egyet a vállán Draco. – Nálatok minden obszidián, még a vécéülőkétek is – hunyorított gonoszul rokonára Draco.

-         Az obszidián tükörben a szellemeket láthatjuk. Így olyan mintha itt lenne köztünk – dőlt hanyatt Draco mellett az ágyon Millicent álmodozva. Draco összevonta a szemöldökét és kikapta a tükröt Millicent kezéből, s belenézett. Hatalmasat sikkantott mert benne az anyját látta.

-         Áh Ezer ördög és Pokol Belzebubra mi ez… - hadarta rémülten Draco s elhajintotta a tükröt, hogy lesiessen szülei után nézni, de amint megfordult anyjával találta szemben magát.

-         Draco hogy beszélsz! – intette meg fiát Narcissa. Draco egyszerre pirult és sápadt, s nem tudta, melyik mellett is maradjon. Ráadásul Millicent féktelen nevetésbe kezdett, s hasát fogva forgolódott az ágyon.

-         Nem ér kinevetni! – mordult elszégyellve magát Draco.

-         Jaj Draco ha közvetlen fény éri az obszidián tükröt akkor átlagos tükörként funkcionál – kacarászott Millicent. –Azért nem láttál benne mást, mert ahogy kinyílt az ajtó kintről fény esett rá látod? – pislantott fel a fénysávra Millicent.

-         Hoztam nektek teasüteményt – tette a tálcát az asztalra Narcissa. – S meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e? – simított át Millicent arcán Narcissa, hűvös ujjaival.

-         Draco kiválóan elszórakoztat – kuncogott még mindig Millicent. Ahogy a türkiszkék ruha elsuhogott a szobából Draco Millicenthez vágta az obszidián tükröt.

-         Nem ér kiröhögni, te kis…runaspoor – dünnyögte az orra alatt Draco. – Ez rossz vicc volt.

-         Látnod kellett volna a képed – lehelt a tükörre Millicent s visszaadta Dracónak.  – Most nézz bele!

-         Mert most a torkodat fogom benne látni? – méregette barátságtalanul unokatestvérét Draco. Kedvetlenül belekukkantott a tükörbe, miközben Millicent magukra rántotta a takarót.

-         Na mit látsz? – suttogta izgatottan Millicent. Draco bizonytalankodva jobban a tükörbe nézett.

-         Ööö…látok…egy – Draco lassan körvonalazódó alakok közül végre felismerte a Black nagymamát. – Ó…helo… - motyogta kábán Draco.

-         Nekem csak ne helózzál fiacskám! Micsoda modor ez! – igazgatta meg fekete csipke fejkötőjét nagyanyja. Millicent a párnába fúrva az orrát pukkadozott a nevetéstől. Draco megszeppenve elsápadt. – A másik lókötő, hol vagy te kis vipera! – araszolt a tükör szélére Mrs. Black.

-         Csókolom Druella néni! – nyögte ki kivörösödve Millicent.

-         Ostorozni való engedetlen kis hiénák vagytok! – morogta a nagymama, s meglegyintette magát fekete csipkekendőjével, sértetten felcsapta az orrát, s metsző hangon folytatta. – Hallottam milyen gyenge eredménnyel végeztetek az idén a Roxfortban! Hogy nem sül le az a sápadt kékvérű bőrötök! Egy nemesi család sarjának vétek várakozáson felülit hazavinni egyetlen tantárgyból is! – rázta az ujját a két gyerekre Mrs. Black. Fekete köves gyűrűi csak úgy rázkódtak fenyegető kézmozdulatára. – Az én időmben! – sóhajtozott Mrs. Druella Black. – A lányaim, mind jó tanulók voltak! Nem ismerek rád Draco! Az anyád túl engedékeny! Ah ha Bella kezei között lennél! Ő megmutatná milyen a mardekáros rend! – csapkodta az arcát legyezve Druella. – Egy aranyvérű mindenből tökéletes, mert ősi varázst visz tovább az ereiben, olyan ősi tudást, amit mások gyatra földi életükben soha még csak megszagolni sem tudnak, nem hogy megismerni! Na eredjetek kis rosszcsontok! Jaj Draco! – intette vissza unokáját Druella.

-         Tessék Druella mama! – hajolt a tükör fölé óvatosan Draco.

-         Anyád… - suttogta nyelvét izgatottan kidugva, majd megnyalva száradó ajkait. – Őriz valamit! Amire most nagy szükséged lehet a Roxfortban! – a két gyerek izgatottan hajolt közelebb az obszidián tükörhöz. Millicent majd kitépte Draco kezéből a tükröt, hogy jobban hallja és lássa az özvegy Mrs. Blacket.

-         Mi az? – sürgette türelmetlenül Draco.

-         Ne vágj a szavamba engedetlen kölyök! – mordult Mrs. Black, majd újra magához intette unokáját. – Az a tárgy, most használaton kívül van. Érdemtelenül. De nagy szolgálatodra lehet idén a Roxortban, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. – Draco nem mert rákérdezni, ugyan mit rejthet az anyja, amit most valamiért megkerülve a szüleit, Druella elárul nekik.

-         Sötét varázslatokhoz kell igaz? – kuporgott Dracót majd fellökve közelebb Millicent izgatottan. – Fekete mágiás tárgy ugye?

-         Nehogy idavizeljetek az ágyba, mert átszaladok kísérteni titeket – nevetett fel szárazon Druella, mire Draco és Millicent is megállapította, hogy tényleg Druellának igaza, van mert izgalmukban, már legszívesebben a mosdó felé araszoltak volna. – Na figyeljetek! Ketten könnyen megtaláljátok. Ráadásul, nem hinném, hogy túlságosan el van zárva a kastélyban. Keressétek meg, és vidd magaddal Draco a Roxfortba, de úgy, hogy anyád ne tudjon róla!

-         Mi az a tárgy!? – kérdezte most már felcsigázottan Draco és Millicent egyszerre.

-         A nagynénédé volt. Belláé. De anyád jól tudta, hogy az értéke felbecsülhetetlen. A Lestrange kastélyt lefoglalták, de sok mindent kimenekítettek onnan apádék is. Amíg Bella nem tudja hasznát venni…addig vedd kölcsön te és használd is! – figyelmeztette Druella unokáját. Mélyen a szürke szemekbe nézett. Draco visszatartotta a lélegzetét, hogy minden szót jól halljon. S Druella végre kimondta, amire vártak. – A tárgy, ami most meg nem érdemelt sorsra van ítélve: Bellatrix athaméja.

Draco ajkai szétnyíltak. Sokáig kapkodta a levegőt a száján keresztül. Miközben lázasan gondolkodott. Alig ejtette ki a bűvös tárgy nevét Druella eltűnt a szemük elől. Hiába szólongatták, a nagymama nem tért vissza.  Millicent várakozva figyelte Draco reakcióját. De a fiú előbb a mosdóba szaladt.

-         Jaj igyekezz már Draco! – sürgette Millicent. – Minél hamarabb tudjuk meg mi az az athamé! S miért titkolják? Miért anyukádat megkerülve kell megszereznünk? Miért nem kérjük el tőle? Druella néni segíthetett volna többet – sorjázta Millicent megállás nélkül Draco hátának beszélve.

-         Drulla mama épp eleget segített- legyintett Draco. – Az athamé nem gyerekjáték. Anyám pedig minden bizonnyal ragaszkodna hozzá, mert a nővéréé. Ez nem közönséges tárgy. Ráadásul veszélyes is lehet. Anyám sose adná a kezembe.

-         Mit kell keresnünk? – követte Dracot egyik teremből a másikba Millicent.

-         Az athamé más néven boszorkánytőr. A jelentése is utal rá, hogy többnyire nők birtokolják. Rengeteg varázslatot lehet vele végezni, a legkülönfélébb varázslatokhoz kell használni, igen nagy mágikus jelentőséggel bír és alig néhányról tudunk. Tehát ha Bella nénémnek volt ilyenje…az olyat jelent…amit…. – Draco megtorpant, s szemei egészen sötét viharos szürke égboltot idéztek. Millicent kikerekedett szemmel hallgatta unokatestvére halk suttogását.

-         Mit jelent? – rebegte nehogy megzavarja a gondolatmenetben a fiút.

-         Azt jelenti…hogy…Millicent! Hiszen alig fél tucat boszorkány élhet a világon, akinek van athaméja! S köztük az egyik éppen… a nagynéném! – ejtette ki szinte hangtalanul Draco a súlyos szavakat. Draco mély levegőt vett, hatalmasra emelkedett a tüdeje, s felfutott a könyvtárhoz vezető lépcsőn.

-         Várj! – suhogta az előcsarnokon átlihegő Millicent is.

-         Vajon…kitől kaphatott Bella néném athamét? -  gondolkodott hangosan Draco, s visszanézett Millicentre. – Athamét csak ajándékba lehet kapni, vagy örökölni szokták. Nos egyértelmű volt, hogy nem örökölte. Tehát az athamét valaki Bellának ajándékozta. Ez nagyon különös – ráncolta finoman a homlokát Draco, s belökte a könyvtárszoba ajtaját. A fényesre csiszolt gyönyörű márványpadlón kopogott Millicent cipősarka.

-         Mitől különös? – rúgta le a cipőit Millicent, hogy ne csapjon lármát a könyvtárban.

-         Hát attól, hogy az athamét biztos, hogy nem családtag ajándékozta, s nem is a férje – húzta el a száját Draco, s kikapott egy kódexet a legalsó polcról.

-         Ugyan, honnan tudod te ezt?

-         Az athamét a legősibb családok készítették, olyan ősi varázslatokkal…amilyennel még a Malfoyok sem rendelkeznek – lapozgatott a megsárgult pergamenkötetben  Draco. – Nem hogy a Lestrange-ok. Vagyis nem kizárt, hogy a négy alapító egyike athaméjának jogos tulajdonosa éppen az én nagynéném Bellatrix Lestrange.

-         Nem akarok találgatni – bújt a kötet fölé hatalmas fejével Millicent is, s meghúzta a sebtiben kötött csurkáját. – de ezek szerint elképzelhető, hogy éppen Mardekár athaméja volt az övé? – emelte tágra nyílt szemeit Dracóra a lány. Draco viszonozta a pillantást. – De kitől kaphatta éppen ezt  az athamét? Csak nem gondolod hogy… - Millicent hangja elhalkult, s a  két unokatestvér csak meredt egymásra. Nem merték kimondani a nevet, de mindketten ugyanarra gondoltak. – Nem hiszem el! – rázta a fejét hitetlenkedve Millicent.

-         Pedig nagyon is valószínű! – Draco megkocogtatta mutatóujja körmével a pergamenlapot. – S most már azt is tudjuk, hogy hogy néz ki, az amit keresünk – Millicent lekapta a tekintetét a kinyitott könyvre. A fejlécen nézte meg melyik kódexet vette elő Draco. „Legősibb ereklyék – a mágia hajnalán”  Draco végigimított a száraz pergamenlapon. Egy lefelé állított nagyjából húsz centis athamé volt. Markolata finom drágakő-berakású. Smaragdos kígyószemek, s felfutó kígyómotívum. A kereszteződés közepén pedig jól látható boszorkánymotívum az öthegyű csillag. A pentákulum köré mágikus jeleket véstek. S az ábra mutatta is, hogy a vonalvezetésből, hogyan bontakozik ki Mardekár neve.

-         Hűha! Ez  az athamé lélegzetelállító lehet! – pihegte megilletődötten Millicent. Hirtelen jött a borulat. Draco csak a mennydörgésre kapta fel a fejét. Alig igazította helyére a kódexet, amikor belépett Lucius és Narcissa Malfoy a könyvtárba. Nagyon elegánsak voltak. Fekete dísztalárjuk egyszerre volt kifinomult és fennkölten arisztokratikus. Méregdrága kelméből készültek.

-         Miért nézel ilyen meglepetten? – kérdezte Narcissa mosolyogva. – tudod, hogy boszorkányszombat van! Millicent mivel nem kíván jönni, így kettőtökre bízom a kastélyt! De semmi veszélyes játékot ne műveljetek, és varázsolni tilos ne feledjétek!

-         Jól elleszünk ne aggódjatok! – nyugtatta szüleit Draco. A könyvtár ablakából nézte, ahogy szülei beszállnak a nyitott fedelű fogatba, anyja megigazgatja a fátylát a fején, apja, felvetve a fejét megkocogtatja sétapálcájával a fogat oldalát, s meglódul velük a fekete Malfoy-címeres kocsi. – Rendben. Ketten vagyunk.

-         Hol kezdjük? – dörzsölte a kezét Millicent izgatottan.

-         Egészen biztos, hogy anyámnál lesz – rohant fel szülei lakosztálya felé Draco. – Tűnj előlem Dobby! – szólt a folyosón sertepertélő házimanóra Draco, tartva attól, hogy beárulja a házimanó apjáéknál. – Gyere már Millicent! – húzta be a tébláboló lányt Draco,  Narcissa Malfoy finom pezsgőszín szalonjába.  Körbenéztek a csinos szalonon, s Draco továbblépett, anyja lakosztályának belső szobáiba.

-         Nos? – Millicent bekukkantott a vázákba, a kis dobozkákba. – Itt sehol sem látom.

-         Ha DRuella nagyanyám azt mondta anyámnál van, akkor biztos hogy itt kell lennie – erősködött Draco. – Nem hiszem, hogy a többi feketemágiás cucc között lenne, a szalonban. Ráadásul az athamé nem feltétlen feketemágiás kellék. Annál sokkal összetettebb, bár kiválóan alkalmas fekete mágia űzésére számtalan dologban.

-         Minden mardekáros nő a fésülködőasztalába rejti a titkait – lépet a fésülködőasztalhoz Millicent, s végigtapogatta az asztalt reteszek és zárak után. A tükörnél hirtelen felpattant a retesz. Millicent belekukkantott. – Nézd itt van valami! – Draco odaugrott, s a retesz mögötti kis üvegcsékre nézett.

-         Ez nem az lesz – grimaszolt Draco. Millicent megérintette az egyik üveget.

-         Köldökzsinór? – figyelte alaposan az üveg tartalmát Millicent. – Fogadjunk, hogy az athaméval vágták el – kapta a szemét kíváncsian Draco felé.

-         Lehet – felelte kitérően Draco. Talpával végigsúrolta a pakretta szegélyeit.  – Azt mondod a nők az ilyesmit a számukra fontos helyekre rakják?

-         Persze, én is mindent ami számít a fésülködőasztalomba teszek, ezért gondoltam… - Millicent hintett magára Narcissa parfümjéből, ahogy megnyomta a kis pumpát. AZ erős illatra enyhe köhécselésbe kezdett. Draco  felé fordult, s a fejéhez kapott.

-         Hát persze! – Draco rárontott anyja gardróbszekrényére.

-         Gondolod ott lesz? – prüszkölt még mindig az émelyítő illattól Millicent. Draco letérdelt a gardróbszekrény elé, s kutató szemekkel vizsgálgatta a bútordarabot. Mardekárosak voltak. Számtalanszor láttak már rejtekhelyeket. Ezt egy aranyvérű olyan gyakorlattal megérezte, amit lehetetlenség volt tanulni. Gyerekkoruktól kezdve valamit mindig rejteni kellett. Ezekben a családokban, a keresett mágikus tárgyakat úgy védték akár az életüket, akár a gyermeküket, talán még jobban. Mert egy-egy titkos mágikus, varázslatokhoz szükséges elengedhetetlen tárgy felbecsülhetetlen volt, értékesebb az életüknél, mert az örökségük része volt. A közös tudás része. A hatalom, a többi mágus feletti tudás. Olyan kulturális tudást birtokoltak általa, amit nem lehetett könyvekből, iskolából, de még élettapasztalatból sem elsajátítani. Ezért védte minden feketemágus, minden aranyvérű, ezeket a becses tárgyakat, ereklyéket. Mert örökség volt. Az ő közös kincsük, az aranyvérűek kincse. Amit megszereztek az az övék volt. S ezeket egy igaz aranyvérű tudta, hogy nem lehet, ellopni, nem lehet erőszakkal elvenni. Mert a tárgyak megváltoznak általa. Irigykedhettek csupán a másikéra. De megszerezni…értelmetlen lett volna, mert általa megtörik az ősi varázserő, ami a tárgyban van. Persze ezt csak a még tiszta aranyvérűek tudják. A többi varázslót ez már nem érdekli. Ők már csak a megszerzésre gondolnak, ezért védték a Lestrange birtok kincseit is, hogy most itt őrzik, amíg át nem öröklődik rájuk, vagy amíg el nem ajándékozzák számukra. Draco megtorpant.

-         Nem jó. Az athamét nem feltétlenül tudom majd úgy használni, ahogy lehetne. Mert csak ideiglenesen van nálam. A tulajdonosa Bella néném.

-         Ettől függetlenül nem hinném hogy hasznavehetetlen lesz. Különben a nagyanyád miért buzdított volna arra, hogy találd meg és használd. Senki nem használja most! Évek óta itt sínylődik ez a kivételes mágikus tőr.

-         Nem fogom tudni úgy használni, ahogy egy nő tehetné – ingatta  fejét elcsüggedve Draco.

-         Szerintem most nem is ez számít. Kell az athamé…sosem lehet tudni…vajon mire utalhatott nagyanyád? Mi lesz idén a Roxfortban? – tűnődött el Millicent.

-         Na jó keressük tovább! – Draco elfordította a gardrób sarkát. A retesz kipattant, s egy aprócska kulcs hullott ki belőle. Draco felkapta a padlóról, s kinyitva a gardróbo, anyja talárjai között kezdett kotorászni. Félrerángatta a vállfára akasztott szép kelméket.

-         Keress egy kis aranylakatot, vagy kulcslyukat! – utasította Millicentet is, s belevetették magukat a hatalmas öblös gardrób átkutatásába. Draco leguggolt a cipőtartó ládára. Fiókos kis belső szekrényke volt. Draco tenyerével végigtapogatta a szekrénykét. Apró ezüstcirádák futottak a fáján. Draco a szekrény alá benyújtotta az ujjait, s keze megakadt egy kis fémkazettán. – Itt van! Ez lesz az! – szemével Millicent szürke szemeibe mélyedt. – Nem férek hozzá – zihált halkan Draco. – De a ládát nem lehet félrebillenteni – rázta a fejét Draco.  Mindkét kézzel benyúlt a láda alá a kazettába próbálta beügyeskedni a kulcsot.

-         Nah, sikerül? – guggolt le hozzá Millicent izgalomtól kipirult arccal.

-         Nem találom a kulcslyukat – szorította össze a fogait Draco. Miközben ujjaival szüntelenül matatott a kazettán szürke szemét nem vette le unokatestvéréről. Millicent Draco szeme változásából próbálta megállapítani, hogy a fú sikerrel jár-e. Draco tanácstalan mozdulatokkal nyomkodta a kazettának a kulcsot, s egyszer csak könnyedén magába fogadta a recék siklottak a számukra formált zárban, s a kattanást már Millicent is hallotta.

-         Sikerült igaz? – ragadta meg Draco karját, mire a fiú majdnem feldőlt.

-         Igen igen! – Draco óvatosan betapogatódzott. Ujjai fémes sima felületet érintettek. Hűvös volt az anyag. – Van itt valami! – tapogatta ki a méretét.

-         Vigyázz a tőr biztos, hogy éles! – figyelmeztette  Millicent. – Óvatosan vedd ki! – Draco puhán ráütött az öklével a doboz falára, s a tőr kiugrott a helyéről beleesett egyenesen a markába. Kikapta a fény felé a tárgyat, s a szobát megvilágító hatalmas villámlásban mindketten a fényesen csillogó ezüst athaméra bámultak. Az élén megcsillant a villámlás fénye. Ezüst volt, pontosan kézre álló, s éppen úgy nézett ki, mint ahogy a Legősibb ereklyék kódex megsárgult lapján látták. Tökéletes és gyönyörű volt. Ha nem is a míves megformáltsága, a nemes anyagok szépsége, akkor a mágikus értéke miatt igen. Kivételes és ritka mágikus tárgyat tapinthattak ebben a pillanatban.

-         Megvan! Megvan az athamé! – ült le a földre kábán Draco. A két gyerek csak bámulta a nőies tőrt, amely egy azkabanban raboskodó aranyvérű nő egyik legértékesebb feketemágiás kelléke lehetett. Szinte sütött róla Bella jelenléte. A harciassága, a szikrázó szeme, feketemágiában jártas fölényes ereje. Ez a tőr Bella volt. Élesebben visszarántotta őt a kézzel tapintható valóságba, mint egy fénykép, egy festmény, vagy egy illat. Mindketten jól ismerték Bellát. A történetekből, a családi mondákból, anekdotákból, fényképről, portréról. De most, hogy Bella egy egészen biztosan napi, állandó használati tárgyát foghatták, szinte látták megelevenedni az athaméját használó fekete hajú acélos mélykék tekintető nőt.

-         Illik hozzá! – nyögte ki Millicent.

-         Jah – felelte révülten Draco.

-         Szinte látom magam előtt ,ahogy hajigálja az athaméját minden ellenségére, s úgy küzd mint egy fekete vadmacska! – ért hozzá a markolathoz óvatosan Millicent. – Szinte húz a varázsereje! – mosolygott Dracóra. Mindketten felidézték magukban Bellatrix Lestrange alakját. Dracón eluralkodott a bűntudat.

-         Nem kellene elvinnem innen – bizonytalankodott. – Anyám nem is tud róla.

-         Druella Black nem véletlenül vette fel veled a kapcsolatot! – bólogatott nyomatékosítva szavait Millicent. – Azt akarta, hogy a lánya athaméja a Roxfortban legyen ebben az évben. S ki más tudná oda rejteni, ha nem te? Neked kell bevinned a Roxfortba. Valami nagy dolgok készülhetnek.

-         S nem kizárt, hogy a fekete mágia és az aranyvérűek számára döntő év lesz – nézett rá sötéten Millicent. – Anyád sosem engedné a nővére athaméját. De Te elcsenheted itthonról. Vigyázunk rá ne aggódj!

-         Jól van – adta be a derekát Draco. Visszaigazgatta a reteszt a kulcsot a helyére, a kazettát visszaállította, s bezárta anyja gardróbszekrényét. – Menjünk, innen, nem szeretném, ha itt találnának anyáék!  - húzta ki Millicentet a lakosztályból Draco, s az athamét a zsebébe süllyesztve felsietett saját szobájába.