Pansyt másnap reggel Madam Pomfrey ébresztette, hogy bevegye a szokásos bájitaladagját. A javasasszony miután odanyújtotta a lánynak, belekezdett a faggatásba. Tegnap már el is felejtkezett róla, mikor ellátta Draco sérült kezét, de most…

- Miss Parkinson, elmondaná nekem, hogy mi történt itt tegnap? – kérdezte a nő, rezzenéstelenül nézve a bájitaltól fintorgó lányt.

- Semmi nem történt Madam Pomfrey – hazudta szemrebbenés nélkül. Az este folyamán sokat gondolkozott, s arra jutott, hogy legjobb lesz az igazi tények elhallgatása. Nem kell a balhé utolsó évükben.

- Na, ne mondja! Mr. Malfoyból kettő volt – háborodott fel az asszony. – Itt csakis bájital volt a dologban – nézett szúrósan a lányra.

- Dehogy volt – ellenkezett Pansy. – Egyszerűen csak hirtelen meleg lett itt, és annyit vettünk észre, hogy megszédült, és elájult. – Pansy visszaadta a kanalat a Madamnak, aki most eltöprengve nézett maga elé, majd Pansyre.

- Valóban? – bizonytalanodott el Madam Pomfrey.

- Igen. Tudja ezek a júniusi hőingadozások – bólintott Pansy.

- Ó, és én még az igazgatóhoz akartam menni egy ilyen haszontalan üggyel – sóhajtott a nő.

- Arra semmi szükség – mondta a lány, mire a nő bólintott. – Egyébként, mikor mehetek el?

- Ó, este már a saját ágyában aludhat – mosolyodott el az asszony, majd fogta a kis bájitalos üvegét, és visszahelyezte a polcra. Később még egy kanálka altató főzetet is kapott, amitől álomba szenderült.

A kihalt klubhelyiségben egy világosbarna hajú lány üldögélt egymagában. Nagyon rossz éjszakája volt, s még mindig nem heverte ki a tegnapi kis összezörrenést. Összezörrenés? „Volt az több is” – húzta el a száját Vic. Megint balul sült el a terve, s megint ő jött ki rosszul a helyzetből. Kezdte feladni a reményt, hogy végre szerelme mellett lehessen. De ugyebár, ahogy mondani szokták a muglik, a remény hal meg utoljára. A lány elméjében pontról pontra lezajlott az előző esti vita, mintha csak egy merengőben nézné.

- Sokkal tartozol nekem, Victoria – suttogta közel hajolva a lány füléhez. – Ha Malfoy nem nyír ki, be is hajtom rajtad – vigyorgott kéjesen, majd kilépett a ledöbbent lány mellett a helyiségből.

Victoria fejében két mondat zakatolt, amire csak most, így utólag figyelt fel. „Nincs is semmi okod a félelemre” „Talán nincs, de mi van, ha még is?” „Be is hajtom rajtad” – jutottak eszébe a fiú szavai. Vajon, hogy értette? Hát igen, Victoriának erre is volt ötlete. Pontosabban, amit múltkor félbe hagyatott vele a Szükség Szobájában. A lány fintorral gondolt vissza arra az időpontra. Akkor sem tetszett neki, sőt, nagyon nehezen állította le a fiút. S most nem fog ilyen könnyen visszahátrálni, amíg meg nem kapja azt, ami akar. De Victoria nem neki tartogatja magát, bár a másik személy rá sem hederít. Talán hagynia kéne az egészet a francba. Hisz már hányszor próbálkozott, s mindannyiszor csak kudarcba fulladt. Csak saját magának halmozza fel a terveihez szükséges segítségek nem kívánatos adózását. Nagyot sóhajtott, maga elé meredve tűnődött még mindig. Szörnyen érezte magát. Nem. Nem valami bűntudat miatt, inkább azért, mert nem tudta mi fog történni Justin részéről. Talán ma, az első találkozásukkor ki fog derülni. A diákok lassan szállingózni kezdtek, s a klubhelyiség tele lett. Victoria mélybarna szemeivel kívülállóként figyelte az eseményeket, a hugrabugosok beszélgetéseit, amik még mindig a tegnapi vereségről szóltak. Pár perc múlva a lány szemei előtt feltűntek a kviddics csapat tagjai, ahogyan a lépcsőn lefele lépkednek. Vic torkában hatalmas gombóc nőtt, főleg, mikor a zöld szemek felragyogtak, és belevésődtek a lányéba. Justin odalépett a kanapén ülő Victoriához, s leült mellé. Átkarolta vállát, miközben nem engedte el a lány tekintetét, közel hajolt füléhez.   

- Ne csinálj jelenetet – suttogta, megborzongatva vele Vicet. Aztán rányomta ajkait a lányéra. Justin barátai mind vigyorogtak a párocskán.

- Este várlak a Szükség Szobájában – kezdte kíméletlenül Justin. – Ha pedig nem jelensz meg, mindent kiteregetek Malfoynak – mondta ki a kulcsszót, ami úgy látszik hatott. Ugyan is a lány szemei kikerekedtek, s hihetetlenül mérgesen nézett a fiúra, aki csak vigyorgott. Elérte a célját, megfizet a lánynak. Miután megérkezett Charlotte is, elindultak első órájukra.

Egy tejföl szőke hajú fiú lépkedett a folyosón a gyengélkedő felé. Ebéd előtt, mindenképpen be akart nézni Pansyhez, hogy megtudja, mikor jöhet ki a lány. Miközben a folyosón menetelt, elrévedt. Sok minden történt megint, ami kétséges volt. Hangulata talán percenként változott, ahogy épp elméjébe befurakodtak az emlékek. Mikor egy-egy gratulációt kapott háztársaitól a meccs eredményért, lelkét átjárta a győzelemmámor, de persze arcára nem ültek ki érzelmei. Azonban, mikor egy világosbarna hajú lány képe tűnt fel előtte, elöntötte a düh. Most sem volt ez másként. Hogy merte ezt tenni? Felvenni az alakját? Nem elég, hogy Pansyt támadta, akit szeret, de egy Malfoyt így átvágni! Ezt nem hagyhatja annyiban. Mitévő legyen? Mégis csak egy lányról van szó. „Egy hárpiáról” – fűzte hozzá gondolatban. És még ráadásul be is húzott neki egyet. „Megérdemelte. Ennyit lehet” – húzta vigyorrá száját. Egy arisztokrata, mint ő, nem ver lányt, de akkor nem is volt lány, ha azt vesszük. Hisz saját magát látta, mint ellenfelet. Ez még jobban vigyorgásra késztette. Mintha csak saját magával verekedett volna. A gyengélkedő ajtajához érve mélyet sóhajtott, aztán lenyomta a kilincset, s belépett a helyiségbe. Egyenesen Pansyhez vette az irányt. A lány felkapta fejét az ajtó nyitódására, s most mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta Dracót. Kezéből a könyvet beleejtette ölébe, annyira letaglózta most Draco. Pedig a fiú ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Pansy azonban nem bírta levenni szemeit a fiúról. A tejföl szőke tincsek puhán omlottak acélszürke szemeibe, amik csillagokként ragyogtak rá, laza léptei pedig határozottan vitték felé. Szája hívogatóan csábította Pansy érzékeit. Draco odaérve hozzá, lehajolt, s puha csókot adott szerelmének, amit a lány készségesen viszonzott. Ízlelték egymás ajkait, mint akik most először teszik ezt.   

- Hm… ez finom volt – vigyorgott Draco, mire Pansy arcán halvány pír jelent meg. Bár fogalma sem volt, hogy miért.

- Nem szoktál ilyeneket mondani – mondta halkan, Draco szemeibe nézve.

- Változhatok – vont vállat Draco. – De ha szeretnéd, visszavedlek a gúnyos formámba – tettetett flegma arckifejezést.

- Ha nem vagyunk kettesben, úgy sem tudod megállni – mondta gunyorosan a lány.

- Te sem – vágott vissza Draco ugyanúgy, miközben leült a lány ágyának szélére.

- Nem ebédidő van? – kérdezte Pansy.

- De igen. Miért?

- Hát talán ebédelned kéne, nem?

- Majd fogok azt is. Na, tessék, én idejövök hozzád, te meg elküldesz a francba? – tettetett sértődött arcot. – Azt hiszem, vissza kell térnem a nevelésre – vigyorgott a fiú.

- Próbálkozni lehet – vetette oda Pansy.

- Na, így már jobb – húzta félmosolyra száját Draco. – Egyébként mikor enged el?

- Estefele. Csak ennyit mondott.

- Rendben. Biztos lesz egy kisebb fogadóbizottság – mosolygott Draco.

- A lányok is voltak már bent – húzódott neki is mosolyra szája.

- Tudom, mondták – felelt a fiú. – Egyébként kérdezett valamit az öreglány?

- Ó, igen. Azt mondtam, hogy a melegtől megszédült, és elájult – mosolygott ravaszan a lány.

- Hm… szép, ravasz, és mardekároshoz méltó megoldás – nevetett Draco, majd felállt. – Most már mennem kell. Valamit kellene ennem is. – A fiú lehajolt a lányhoz, s puha búcsúcsókot nyomott szájára. Pansy magában megint kicsit elfancsalodott. Szemeivel követte Draco lépteit, miközben azon gondolkodott, mennyit változtak év eleje óta.

ßßß

Az eltelő egy-két hétben Dracónak nem volt ideje, hogy gondolkodjon bármin is. A vizsgák, és a Griffendél elleni meccsre való felkészülés minden erejét felőrölte. Még arra sem volt ideje, hogy Blaise-zel normálisan tudjon beszélni a Vices incidens ügyében, vagy, hogy Pansyvel együtt lehessen kettesben. Ez a meccs volt ez évben a legfontosabb, persze a tanulás és Pansy mellett. Az edzések szörnyen kimerítők voltak, hajtotta a csapattagokat, s saját magát is. Szombat révén pedig eljött maga a meccs is. Most még jobban a tetőfokára hágott a kastélyban tanuló diákok hangulata. Az év legnagyobb meccse volt ez, a két ellenséges házé. Sokkal több plakát, s kitűző volt jelen az iskolában, s a tanulók talárjain, mint a többi ilyen programkor. Reggel szinte minden diák a meccsről beszélt, s tapintani lehetett a feszültséget leginkább a kviddics csapat tagjai között. Draco reggelire nem sokat evett, ha bár győzködték, hogy kell az energia, hisz el kell kapnia a cikeszt. Csak Pansy tudott belé tukmálni némi kaját, ami Blaise-t is némiképp megnyugtatta. Ő nem vette annyira fel, mint Draco. Végül is Draco cipelte a csapatkapitányi felelősséget, így nem is csoda, hogy lelkileg megviselte. Habár ezt sosem mondaná, vagy mutatná ki, még a mardekárosok előtt sem. Sőt, leginkább saját háztársai előtt nem.

A reggeli után Draco és a többiek elindultak a kviddics pálya felé. Daphne és Blaise mentek elől, utánuk Draco és Pansy, majd Crak, Monstro, és Milli. Draco és Pansy kéz a kézben meneteltek. A fiút valahogy megnyugtatta az érintés, a tudat, hogy ott van vele, s nézni is fogja a meccset. Most nem is gondolt senki másra, csak szerelmére. Ezzel próbálta lehűteni idegeit. Az öltözőkhöz érve Daphne Blaise nyaka köré fonva karjait szenvedélyes, buzdító csókkal búcsúzott barátjától. Draco legbelül Pansytől is várt egy ilyen csókot, de a lány lesütött szemekkel várta barátnője végeztét, majd utána mentek is a pódiumok felé, hogy elfoglalják a marderkáros szurkolótábor helyeit. Mély sóhaj kíséretében lépett be az öltözőbe, ami Blaise figyelmét sem kerülte el, de nem szólt semmit. Az öltözőben néma csend uralkodott. A csapat tagjai vagy üldögéltek egymaguk, vagy halkan ecsetelték a betanult cseleiket. Draco és Blaise félre vonultak a helyiség egy hátsó részébe, elkülönülve a többiektől.  

- Meg vagy? – kérdezte a fiú.

- Persze –válaszolt Draco nemtörődömséggel.

- Draco, nekem nem tudsz hazudni – vigyorgott Blaise, miközben áthúzta kviddics talárját.

- Semmi bajom. Csak legyünk túl a meccsen.  

- Igen, ez igaz – mondta Blaise is.

Eközben kint a lelátókon, Pansy magában viaskodott. Szörnyen érezte magát. Először nem tudta megmondani miért, de aztán rájött. Belülről marta lelkét a bűntudat, hogy ő nem adott Dracónak egy olyan csókot, mint barátnője Blaise-nek. Felpattant ültéből, s Daphne kérdését megválaszolatlanul hagyva lesietett a lépcsőkön a pódiumról. Aztán kicsit lelassított, de léptei így is gyorsabbak voltak a megszokottnál. Még a meccs kezdete előtt vissza kell érnie a fiúkhoz. Az öltözőbe beérve, Pansy meglátta Thomsont és Colment.

- Hol van Draco? – kérdezte meg őket, mire ők készségesen válaszoltak neki. A lány lassan hátralépkedett a fiúk felé, addig kifújva magát a sietség miatt. Szapora levegővételeit lelassította, s mikor odaért az említett kis részhez, amit eltakartak a szekrények, megállt. Megigazította ében haját, hogy tökéletesnek látsszon, s mikor elő akart lépni a szekrények rejtekéből, megtorpant.

- Blaise, beszélni akartam veled arról az ügyről – hallotta meg Draco hangját.

- Igen, én is. De sosem volt alkalmam – felelt Blaise is. Pansy meg csak állt ott. Mi lehet az az ügy? Vajon a gyengélkedőn történtekről? Pansyt hajtotta a kíváncsiság, így várt. Várt, hogy mi fog ebből kisülni.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy van jelölted? – fűzte tovább Blaise.

- De igen. Szerintem te is arra a valakire gondolsz – válaszolt Draco.

- Gondoltam. Az a csaj sose akar már leakadni rólad?

- Úgy látszik, nem. Ezért kéne valahogy megleckéztetni. Úgy látszik nem volt elég neki az a leégetés – húzta át Draco is talárját. Pansy elhúzta száját. Valamiről lemaradt. És ez nem tetszett neki. 

- Most nem akarom azt mondani… - kezdte Balise -, de én tényleg megmondtam. Draco fintorgott egyet.

- Inkább segíts, hogy hogyan akasszam le magamról Victoriát – dörrent rá Draco gyengédebben. Pansy majd nem kiesett az oltalmat adó szerkények mögül. Tehát Victora. Már megint az a kis fruska.

- Jól van, na – hátrált játékosan Blaise. – Gondolkozom rajta. Majd a meccs után.

- Én is úgy gondoltam – bólintott Draco.

Pansy ezt a percet érezte a legmegfelelőbbnek, hogy előbújjon rejtekéből.

- Blaise, magunkra hagynál kicsit? – lépett elő, mintha csak most érkezett volna.

- Ó, Pansy drága! – vigyorgott Blaise. – Természetesen, de csak olyan állapodban legyen, hogy meg tudja nyerni a meccset – röhögött fel a fiú, majd ellépett Pansy mellett, s otthagyta őket kettesben. Draco fejében rögtön az fordult meg, hogy Pansy vajon hallotta-e ezt a kis beszélgetést, s nagyon remélte, hogy nem.

- Hát te? Hogy-hogy itt vagy? – rakta el a szekrénybe másik talárját. – Mindjárt kezdődik a meccs.

- Igen, tudom, de… - kezdte a lány, majd megsimította Draco karját, aki erre hátrafordult Pansyhez. – Lemaradt valami, még az előbb – húzta kacér mosolyra száját, miközben megfogta Draco mardekáros talárjának két szélét, és a kis távolságot megszüntette azzal, hogy közelebb rántotta magához Dracót. A fiú még meglepődni is elfelejtett, Pansy már ajkaival ingerelte száját. Először puhán csókolta a felső, és alsó ajkait, majd egyre hevesebben utat tört magának, s táncba hívta szerelme nyelvét. Draco hamar felocsúdott, s kezeivel átkarolta a lányt hátánál, egyik kezét megpihentette a karcsú derékon, majd másik kezével hátán végigsimítva beletúrt az ében hajba. Addig csókolták egymást, míg elfogyott levegőjük, s kénytelenek voltak elválni a másik ajakaitól. Egymás szemeibe nézve csillapították légzésüket, Draco még mindig nem engedte el a lány derekát, magához húzva élvezte ki a pillanatot.

- Most tényleg mindjárt kezdődik a meccs – mondta halkan Pansy. Draco csak most engedte el a lányt, s félmosolyra húzva száját nézett az öltözőt épp elhagyó lány után.

- Most már megnyerem a meccset – szólt még utána vigyorogva. Pansy visszanézett rá, majd eltűnt acélszürke szemei elől. Mélyet sóhajtott, s lerogyott az egyik padra. Végigmasszírozta tarkóját, mert Pansy igencsak feltüzelte most, ezzel az őrjítő csókkal. Valahogy ezt a tüzet át kéne vezetnie a meccsbe, és semmi gond nem lenne. Simán megnyerné. Blaise „rontott be” hozzá, de vigyoráról Draco leolvashatta, hogy barátja értette miért kérte Pansy, hogy menjen ki.

- Gyere te csapatkapitányok legje – röhögött.

- Megyek – állt fel a padról, s csapattársaival együtt kilépett a pályára. Az őrjöngő diákok hangja már szinte fájdította fülét, de jól is esett neki. Főleg, amikor meghallotta a Marderkár összefogott, egységesen mondott buzdítóját is. Blaise-re nézve odamentek Madam Hooch elé. Draco egyenesen Harry Potter smaragd szemeibe nézett.

- Tisztességes, szabályos meccset várok el, mindkettőjüktől! – furakodott Draco elméjébe a Madam hangja. – A csapatkapitányok fogjanak kezet! – utasította őket a professzor. Draco és Potter egyszerre nyújtották kezüket, s bilincsként zárták össze egymásén. Fogcsikorgatva, egymás szemeibe nézve roppantották össze a másik ujjait, amennyire csak tudták. Miután elengedték a szorítást, mindketten próbálták elrejteni arcukra kiülni készülő fintorukat. – Készüljenek! Seprűre! – kiáltotta el magát a Madam, mire mind két csapat lábuk közé kapta Nimbusz 2000-sét. – Rajt! – A diákok elrugaszkodtak a földtől, s mindannyian elfoglalták helyüket a levegőben. Madam Hooch elengedte a labdákat, amik felröpültek a játékosok közé. 

- Köszöntök mindenkit az év legnagyobb, és legizgalmasabb meccsén! – hallatszott a kommentátor hangja. – Akkor jöjjenek a játékosok. A Griffendél őrzője Ron Weasley, a két terelő Dean Thomas és Andrew Kirke, a hajtók pedig Seamus Finnigan, Eddie Carmichael, Cormac McLaggen. És a csapatkapitány nem más, mint Harry Potter, aki a csapat fogója is. – A bemutatást üdvrivalgás követte, majd a kommentátor folytatta. – A Marderkár őrzője Nicholas Stockwright, a három hajtó személyében köszönthetjük Christian Thomsont, Lucas Colment és Dominic Demont, a két terelő Blaise Zabini és Michael Davis. A fogó, és legfőképp csapatkapitányi poszton Draco Malfoy. Szó, mi szó, amióta ő a csapatkapitány sokat fejlődtek a mardekárosok. – A kommentátor szavait hurrogások, és fújozások nyelték el. Draco nem is igazán figyelt a girffendéles szurkolótáborra, vagy a kommentátorra. Persze azért nem hagyta vigyorgás nélkül a hiúságát legyező megjegyzést. – És Colmen elorozza Finnigan elől a kvaffot! Colmen felfele kezd repülni, hogy némi egérutat nyerjen az őt követő hajtók elől. – Draco a levegőben körözve nézi a Csorszkov-féle csel precíz kivitelezést. Thomson és Demon pár méterrel lejjebb repülnek a karikák felé, mint társuk. Pontosan követik útvonalát, hogy egy váratlan pillanatban Colmen ledobja a kvaffot alatta repülő társainak. – Gyönyörű csel! – kiáltja bele a mikrofonba a kommentátor. – Szélsebesen repülnek a karikák felé, a hajtók próbálják megállítani őket, de kivédik a támadásokat, és nyílegyenesen folytatják útjukat a Weasley által örzött karikák felé. Ez gól esélyes… és… és… GÓÓL!!! – harsogja a kommentátor. – Tíz-null a Mardekár javára. A kvaff most a Griffendélé. Passz Finnigennek, aztán vissza McLaggennek. Úúú, ez nem volt épp szabályos Colmentől. Még mindig a griffendélé a labda, hosszú passz Carmichaelnek, és gólhelyzet. Stockwright a karikák előtt várja a támadást, eközben Zabini ütőjével hatalmasat mér a gurkóra, de nem talál célba. Kirke két kézzel üt bele a gurkóba! – Draco erre már felfigyelt, hisz a gurkót épp, hogy kit tudta kerülni, mert eléggé eltévesztette az ütött célt. – Griffendél GÓÓÓL! – üvölti a kommentátor. Draco csak egy fintorral válaszol erre a gólra. Acélszürke szemeivel bemérte a zöld-ezüst tábor sorait, s meg is találta, akit keresett. Pansy és barátnői, zászlóval a kezükben harsogták a buzdító dalokat. Draco nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon rajta, aztán figyelmét visszaterelte a cikesz keresésére. Potter tőle nem messze körözött a pálya felett. A fiú megállapította, hogy legalább ő sem találja a kis arany labdát, mint ő. – Megint a Marderkárnál a kvaff. Colmen és Demon passzolgatva repülnek a karikák felé.           

- Thomson! A harmadik csel! – kiáltja oda Draco a hajtónak, mire az bólint, s követi társait. Thomson egy füttyel és egy apró jelzéssel adja a két másik hajtó tudtára, mint mondott a csapatkapitány. A három hajtó nyílhegyet mintázó alakzatba állva röpülnek tovább Weasley felé. Finnigan, Carmichel és McLaggen próbálja őket lelassítani, de mintha kicsit megrémülve térnének ki a karvalyfej támadóalakzatot végrehajtó ellenség elől. - Úúúú, ez egy gyönyörű kivitelezése volt a karvalyféle támadásnak. És gólt is hoz a Marderkárnak! – Draco vigyorra húzta száját. Ezt az alakzatot sokat gyakorolták, nem is csoda hát, hogy ilyen jól sikerült nekik. – Húsz-tíz az állás, s most a Griffendélé a labda. – Draco és Potter hosszasan körözött a levegőben. Egy óra múlva az állás már elérte a négyszáz-négyszáz felállást. Most, talán minden a fogók kezében dőlhet el. De a cikesz csaknem akart feltűnni az égbolton. A gólok csak jöttek, hol innen, hol onnan. A két csapat szinte majdnem azonos szinten állt eredményben, amit Draco elég rossz szemmel nézett. Gondolta kicsit szétnéz a lelátókon, hogy legalább egyszer ránézhessen szerelmére. Egy pillanat volt csak. Potter elsuhant előtte, Draco azonnal elkezdte követni. Potter előtt két méterre meg is látta a cikeszt. Előredőlt Nimbusz 2001-sén, hogy még a minimális légellenállást is lecsökkentse, és beérje ellenfelét.

- És a fogók meglátták a cikeszt! – harsogta a kommentátor! – Harry Potter fél méterrel van előrébb, mint Draco Malfoy. A Mardekár csapatkapitánya most valamit a kezén mutatott csapattársának. Blaise Zabini és Michael Davis egyszerre üti meg a grukót! A labda hihetetlen sebességgel száguld Harry Potter felé! Potter kénytelen kitérni a gurkó elől, így Malfoy átveszi a vezetést a cikesz elkapásában! Húúú, ez tényleg az év legizgalmasabb meccse. – Fújja ki a levegőt tüdejéből a kommentátor. – Szent Hollóhát! A Griffendél sem hagyja megtorlatlanul az előző esetet. Ők is alkalmazzák a Dopplebeater Defence-féle terelő ütést. Draco Malfoyt azonban megvédik csapattársai, s most fej-fej mellett halad ellenfelével. Hirtelen irányt váltanak, amit mindketten kicsit elnéznek, úgy látom. – Jegyzi meg mellékesen a hollóhátas. – Malfoy szabályszerűen előzi le Pottert, ami nem igazán tetszik a Griffendél csapatkapitányának. A két fogótól Vronszkij-műbukást láthatunk, de, ahogy észreveszem, most nem csak a cselezésről szól. Potter és Malfoy sem enged, pedig most már egészen közel vannak a földhöz. Ebből ütközés lesz, ha nem csinálnak valamit. – Döbbent meg a hang tulajdonosa. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. – És egyikük sem engedett, mindketten ugyanabban az időben rántották fel seprűjük elejét, és most megint egyenesen száguldanak egymás mellett. Eközben a Marderkár is, és a Griffendél is szerzi a gólokat. Érdemes oda is irányítani figyelmünket, mert egy nagyon szép Starfish and Stickkel védte ki Stockwright a Griffendél támadását. Weasley is megpróbálta ezt a cselt, de neki nem igazán sikerült így elsajátítani. Nem baj, majd máskor. Most nézzük a két fogót, akik még mindig egymással harcolnak. És a Mardekár újabb gurkót indít útnak, amit igencsak jól célzott meg Zabini. Potter fejjel lefelé fordul, kézzel és lábbal lóg le seprűjéről, így kitérve a gurkó elől. Ezzel nincs is baj, de így nagyon lelassult Malfoyhoz képest. Eközben a Mardekár fogója elvesztette a cikeszt, mert céltalanul bekanyarodik, de mi történik? – A kommentátor hangja elhalkult. – MEG VAN A CIKESZ!!! – ordítja a kommentátor. – EZ HIHETETLEN. MALFOY A KANYARODÁSSAL BEVEZETTE A CIKESZT A TALÁRUJJÁBA! – Tapsvihar tört ki a Mardekár táborában. Draco egy kézzel a seprűjét fogja, míg másikkal a cikeszt mutatja a magasba. Arcán letörölhetetlen vigyor terül szét. Csapattársai már lent várják a pálya füves részén. Draco, ahogy leszáll, felkapják őt a magasba, dobálják vállukon, ami ki is jár most neki. Blaise vállon veregeti barátját, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve át is öleli. Draco pedig viszonozza. Ezt az ölelést még a csapat többi tagja is követi, s majd összeroppantják Dracót. A Mardekárnak ez most hihetetlennek tűnő győzelem. Sok év telt el úgy, hogy mindig az utolsó helyen, vagy az előtt végeztek a házkupa, s kviddics kupa megnyerésében. S most, az utolsó évükben sikerült megnyerniük! Draco most azzal sem törődik, hogy arcán látják érzelmeit. Nem érdekli semmi. És végre, a gratuláció tömegen keresztül Daphne, Millicent, és Pansy verekedi át magát, s férkőzik a csapattagokhoz. Dahpne először gratulál Dracónak, puszit nyom arcára, majd megy is Blaise-hez, hogy csókkal jutalmazza teljesítményét. Millicent is hasonlóan köszönti Dracót, és a fiú végre meglátja Pansy csillogó, mogyoróbarna szemeit is. A lány mit sem törődve a tömeggel, Draco nyakába fonja karjait, átöleli, s egy érzéki csókot nyom szerelme ajkaira. Blaise elszakadva Daphne szájától, a párocskára esett tekintete, s nem bírta megállni, hogy nem fütyüljön egyet. A többi csapattag is füttyel, ujjongással fogadták a párt. Pansy elválva Draco ajkaitól kicsit elpirult, amin a fiú vigyorgott. Pansy is mosolyra húzta száját. Draco meglepődésére Potter lépett oda hozzá, s kezet nyújtott neki. Draco gondolkodás nélkül elfogadta a jobbot.

- Gratulálok – mondta Potter. – Jók voltatok.

- Ti sem voltatok rosszak – bólintott Draco is. Potter vigyorra húzta száját, mire Draco is. Ellensége ez után otthagyta, s csüggedten lépkedett vissza a kastélyba. Draco pedig átkarolta Pansy derekát, s a Blaise-Daphne párost bevárva, a mardekárosokkal együtt bevonultak a kastélyba. Este hatalmas bulit rendeznek a klubhelyiségben, hogy megünnepeljék győzelmüket.

A Mardekár asztalánál hatalmas zsivaj volt vacsoránál. Mindenki a győzelmükről beszélt. A többi ház, hol szomorúan, hol pedig igazságot adva gondoltak erre a győzelemre, hogy a Mardekár most megérdemli. A szokásos kis csapat együtt indult el vacsorázni. Mikor beléptek a terembe, egy percre mindenki elnémult. Aztán a hangzavar megint felerősödött, s minden ment a maga kerékvágásában. A Hugrabug asztalától egy világosbarna hajú lány állt fel, hogy egy bizonyos találkozóra menjen. Pansy észrevette Victoriát, s asztalukhoz menetelve várta, hogy a lány odaérkezzen eléjük. Szerencséjére a lány abban a sorban lépkedett, nem is gondolva arra, hogy mi fog vele most történni. Pansy lelkét elöntötte a méreg, ahogy eszébe jutott az öltözőben hallott beszélgetés. Draco is észrevette a lányt, ami csak abban nyilvánult meg, hogy egy oldalpillantást vetett barátjára, s szája fintorba futott át. Gyorsan le akart ülni helyére, nehogy valami olyasmit tegyen, amit megbánna, de Pansy ebben megakadályozta. A lány kibontakozott a fiú karjai közül, s megállította a vele szemben lépkedő Victoriát. Draco már vissza akarta húzni Pansyt, karjánál fogva, mikor a lány hangosan, felindultan megszólalt.

- Jó lenne, ha felfognád végre a kis agyaddal, hogy semmi esélyed – támadt Victoriának Pansy gúnyosan.

- Miről beszélsz? – kérdezte ártatlanul a lány.

- Arról, hogy akármit fogsz is kitervelni, nem fog sikerülni! – Mogyoróbarna szemei szikrákat szórtak a lányra, de semmi más nem látszódott arcán. Tartása magabiztosságot, büszkeséget sugallt Victoria felé. – Akárhogy is próbálkozol, Draco engem fog elvenni feleségül, mert én vagyok a legmegfelelőbb hozzá, mind rangban, mind pedig előkelőségben. Senki nem ér fel sem a Malfoyokhoz, sem a Parkinsonokhoz. Akármit teszel, sosem veszed át a helyem – fejezte be felemelt fővel, egyenes tartással. Hangjából csak úgy sugárzott a megvetés Victoria iránt. Draco köpni-nyelni nem tudott Pansy háta mögött. Arcára kezdett kiülni vigyorgása. Victoria ránézett Dracóra, egyenesen a fagyos, acélszürke szemekbe, s mélybarna szemeit elfutotta a könny. Még egy pillantást vetett Pansyre, s megalázottan kifutott a Nagyteremből. A helyiségben most néma csend honolt. Mindenki a történteket követte figyelemmel. A lány megfordult, s szembe találta magát Draco vigyorgó, pajkos tekintetével. A fiú nem tétovázott, magához rántotta Pansyt, s a lány legnagyobb döbbenetére megcsókolta. Ott, az egész Nagyterem előtt. Pansy kezei önkénytelenül emelkedtek, hogy a fiú nyaka köré fonja őket, s beletúrjon a tejföl szőke tincsekbe. A Mardekár asztala hatalmas ovációval tört ki a csókra, amit még a többi ház némely tagjai is követett. Draco és Pansy csak a hangzavarra váltak el egymástól, s a lány arcára most láthatóan kiült két kis piros foltocska. Elszakították pillantásukat, s leültek szokásos helyükre. 

Sírva futott, amerre vitte a lába. Tessék, még egy megalázás, még egy szörnyű este. Az ötödik emeleten lelassította lépteit. Nem akart odaérni a Szükség Szobájába. De miért is megy most már oda? Hisz mindennek vége. Nem, nem akar még Dracótól, a szerelmétől is egy ilyen kis jelenetet. Tehát lépteit még is csak a hetedik emeletre irányította. Mélybarna szemeit megtörölte, világosbarna haját hátrafésülte. Azt sem akarta tudni, mi fog történni. Persze a lelke mélyében tudta, annyira nem naiv. De hát magának csinálta, mindent csak magának köszönhet. Victoria elgondolkodott, hogy megérte-e ez az egész, s arra jutott, hogy nem. Nagyon nem, bár ha eszébe jut az a csók, amit Dracótól kapott, elbizonytalanodott. Egyszer, egyetlen egyszer érezhette ajakait az övén, s ezért minden megérte. Azonban, mikor odaért Badar Barnabás falikárpitjához, kezdett elszállni ez a gondolat. Háromszor elhaladt a fal előtt, mire megjelent az ajtó. Mélyet sóhajtva fektette kezét a kilincsre, majd minden erejét, s bátorságát összeszedve lenyomta a réztárgyat. Amint belépett, Justin felemelkedett az ágyról, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Victoria még mindig ott állt a nyitott ajtóban, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Justin kéjes vigyorral a száján leemelte a lány kezét a kilincsről, s beljebb invitálta. A lány tett pár bizonytalan lépést a szobába, mire Justin becsukta az ajtót. Victoria összerezzent az ajtó hangjára. Hát ennyi. Most visszakapja mindazt, amit elkövetett. Sírásra görbülő szájjal fogadta a fiú mozdulatait, amivel haját dobta félre.