A Főinspektori Különítmény tagjának lenni Draco számára ismét csak egy terhes feladattal több volt. Nem elég, hogy egész hétvégéje ráment az ostobábbnál ostobább személyes levelek olvasására, de már a hétköznapokon is ezt kellett művelnie. Pansyval persze remekül elröhögcséltek a személyes leveleken. Mindenkit kifikáztak akit csak lehetett. S tökéletesen felvázolhatták mindenkinek a levelezési rendszerét. Ami voltaképpen elég mocskos dolog volt részükről, éppen ezért mardekáros. Draco és Pansy voltak annyira mohók, hogy a saját házuk tájáról is összeinformálódtak. Blaise rendszeresen levelezett például az édesanyjával. Mostanában fő témájuk Mrs. Zabini özvegysége, és az ezzel járó dolgok voltak. Daphné szülei nem írtak igazán. A két bátyjával tartotta a levelezést. Egyikük még a Durmstrangból írt. Idén már végzős. A másik bátyja viszont az újszülött kislányáról áradozott. Draco meg sem lepődött, hogy Milly levelezése főleg a szüleivel történik és a legapróbb eseményéről is beszámol, terjengős, ömlengős levelekben. A legpikánsabb levelezés azonban Tracey Davisé volt. Ugyanis a bátyja eljegyzett egy túlságosan is közeli rokont. A most érvényben levő szabályok szerint ugyanis a negyediziglen rokonokkal nem lehet házasságot kötni. Tracey bátyja viszont megszegve e szabályt készül házasságot kötni a nyáron. Tracey megnyugtató szavakkal próbálja bíztatni a bátyját, a válaszlevelek pedig mindig nagyon feszültek és gondterheltek. Persze nem egyszerű. Aranyvérűek. Egyre kevesebb a tiszta aranyvérű boszorkány. A Davis fiú is így egy közeli rokont vesz el. A legnagyobb gond pedig papot keresni, aki összeesketi őket így, hogy voltaképpen a másodunokatestvérét veszi feleségül.  Ilyen erővel Draco is feleségül vehetné Millyt. Ami azért még csak gondolatnak is borzalmas. Rengeteg apró kis titkot tudhattak meg, de hát nyugodtan borkolózhattak abba, hogy utasításra cselekszenek és olvassák el mások levelét. Hogy a levél magántitok védelme létezik ezt Umbridge úgy látszik teljesen figyelmen kívül hagyta. A rend és az ellenszegülők nyomra kerítése minden eszközt szentesített. Draco unottan forgatta a következő Hugrabugos levelét. Apró cseprő hétköznapi ügyek. A muglik normálisan még levelet küldeni sem voltak képesek. Draco fintorogva vette kezébe a mugliktól érkező leveleket, de muszáj volt elolvasni őket. A feladatok pedig minden másból kivonta őket. A klubhelyiségbeli életből, sőt a tüzijátékswittből is, amit a Weasleyk produkáltak délután. Csak az ablakon ét figyeltek fel a kiszabaduló tüzijátékokra. De Pansy akkor is megbökdöste, hogy igyekezzen, mert este még házi feladatot is kell csinálniuk és tanulniuk is kell. Így nem nézelődhették ki magukat ebben sem. Csak olvastak és olvastak, és szortírozták a leveleket. Az ő kezükön ment át minden Roxforti levél, az ő engedélyükkel kapta meg mindenki a levelét. Amint a mardekárosok tudomására jutott e tény, többen visszafogták magukat a levelezésben. Egyrészt, hogy Dracóék ne olvasgassák az ő levelezésüket, másrészt így meg is könnyítették a dolgukat hiszen tíz levéllel kevesebb is kevesebb. Szóval Dracóék még örültek is ennek a hanyatló levélírási kedvnek. Ellenben Draco végre nyugodtan levelezhetett a szüleivel. Persze érdemlegeset most sem írtak számára. Diszkréten, ha egymás kezébe akadt a másik levele, Pansy is átadta az övéit és Draco is átadta a lánynak a Parkinson- birtokról érkező leveleket. Pedig a legeslegkíváncsibb talán éppen ezekre a levelekre lett volna. Hogy vajon írnak e róla pár sort. Említi e Pansy a levelekben. De a lány mindig félrevonulva olvasta a leveleket, ahogy Draco is.  Amíg kezdetben jókat szórakoztak a levélolvasgatáson most fölösleges időpocsékolásnak érezték. Draco inkább tényleg tanult volna. Pansy is unottan hajigálta a ládákba a leveleket. Ásítozott. Türelmetlenül tépte fel a pecséteket. Rosszkedvűen futotta át a kézzel írt sorokat. Néhányan megdöbbentően rossz helyesírással írtak, csúnyán, kiolvashatatlanul, és ettől már Dracónak is borsódzott a háta. Egyenesen kódolt írásnak tűnt néhány levél, ahogy kibetűzhetetlenül firkáltak ezek a diákok. A mardekárosok azért valahogy ebben is kivételt képeztek. Egyébként Dracóék lelepleztek egy nagyon furcsa dolgot is. Minden este érkezett két bagoly is. Két számsorral. Az egyik: 418555 volt. A másik pedig: 231135. S az egész levél csupa számokból állt. Draco és Pansy összenéztek az első ilyen levélen. Megvan. Kódolt levél. Mielőtt Umbridge-nak vitték volna azonban leszaladtak ahhoz, akiről tudták, hogy biztosan el tudja olvasni a számsorokat. Blaise csodálkozva meredt a levélre.

- Ez meg mi? – nézett fel rájuk. – Ezt a levelet egy bagolytól vártam, nem a ti közvetítésetekkel – felelte Blaise, s behajította  a kötet végébe a levelet Dracóék szeme elől.

- Blaise? – kérdezett rá fenyegetően Draco. – Egy kódolt leveled van. Vagy leszel szíves lefordítani nekünk, vagy jelentenünk kell Umbridgenak.

- Jesszusom Draco! Barátaok vagyunk nem? – csattant Blaise Dracóra meredve. – komolyan felnyomnál Umbridge-nél?

- tudod, hogy milyen időket élünk Blaise. Mindenki gyanús. A te nézeteid meg elég közismertek. Sajnálom – tárta szét a karját Draco.

- Ennyit a barátságról – fintorgott Blaise, s dühösen kivágta az íróasztalra a levelet. – Ezek után Draco jobb ha hetekig hozzám sem szólsz, mert komolyan akkorát mosok be neked, hogy hetekig kórálgathat Madam Pomfrey a gyengélkedőn, mert én látni sem bírlak egyelőre! – sziszegte Blaise dühösen. S csak a számokat nézve olvasta a fordítást. – 231135 – Blaise – húzta el a száját, majd feltépte a levelet, s olvasta.

- 554 13 46474 45551125 613174 214 – állt a következő sorban.

- Nem is tudod mennyire vágyom rád – fordította át rutinosan, de iszonyatosan dühös hangon Blaise.

- 53537 518 314312 1 236255311353255  - folytatódott a második sor.

- Egész nap látlak a klubhelyiségben – olvasta fel Blaise sóhajtva.

- 15731 4156337 3 453354 5255452 577714 – futott át a soron hármuk szeme.

- ahogy tanulsz, s mégsem érhetek hozzád – blaise egy pillanatra lehunyta a szemét.

- 35855452 577714 5731 252152 531 337274 – Pansy rátette a kezét a sorra.

- Blaise elég, ne fordítsd tovább kérlek! – nézett a fiúra vizenyős szemmel Pansy.

- Léphetek hozzád, hogy kérjek egy csókot – emelte fel Pansyra a tekintetét Blaise. – Ó miért ne Pansy? Ez volt a kifejezett kívánságotok! Örömötöket lelitek abban hogy mindent végigolvastok? És nem bírtátok ki, hogy egy levél tartalmát ne ismerjétek igaz? Akkor tessék – Blaise elhúzta Pansy kezét s folytatta a következő sorral. – Melyhez fogható nincs, mert a tied volt, az , s lesz is a legtisztább, a legédesebb, a legforróbb és a legelső is. Annyira szeretlek…Daphné! – Blaise ráharapott az alsó ajkára. Feszült volt a levegő. Draco, Pansy és Blaise is az aláírás hat számjegyét nézték.

- 418555, vagyis Daphné – Pansy összepréselte az ajkait. – Ne haragudj Blaise! – Blaise azonban Dracóra meredt rezzenéstelen arckifejezéssel szemrebbenés nélkül.

- Komolyan azt hitted hogy nekem a politika most a legfontosabb? Tudjátok ti hogy mit élünk mi át? Nektek fogalmatok sincs róla. Egy sötét gonosz felleg árnyékában élünk, egy vén szatyor hülye szabályai alatt. RBF-re készülve. Hónapok óta igazán szinte nem is értem hozzá. Umbridge rendelete óta pedig egyáltalán nem. Se a folyóson sem sehol, hiszen mindenütt besúgók vannak. S Umbirdgenek olyan kimért józan gondolkodású érzelemmentes robotok kellenek mint ti. S amikor Daphné legutóbb megpróbált közeledni, éppen számmisztikát tanultam és hozzávágtam, hogy inkább ő is tegye ezt és ha bármit is akar tőlem azt esetlen számmisztikailag teheti. S aznap este, Daphné megírta az első levelet. Átkódolva. Hülyén fog hangzani, de komolyan elsírtam magam akkor. Hogy hogy lehetek ennyire hülye. Mert akkor ébredtem rá végleg…hogy ez a lány tényleg szeret engem. Ki tette volna ezt meg, miután elküldöm a francba, eljátszom, hogy hidegen hagy a közeledése, éjjel-nappal hozzám sem lehet szólni, s ráadásul lenézem a végletekig. Mind észben, mind másban. S ez a lány még aznap este…ír nekem egy ilyen levelet. Számmisztikailag. Mégis annyi humorral és kedvességgel és őszinte szerelemmel. Daphnéban volt ennyi lélekjelentlét. Hogy kitalálta ezt. Nos azóta…minden nap váltunk egy ilyen levelet. Azért mert szeretjük egymást. De ti gondolom úgysem értitek ezt. De lám… ettől is meg kell válnunk…azt hiszem idén…egyikőtökkel sem akarok ezután beszélni remélem érthető voltam – dobta Dracóhoz a levelet Blaise, s felkapva a könyvét felrohant a hálóterembe.

- most mit kellett ezen besértődnie? – kérdezte flegmán Draco.

- Nem kellett volna felolvastatnunk vele. A magánügyük. Tiszteletben tarthattad volna! Elvégre a hálótársad! Nyilván nem ismerted annyira félre, hogy ne tudnád, hogy milyen! – védte Blaiset Pansy. – Olyan kellemetlen volt ez az egész. Végighallgatni Daphné levelét. Hiszen nem a mi fülünknek szánta! Megsértetted mindkettejüket! De főleg Blaiset!

- Most már mindegy! Ez is Umbridge miatt van – legyintett draco, s kifordult a klubhelyiségből. – Menjünk jelentést kell tennünk, hogy találtunk e valami rendkívülit! – sóhajtott nagyot Draco. Pansyval csendesen baktattak a kihalt folyosón. Mindketten Blaise szavain merengtek.

- Csakhogy megérkeztetek, halljam valami rendkívüli? – kérdezte tőlük Umbridge, s megkínálta őket teával és süteménnyel.

Ugyanígy ketten ültek Umbridge professzor macskanyávogástól hangos szobájában, teázgatva, süteményezgetve, kedélyesen beszélgetve, szinte vendégekként, amikor berontott hozzájuk Warrington. Lihegve, zihálva, szavát alig lehetett érteni.

-         Kérem Warrington beszéljen lassabban így nem lehet érteni – tette le a teáscsészéjét Umbridge.

-         Montague! A csapatkapitányunk! Előkerült. Egy fiúvécében találtunk rá a negyedik emeleten! – Umbridge azonnal felpattant, s Draco és Pansy is az igazgatónő után rohant. Montague fejjel beszorulva a vécékagylóra rogyva térdepelt a kövezeten elég furcsa pózban. Frics és több mardekáros is próbálták kiszabadítani. Umbridge professzor is nekiveselkedett.

-         De hát hogy került ide? – nézett a körülöttük állókra Draco.

-         Állítólag éppen meg akarta büntetni és pontokat akart levonni azoktól a Weasley ikrektől és azok bevágták az első emeleti volt nincs szekrénybe. De ugye az csak egy összetákolt szekrény volt.

-         Persze még évekkel ezelőtt földhöz vágta Hóborc emlékszem – bólogatott Draco.

-         Szóval beragadt. SE ki se be. Se az egyik se a másik szekrénybe – ingatta a fejét Warrington.

-         Draco szaladj szólj a házvezetőtanárodnak, hogy jöjjön segítsen! – utasította Umbridge professzor. Draco szökkenve indult neki, hogy lerohanjon Pitonért a pinceterembe. Kopogás nélkül rontott Piton dolgozószobájába. Nagy csattanással vágódott ki az ajtó. A legdöbbenetesebb kép tárult Draco elé. Potter és Piton álltak egymással szemben a tanári szobában. Draco teljesen leblokkolt.

-         Tanár úr! …Ó… bocsánat – szabadkozott gyorsan Draco.

-         Semmi baj Draco – felelte Piton higgadtan. – Csak egy kis bájitaltan-korrepetálást tartok Potternek – Draco szélesen elvigyorodott.

-         Nem is tudtam – nyekeregte Draco, s gúnyosan végigmérte Pottert.

-         Hallgatlak Draco – nézett rá Piton nyugodtan.

-         Umbridge professzor küldött tanár úr. A segítségét kéri. Megtalálták Montaguet. Be van szorulva egy vécékagylóba a negyedik emeleten.

-         Hogy került oda? – morogta Piton.

-         Nem tudom tanár úr. Nem nagyon tudta elmondani.

-         Megyek – bólintott Piton. – Potter a foglalkozást holnap este folytatjuk – sietett el Draco mellett Piton. Draco még visszanézettt.

-         Bájitaltan- korrepetálás? – tátogta Potter felé Draco, s gonosz vigyorral Piton után sietett. Jól sejtette. Piton egyetlen perc alatt megoldotta a helyzetet, megvizsgálta Montaguet, s mindenkit elküldött, s maga foglalkozott a mardekáros csapatkapitánnyal. Draco és Pansy is izgatottan várták Montague visszatérését és élménybeszámolóját. Blaise az ominózus este óta szinte teljesen felszívódott. A Könyvtár egyik távoli zugába menekült. Senkivel nem beszélt, kerülte nagy ívben Dracót, de Pansyt is. S csak az RBF foglalkoztatta. Szinte két lábon járó RBF-ként közlekedett közöttük. Most sem volt itt. Amikor belépett Montague a mardekár klubhelyiségbe egy emberként nézett rá mindenki.

-         Mesélj mi volt? – kérdezték sorba, ahogy elhaladt mellettük s leültették a központi helyre. – Hogy történt ez veled?

-         Hát igen. Úgy indult, hogy le akartam vonni pontokat a Weasley ikrektől, azok meg két oldalról felkaptak és mivel pont az első emeleten voltunk, ráadásul ott volt az a nagy dög vacak fekete szekrény hát behajintottak oda és rámcsapták az ajtót. Rángattam taszigáltam, kiabáltam, hogy meghalljon valaki járókelő arra felé. De semmi. Teljesen beszorultam. Egyszer úgy tűnt hogy ebben a szekrényben vagyok egyszer meg egy másikban. Egy boltban. A Zsebpiszok közben, A Borgin & Burksnél. De ott sem hallott senki. És ott sem tudtam kijutni a szekrényből. Teljesen tanácstalanul és éhesen tengődtem. Aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálom kihopponálni magam. Bár azért még száz százalékosan nem megy ez a hopponálás. Nem is tettem még le a vizsgát. De muszáj voltam már tenni valamit. Hát a hopponálás sem sikerült túl jól, hogy pont egy vécékagylóba jutottam.

-         Teljesen megértünk Montague. Több nap vécé nélkül. Nekünk is az első utunk oda vezetett volna – veregette meg Pucey Montague hátát.

-         Hát az is igaz, lehet azért sikerült oda jutnom. Piton szerint ki is nyiffanhattam volna, egy ilyen hopponálás nem veszélytelen – bólogatott Montague.

-         De a lényeg, hogy megoldódott – nyugtatta Warrington. – És itt vagy egy darabban.

-         Aham igen, Piton azonban nagyon dühös lett, szánt szándéka, hogy elpakolja azt a volt nincs szekrényt a csudába. – Alig mondta ezt ki Piton lépett a mardekár klubhelyiségbe.

-         Draco! – intette magához Piton. – Segítesz Frics úrnak eltüntetni ezt a veszélyes és hasznavehetetlen bútort az iskolából!

-         Igen tanár úr! – bólintott Draco, s Frics ráncos arcára nézett. Mrs. Norris nyávogott fel rájuk. Frics csoszogva megindult a folyosón.

-         Az az átkozott szekrény! Pedig micsoda csodás darab. Igazi kincs! Már mióta meg akarnak válni tőle! De én nem hagytam magam. Az ereklye! Felbecsülhetetlen érték! Hova is tudnám eldugni, nem akarom a sorsára hagyni! Egy igazi mardekáros ereklyét! – sopánkodott Frics.

-         Frics úr, egy olyan helyre szeretné tenni, ahol senki más nem találja meg, de ahol biztonságban van? Egy hely ahová el lehetne rejteni? – kérdezte Draco, ahogy az első emeleten megálltak a szép feketére lakkozott, sötét mintázatú titokzatos szekrény előtt.

-         Ó igen! Szükségem lenne egy ilyen helyre! Ahol elrejthetném – ráncolta az orrát az öreg mélázva.

-         Azt hiszem én tudok egy ilyen helyet! – mondta ki vontatottan Draco. Hirtelen született meg a gondolat a fejében. Tényleg érték ez a szekrény. Vétek lenne megválni örökre tőle. Elvégre nem sok ilyen volt-nincs szekrény van a varázsvilágban. Frics is mindig fáradozott rajta, hogy megőrizze az  utókornak. Talán még egyszer értékes darab lehet. Akár muzeális tárgy. Valószínúleg Frics is azért állította ki az első emeletre ismét, így csak összetákolva, ahogy még Blaise büntetőmunka gyanánt elsőben valahogy összedobálta.

-         Ó az nagyon jó lenne drága fiam! Vezess hát akkor oda és rejtsük el jól! – bíztatta lelkesen Frics. Úgy megélénkült a csoszogása, hogy akár versenyfutásba is kezdhettek volna. Draco maguk előtt lebegtette a méretes, nehéz bútort. A hetedik emeleten Leeresztette a folyosó kövezetére. – Na hol van az a hely?

-         Várjon Frics úr mindjárt! – intette türelemre az öreg gondnokot Draco. Behunyta a szemét és erősen koncentrált. Kellene egy hely, ahol elrejthetem ezt a volt-nincs szekrényt! Szükségem van egy helyre, ahova eldughatom ezt a szekrény! – ismételgette magában. Frics döbbent sóhajára nyitotta ki a szemét.

-         Eh…te aztán tudsz valamit kölyök – vicsorította rá foghíjas fogsorát örömteli mosollyal Frics. Valóban szép fekete rácsos, kemény faajtó állt előttük. Draco benyitott, s belebegtette rajta a Volt-nincs szekrényt. A helyiség tele volt mindenféle kacattal. Gipsz mellszobrok. Régi gyertyatartó állványok, ládák, dobozkák, törött tárgyak, néhány palack mézsör, lángnyelvwisky, egy asztalkán egész kincses halom, koponya, egyéb csontdarabkák, üvegcsék. Draco az egyetlen szabad területre, a szoba közepére beállította a fekete szekrényt. – ó igen! Itt jó helye lesz! És ha majd úgy adódik innen bármikor elővehetjük igaz-e heh? – lihegte elégedetten Frics.

-         Hogyne! Na menjünk, itt senki nem találja meg ne aggódjon! – húzta be az ajtót Draco, s a Szükség szobája el is tűnt előlük. Remek egy szoba ez! Lám mások is rejtettek már el itt dolgokat! Had örüljön az öreg Frics, hogy azért nem kellett teljesen megválnia féltett kis kincsétől! Frics úgy őrizte ezeket a tárgyakat, mintha csak a sajátja lett volna. Vagy tudott is volna bármit is kezdeni velük. Inkább az emlékek kötötték ezekhez a tárgyakhoz. S nehezen vált meg bármitől is ami a Roxfortban volt. Hiszen Frics úgy őrzött itt mindent, mintha tényleg a sajátja lenne! Mindenen az ő gondja volt. A házimanók az ő utasítására végezték a dolgukat. Frics felügyelte a Roxfort belső rendjét! Persze, hogy minden tárgy hozzá tartozott az életéhez, és nehezen vált meg tőlük. Draco valahol megértette ezt a fajta ragaszkodását az öregnek. Elbúcsúzott tőle ma estére. A klubhelyiségben azóta már véget ért Montague beszámolója. Mindenki a hálótermébe vonul. Draco is csendben felbaktatott. Blaise függönye behúzva. Mögötte ég a gyertya. Közeledik az RBF.