Draco nem is érzékelte, hogy a folyosón Piton lépteivel együtt három társának lépteit is visszakongta a kihalt pince. Piton egyetlen lendülettel csapta be mögöttük az ajtót, s páncélozóbűbájt küldött rá. A négy fiú sápadtan, szinte lesütött szemmel állt a házvezetőtanáruk előtt. Soha nem hívta ki őket így Piton. Négyüket. Egyértelmű volt kik állnak most itt. A halálfalók gyerekei. S mind érezték, hogy rendkívüli dolog történt. Piton hangsúlyából, ahogy az egész mardekár előtt egy szót sem mondott, semmi félrevonultan elsuttogott néhány szó. Egyenesen kihívta őket, hogy mások ne is hallják véletlen se a beszélgetésüket. És pont most, amikor letudták a vizsgákat. Piton szembefordult velük. S még mindig nem szólalt meg. Mintha a mindig olyan határozott, rutinos, magabiztos Piton a szavakat keresné. Draco gyomra görcsben megkövült, a félelem felkúszott a szívébe és ott lapult, nem is eresztette, összeszorult mellkassal csak várta, hogy Piton megszólaljon.

-         Az apjukat…alig néhány órája…elfogták. S letartóztatták…s hamarosan egészen biztos, hogy átviszik őket az…Azkaban börtönbe – mondta nehézkesen préselve magából a szavakat. – Félreérthetetlenül, kimagyarázhatatlanul, halálfalóként, a minisztériumban. Nincs galleon, sem tanú, sem eskü sem senki, és semmi…ami megmenthetné őket… - Draco képtelen volt levegőt venni. Meredten bámult a levegő egy pontjára, érezte, ahogy szinte megszűnik verni a szíve, mégis makacsul dübögött és vert, és feldobogott a füléig, hallotta, olyan hangosan ahogy még soha, a lelkébe rengett az egész. Ha azt hitte valaha az életében volt sokkélménye akkor tévedett. Mert most érkezett el. Fel sem fogta ezt a hírt. A szavakat, amiket Piton mondott. Ezt ne mhiszi el. Ez nem lehet! Az ő apja. A minisztérium megbecsült tisztviselője. Vagyonos. Befolyásos. Sikeres. Aranyvérű. Méltóságteljes. Megingathatatlan. Lucius Malfoy volt élete legbiztosabb bástyája, erős férfi, aki bármire képes volt. Aki a családját védte mindenek előtt. Az apja volt ,akire mindig számíthatott, aki mindig ott volt. Aki olyan erős talapzat és háttér volt, akihez Draco mindig visszamenekülhetett. Akire mindig támaszkodhatott, akiről azt hitte soha semmi nem történhet vele. Aki mindig ugyanolyan életerős, magabiztos lesz. Aki az ő védelmezője. A szemében az apja több volt mint példakép. Mert nem utánozni akarta az apját. Őt lehetetlen. Lucius Malfoyból nincs még egy. S nem is lesz senki sem az. S most hirtelen elvesztette. Tudta jól. Az Azkaban nem ereszti a rabjait még így sem, hogy a dementorok már átálltak. Draco alig kapott levegőt. Zihálva próbált összeszorult mellkasába juttatni egy aprócska légvételt. Lesápadt, s érezte, hogy a bizonytalanságtól, a hirtelen elvesztett támasztól, egyedül, esetlenül, összefacsarodik  a szíve. Lehunyta a szemét, hogy az égető könnyeket megpróbálja visszafojtani. Nott összeesett a hírtől. Crak és Monstro a talárjuk ujjába temették az arcukat, ahogy felbőgtek. Draco a falnak döntötte a homlokát, ahogy hátat fordított mindenkinek. A hűvös pincefal hűtötte a lázas homlokát. Lüktetetett a halántékán az ér. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Alig jutott el a füléhez Piton halk mindig olyan nyugtató hangja, ahogy Notthoz beszélt. Az ő apját! Elfogták! S a minisztérium börtönbe csukja! Sosem hitte, hogy megtörténhet ez valaha az életben. A mindig ravasz, taktikus Malfoy politika. A háttérben maradás, a kínos ügyek elsimitásának nagymestere. A méltóságteljes apját most rács mögé csukják! Draco érezte, ahogy a forró könnyek végigfolynak az arcán, s csöpögnek a pinceterem hideg padlójára. Piton pontosan tudta, hogy milyen megrendítő hatással lesz ez a négy fiúra. Mind a négyen úgy tekintettek az apjukra, mint soha a varázsvilágban senki másra. A varázslót a szó első értelmében mindig az apjuk jelentette számukra. Mindennel együtt. Az eszmével, a politikával, a halálfalósággal, a családfői szereppel, a magas pozícióval, amit betöltöttek. Mind a négy férfi erőteljes, megingathatatlan szikár ember volt. Olyanok, akikről soha senki nem hinné, hogy megbotlanak, hogy hiba csúszik a számításaikba. Különösen Lucius Malfoyról aki olyan tökéletes volt. Draco fel sem fogja igazán, hogy az apja most megbotlott. A karrierben, a minisztériumban, a társadalmi helyzetében, mindenhol mindenütt, s az ő bukásával az egész család bukik. Hiszen sem Narcissa sem Draco nincsenek olyan erősek együtt sem, hogy pótolni tudnák azt a családfőt, aki a Malfoyokat képviselte és vezette a rögös utakon. Piton most Dracóhoz ért.

-         Draco – mondta egészen halk nyugodt hangon.

-         Hagyjon – sírta a talárjába Draco is.

-         Beszéljük meg. Apádon kívül, melyik más férfira számíthatnál? Ha nem rám. Az apád barátja vagyok. Éppen úgy ismerlek, mint ő – mondta nyugodt hangon Piton.

-         Ott volt, amikor letartóztatták? Látta? – sírta Draco.

-         Igen. Láttam. S hiába is vádolnál, nem tehettem semmit. S akik nemrég szabadultak…ismét börtönben vannak. A lestrange-ok. Rodolphus, Rabastan…

-         A nagynéném is? – sírta Draco.

-         Nem. A Nagyúr egyedül őt mentette ki magával – köszörülte meg a torkát zavartan Piton.

-         Tehát egy rokont vesztettem egyet nyertem? Ennyi? A mi családunkból valakinek mindig az Azkabanban kell lenni? Azért mert az igazunkat védjük? Azért mert aranyvérűek vagyunk? Azért mert olyan politikai eszme mögé álltunk, ami a kisebbséget védi, a mi érdekeinket? Bűn ma a kisebbséghez tartozni? Bűn megvédeni a hagyományokat? Bűn a varázslók ősi értékei szerint élni?

-         Nem, nem az Draco – nyugtatta Piton.

-         Akkor miért büntetnek minket? – sírta Draco. – Mindenki ellenünk van, maga is tudja!

-         Te viszont azt tudod, hogy aki bátran kiáll az érdekei védelme érdekében és nyílt harcot folytat, az a frontvonalban van, vagyis előbb utóbb érik…csapások. Ahogy Potter és a te összeütközésedből te kapod a pofonokat, úgy, most a halálfalók harcából apád kapta – próbálta megértetni a helyzetet Piton.

-         Mi lesz most velünk? – zokogta Draco, s a falra csapta az öklét.

-         Draco a családi ügyeitekbe nem látok be ezt meg kell értened – modnta nyugtató hangján Piton. – Annyit tudok, hogy sajnos most nagyon rosszul állnak az ügyeitek. Túl sok volt a kockázat és ahogy mondani szokás…a győztes mindent visz…

-         …s a vesztessel bármit meg lehet tenni… - verte a fejét a falba nehézkesen Draco.

-         …igen…örülök, hogy érted a helyzetet Draco – vett mély levegőt Piton. – Talán ez a legfontosabb most a jelenlegi körülmények között. Hogy tisztán láss. Hogy tisztában légy a helyzetetekkel. S mielőtt apádat felelősségre vonnád vagy hibáztatnád…tudd…hogy nem volt választása. A Nagyúrnál soha nincs választás Draco. Ő választ. Ő dönt. Ő parancsol. S mi csak engedelmeskedünk. Ez a feltétel nélküli alázat. Amit a Nagyúr elvár. Amiből nagyot lehet aratni és amin nagyot lehet bukni. Most apád nem járt szerencsével…

-         Ez tragédia. Az egész családnak. Maga is tudja. Elviselhetetlen tragédia. A Nagyúr a bukásunkat akarja? – nézett fel Pitonra könnyes szemmel Draco.

-         A Nagyúr szándékait senki sem láthatja Draco – felelte komolyan Piton. – Arra kérlek, hogy próbáld elfogadni a kialakult helyzetet és necsinálj őrültségeket, meggondolatlanságokat, vagy butaságokat. Elhiszem, hogy most sokként ért apád bebörtönzése, de próbáld feldolgozni. A többieknek is azt javasoltam, hogy maradjatok most együtt. Ti négyen. Hiszen sorstársak vagytok most ebben…bár…jobb ha tudod ezt az információt Draco. A vesztes akciót az apád vezette. S nem sikerült elérnie az akció célját. A nagyúr dühös. Rá. S ezáltal rátok is – mondta nehéz sóhajjal Piton. Draco csak fejét rázva a hideg falon sírt és sírt. A könnyei nem akartak apadni. A homloka ahogy gördült a hideg pincefalon hol egyik halántékánál hol a másiknál hűlt le. Végzetes és szinte öngyilkos érvágás ez a hír. A családon.  Draco önbizalmán, lendületén. Most minden kilátástalan. Mindennek vége. Olyan súlyként nehezedett apja bebörtönzésének ténye a vállára, amit úgy érezte képtelen elviselni. Nem maradhat egész éjszaka Piton dolgozószobájában. Pedig szíve szerint ide menekült volna most el. Itt bújkált volna a világ szeme elől. Védett helyen. Csendben, nyugalomban. Pitonnál. A házvezetőjénél, most hogy apja nélkül védtelen lett. A három másik vesztes is ránézett. Tőle várják az irányítást. Mint mindig. Draco erőtlenül biccentett. Mély levegőket vett. Letörölgette az arcát. S próbált nyugalmat magára erőltetni. Megindult a fiúk előtt, vissza a klubhelyiségbe. De mintha nem is maga lépett volna. Csak a teste haladt, lélekben és gondolatban egészen máshol járt. Valahol ott maradt Piton dolgozószobájában a hírnél, majd anyjára gondolt és apjára. Ahogy belépett a kanapéról ketten emelkedtek fel egy emberként. Két lány. Két évfolyamtársa. A rokona, és a barátnője. Milly és Pansy. Draco képtelen volt rájuk nézni. Ezzel a hírrel a tudatában. Hogy tud ismét felemelt fővel járni? Lebuktak. Az apját elkapták. S ettől valahogy az egész világ megváltozott Draco számára. Végzetesen megváltozott.

-         Draco! – lehelte Pansy. Draco lehunyta a szemét, s továbbhaladt a fiúháló irányába. Milly futott oda hozzá, hogy lefogja a karjánál fogva.

-         Mi történt Merlin szakállára mond el! Piton kihívott titeket s meddig nála voltatok? Draco?! – rázta erősen Draco karját Milly.

-         Ne haragudj Milly, de… képtelen vagyok erről most beszélni – fejtette le unokanővére vastag ujjait a karjáról Draco.

-         Egész este elviselnéd, hogy aggódom miattad? Mert nem tudom mi lelt? Mert még szembenézni sem tudok a féltés tárgyával? A rokonod vagyok! AZ unokanővéred kinek mondhatnád el bátrabban ha nem nekem? Hiszen te mondtad mindig véremből vérem! – sírta el magát Milly idegesen. Pedig ő még semmit sem tudott. Ő csak félt. Csak a női szív érezte, hogy valami nincs rendjén. Valami szörnyűség történt.

-         Holnap úgyis olvashatsz róla…a Reggeli Prófétában…nincs már hatalom…amely megakadályozná…hogy benne legyen a hírekben… - mondta letargikusan Draco. – Ne kínozz azzal, hogy előttetek is ki kelljen hangosan mondanom… - mondta elhalóan Draco, s egy végtelenül szomorú pillantás erejéig találkozott a tekintete Pansy könnybe lábadt ijedt tekintetével.  Draco megindult a fiúhálók felé. Senki nem állította meg. Senki nem kérdezett semmit. Blaise mámoros álomban aludta az igazak álmát. Neki nincsenek halálfaló rokonai. Az ő álma békés lehet. Ő a semlegesség szigete. Ami talán jó, talán nem. Draco most maga sem tudná megitélni mivel jártak volna jobban. Mindegy is. Jobb lesz neki is, ha végre alszik és elfelejti ezt az egész borzalmas napot. Csakhogy az ébredésnél minden marad a régiben. Mert az álmok soha semmit nem oldanak meg. Milyen kár…