Nehezebb volt elviselni a nappalokat mint ahogy azt Draco az első percben hitte. Ugyanúgy kellett élnie mint eddig. De erre már képtelen volt. Minden megváltozott. El akart bújni. El akart volna zarándokolni egy távoli helyre, egy magányos területre, ahol senki nem zavarhatja. S olyan sokáig nem jutott eszébe, hogy a Roxfortban hol is lenne ez a hely. Amire annyira szüksége volt. Aztán…beugrott. Szinte pánikszerűen menekült fel a hetedik emeletre. Megtorpant a fal előtt, s behunyta a szemét. Szükségem van egy helyre…ahol egyedül lehetek. Ahogy kimondta a kívánságát, s kinyitotta a szemét ott volt. A hatalmas tölgyfa ajtó. Draco szinte berontott rajta. S egy pillanatra megtorpant, ahogy kongva becsapódott mögötte a nehéz vasalt kapuzat. Rég látott gyerekkori emlékek helyszíne. A hatalmas gótikus üvegablakokon most is olyan bágyadtan mégis aranylóan sütött be a napfény, mint amikor évtizeddel ezelőtt látta. Hatalmas tér, szellős boltívek, keresztboltozat, a főhajó végében nagyon messze tőle pedig ott állt az oltár. Az a katedrális volt, ahol megkeresztelték. Ahol a szülei tették le a házassági esküt. Egészen régi katedrális volt. Még a középkorból maradtak meg az alapkövek. Most üres volt. Kihalt, csendes, békés. Csak távoli galambturbékolás hallatszott a rozettaablakok felől. Draco előrefutott, s az oltártól nem messze berogyott a régi ébenfa padra, s ráborult. Szabad utat engedett könnyei árjának. Sírni akart. Megkönnyebbülni. Hogy megoldódjon ez a reménytelen kilátástalanság, amibe került. De a katedrálisban ugyanúgy ott volt minden, a háttérben az egyik utcán a volt nincs szekrény, az eldugott kis tárgyak, sherrys üvegek minden, Draco most egészen másnak látta ezt a helyet mint akkor, amikor legutoljára itt járt. Most megtalálta, amit keresett. A menedékhelyet. Ahol a gondolataiba, a bánatába, a bizonytalanságába, és tanácstalanságába elmerülhet. Hogy közben kisírja magát és megtalálja a kivezető utat. Mert most az apja nem segíthet neki. Friss volt itt a levegő, a porszemcsék táncoltak a levegőben ahogy megaranyozta forgásukat a beszűrődő napsugár. Ugyanúgy mint ahogy Draco gyerekként látta. Néhány fénysáv az oltárra esett, az előtte levő lépcsőkre. Az egészen különleges vörösmárvány kövezetre. A kopott, régi falak sugallták a nagyságát a helynek. A Malfoyok mindig itt keresztelkedtek és mindig itt házasodtak. Az életük nagy eseményei ebben a katedrálisban zajlottak le ünnepélyes keretek között. Pedig milyen ritkán látták. Draco most felüdülésnek érezte a nyomasztó gondok elől, hogy bemenekülhetett ide. Jó, hogy van ez a szoba a Roxfortban, amiben kicsit úgy érezheti az ember, hogy kilép az iskola falai közül és a gondok közül. És csak elmélkedhet itt. Draco, ahogy kisírta magát lassan nyugodott meg és szemlélődött. Egészen addig várt, míg ismét nyugodtan, és higgadtan tudott felállni a padból. Nem akart visszamenni abba a másik zord világba, de menni kell. Várják odakint. Azzal nyugtatta magát, hogy a dementorok már nem őrzik az Azkabant vagyis az apját senki nem tarthatja ott. De Potter. Aki miatt az egész akció elindult, most igazán mindennél és mindenkinél jobban gyűlölte. Bármikor képes lett volna a legbűnösebb átkokat a fejére szórni, hogy ezt tette a családjával. Nem is kellett olyan sokat várnia az első találkozásukig. Éppen kiléptek a bejárati csarnokra vezető nagy ajtón a klubhelyiségbe vezető lépcsőn felsietve, amikor szembe találta magát Potterrel. Crak és Monstro csaknem beleütköztek, ahogy Draco megdöbbenve megtorpant. Szürke tekintetét végighordozta a látóhatáron. Sehol egy tanár.

-         Véged van Potter – kapott a pálcájához tettre kész gyűlölettel Draco.

-         Jó, hogy mondod észre sem vettem – felelte az hetykén.

-         Megfizetsz azért amit az apámmal tettél, én fogok számolni veled… - sziszegte Draco vicsorogva. Soha nem érezte még senki iránt sem ezt. Hogy képes lenne eltaposni, akár egy férget.

-         Hű de félek, tudom Voldemort nagyúr gyenge kezdő hozzátok képest – nevetett Potter.

-         Nagyra vagy magaddal Potter, de elintézlek, nem fogod börtönbe küldeni az apámat! – lépet közelebb barátaival Draco.

-         Későn szólsz, már megtettem – hergelte tovább Potter.

-         A dementorok nincsenek már ott, nincs aki ott tartsa apámat – fröcsögte egyetlen reményét a fiúra Draco.

-         Ez sajnos igaz, de legalább már tudja a világ milyen gennyes alakok… - mondta Potter. Draco és Potter egymásra szegezték a pálcájukat.

-         Potter! – visszhangzott a csarnokban egy szigorú hang. A mardekár alagsori lépcsőjén Piton közeledett feléjük. – Mit csinál Potter?

-         Próbálom eldönteni milyen átkot szórjak Malfyora tanár úr – felelte szemtelenül Potter.

-         Azonnal tedd el azt a pálcát. Tíz pont a griff… - Piton felnézett a homokórára, de a griffendél órája teljesen üresen tátongott. – Lám, nincs mit levonni a griffendéltől, akkor kánytelen leszek… - Piton nem fejezhette be a mondatát.

-         Feltölteni a homokórát? – jött McGalagony rideg hangja. – Igen megérkeztem. Crak, Monstro. Legyenek szívesek vigyék fel a csomagomat a szobámba – adta ki az utasítást parancsolgató stílusban McGalagony, amire Piton csak pengevékonyra húzott szájjal fejezte ki nem tetszését, hogy két mardekáros diákját utasítgatják. McGalagony villámgyorsan feltöltögette jutalompontokkal a griffendél homokóráját kicsit sem elfogódott módon – húzta el a száját utálkozva Draco. Gondolatmenetét azonban nem folytathatta, mert McGalagony rászólt.

-         Potter, Malfoy, ilyen szép időben a parkban a helyük – utasította őket rendre McGalagony. Draco Pitonra nézett, aki csak a szemével intett, hogy Draco teljesítse a tanárnő kérését. Draco hát nekiindult a park felé. Nem kellett sokat várakoznia, hogy valaki csatlakozzon hozzá. Milly karolt bele, ahogy meglátta a napfénybe kilépő szőke hajú unokaöccsét.

-         Draco – karolta át szinte simogatóan Milly. – Minden meg fog oldódni ne aggódj! – dörzsölgette meg melengetően unokaöccse karját.

-         Bár én is ezt tudnám mondani Milly – tűrte, hogy a lány belecsimpaszkodjon a karjába, s gondterhelten a Fekete-tó partjára nézett.

-         Így lesz, én érzem. Előbb utúóbb minden jóra fordul. Süt a nap, szép időnk van. Vétek ilyenkor szomorúnak lenni. Mosolyogj hát! – próbált lelket önteni belé Milly.

-         Ha csak ennyin múlna, hogy mosolyogjak… - nézett felhős tekintettel a fűben ülő lányokra. Milly tőlük szaladt előre Dracóhoz. Pansy, Daphné és Astoria játszottak valami lányos butaságot, s a negyedik Milly volt. Valami kiszámolós numerológiai ostoba játék Daphné módra. Pansy sötét tekintete megállapodott Dracón. Nem kérdezett. Nem erőltette a beszélgetést. Nem akart mindenáron megtudni dolgokat. Hagyta, hogy Draco kezdeményezze a beszélgetést. De arra várhatott. Mert Draco senkivel sem akart erről beszélni. Daphné fölényesen mutatta a kártyáit Astoriának. De a lány oda sem figyelt a nővérére, mert a közeledő Dracót nézte. Szív alakú arcán enyhe pír futott át, ahogy Draco szürke szemével találkozott a pillantása, s zavartan a elsimította a szőke tincseket a hátára. A fiúk sehol máshol. Dracónak most nem volt hangulata könnyed lánybeszélgetéseket hallgatni. Milly nem hagyta most magára. Rácsimpaszkodott, s karöltve sétáltak a tó mentén. Az unokatestvérek. Milly a tó szélénél apró halakat keresett. S ahogy meglátott egyet kiugrani a víz felszín felé, sikongatott, s tapsikolt az örömtől. Draco bágyadt mosollyal figyelte Milly gondtalanságát. Vagy legalábbis a gondtalanság álarcát. Milly túlságosan is rokon. Pontosan érti azt, amit egy nőnek kell értenie. Engedelmeskedni, alárendelődni, és őrizni a látszatot. A nők az ő családjukban esetlenek, támaszra várnak, a családfőre, akinek behódoltak. Ez a nők szerepe. Ez a történelmi hagyományok szerinti természetes szereposztás. Náluk soha nincs egyenlőség a nemek között. Mert a nőnek kötelessége engedelmeskedni a férfiaknak. Milly pontosan ilyen volt. A viselkedésével pedig pontosan éreztette Dracóval, hogy ő a férfi. Nem hagyhatja el magát. A családi szereposztásban Dracónak kell most helytállnia. Ez a nemek nehézsége. Ez Draco nehézsége most. Fel kell nőnie a feladathoz. Most értette meg igazán. Gyerek volt eddig. Gyerek, aki betagozódott apja irányítása alá. Apja nélkül viszont, át kell vennie az ő helyét. Milly pontosan ezt erősítette benne. Ahogy végigjátszotta a szerepét. A női szerepet. A megoldást a férfitől várja, s ő csak a harmóniát a békét és a nyugalmat, a tettetett vidámságot csepegteti a családba. Draco hálásan nézett az unokanővérére. Mert szavak nélkül is megértette vele, hogy mit kell tennie. Dracóban most ezen a délutánon kezdett el körvonalazódni, hogy ezzel a családi botlással és tragédiával elérkezett a fordulópont az ő életében is. Gyerekből felnőtté kell válnia. De nem akármilyen felnőtté, hanem férfivá. Aki felelős a tetteiért. Aki tudatos, aki gondoskodik a családről, a nőkről, aki szüntelen őrködik a család továbbhaladásán. Pozíciót épít és megtart. A férfi ,akire felnéz a család és akire büszke. Hát nem lesz könnyű, ezt behozni most napok, és hetek alatt. De Draco nagyon jól tudta, apja távollétében pontosan ezt kell tennie. Neki kell tartania a családot. Mert ő a férfi. Ez a feladata. Ezt diktálja a régi aranyvérű hagyomány.