A karácsony borzalmasabb volt, mint amilyenre Draco számított. Jól sejtette, a kastély változatlanul kongott, ahogy Draco elutazásának napján. Anyjának nem volt ereje egyedül rendezkedni a kúrián. Szerény karácsonyuk volt. Csendben. Lehangoltan. Mert arra gondoltak, aki hiányzott a karácsonyi vacsoránál. Dracóra most jobban rázuhant apja hiánya mint valaha. Az anyjával kettesben ültek a szép mályva színű szalonban, a kanapén. Maguk elé meredve a kandalló tüzébe bámultak. Mindketten Lucius Malfoyra gondoltak. A családfőre. Aki most nincs itt velük. Aki most  az Azkabanban raboskodik. S ezzel a lebukásával minden odaveszett. Draco is meghúzta a whiskyt a poharából. Narcissa is.

- Tudod Draco sokat gondolkodom az elmúlt éveken – kezdte halkan Narcissa a könnycseppet törölgetve a szeme sarkából. – Hogy mivel érdemeltük ezt ki? Hogy ide jutottunk…

- Fogalmam sincs anya – felelte rá nyersen Draco, s elvette anyja poharát is. Kicsit kótyagosan találomra tartotta az üveg nyakát a pohár szájához. Bugyogott a borostyánszín ital. Draco kitöltötte magának is a következő adagot, s visszadta anyja kezébe is a poharat.

- Alapvetően szánt szándékkal mi senkit sem bántottunk, senkinek sem ártottunk. Csak azért bűnhődtek, amiért megérdemelték. Főben járó átkokat sosem. Nem gyilkoltunk. De tényleg. Ha lehetett, ha a nagyúr engedte tényleg kerültük. Apád sem volt gyilkos, én főleg nem. Mivel érdemeltük mi ki, hogy most így bánjanak velünk? – kortyolta az erős italt remegő kézzel Narcissa.

- Akit meg lehet alázni azt megalázzák anya, én erre jöttem rá – mondta keserűen Draco. – Elég egyetlen gyengeség, egy kis gyengeség és kész, és vége, és oda szúrnak.

- Hogy haladsz a feladattal? – kérdezte rá puhatolódzva Narcissa.

- Ne beszéljünk erről anya! Elég pocsék ez a karácsony anélkül is. Apa nélkül is – hajtotta hátra a fejét Draco. Szőke haja lágyan borult a kanapé támlájára.

- Mutasd a jegyed! – kérte Narcissa bágyadtan. Draco anyja felé tartotta a bal karját. Narcissa felhúzta a dísztalár ujját, s végigsimított fia alkarján. – Milyen szép is! – mondta fátyolosan rekedtes hangon Narcissa. – de a szépség mindig fájdalom.

- Igen, az már igaz – dünnyögte Draco is a jegyre bámulva. Már egészen megszokta. Már kezdett természetessé válni. Rendszerint a prefektusi fürdőbe ment mindig. Ott nem nyitnak rá. A fiúháló melletti zuhanyzóban bárki megláthatná a sötét jegyét aki belép. Tulajdonképpen csak Crak és Monstro látta. Rajta kívül senkinek sem mutatta. Blaisenek meg főleg nem.

- Mi ez a letargia drága rokonaim! – tárta ki a széles szárnyas ajtót nagy lendülettel Bellatrix Lestrange. – Boldog karácsonyt! – Bella megszorongatta unokaöccse arcát. – Mi ez a beteges szín? Mh? – csapkodta meg Draco arcát, hogy egy kis piros pozsgás színt vigyen rá. – Élettől duzzadó férfierő hol marad? Hogy haladsz a feladattal? A Nagyúr már várja az eredményeket? Ne apád szil pálcájával játszadozzál idehaza – nézett le Lucius Malfoy pálcájára, amit Draco nosztalgiaként a karácsony esti  mélázáshoz magához vett. – Eredj vissza a Roxfortba és láss hozzá a feladathoz!

-Eddig is azon dolgoztam! – morogta Draco.

- Akkor dolgozz keményebben! – mondta erőteljesen Bella. – S meglásd apád kiszabadul hamarosan. – Draco fejét ingatva ült a két nő között. Anyja és nagynénje társaságában. Jól sejtette, nem volt értelme hazajönni. Csak nem akarta anyját egyedül hagyni az ünnepekre. Hogy nem elég a férje nélkül kell töltenie a karácsonyt, de még Draco se jöjjön haza. Azt nehezen viselte volna Narcissa Malfoy. Így is elsírta magát amikor meglátta Dracót.  Draco nyúzottan, kimerülten tért haza. Narcissa aki nem látta fiát augusztus vége óta teljesen megrémült fia külsejének megváltozásán. Legalább tíz évet öregedett Draco. Állandóan felfutott a ránc a homlokán, a máskor mindig pedáns sima szőke haj, csapzott és olyan zavaros, Draco tekintete űzött. Mély karikák a szeme alatt, S a szája körül keserű mélyedés kezdte szántani vonalát a szép fiatal férfiarcba. Olyan belefáradt és megtört volt Draco. Olyan szánni valóan ijesztő. Lefogyott. AZ arca beesett, sápadt, a mozdulatai is vagy idegesen kapkodóak, vagy fáradtságtól erőtlenek. Csupa gond, csupa nehézség terhe gyötri taposómalmában a fiát. Narcissa Malfoy pontosan így látta most Dracót. S féltette. Féltette visszaengedni a Roxfortba. Félt ,hogy elveszíti, akárcsak a férjét. Draco arcán az elmúlt hónapok egész nyoma véste jegyét és emlékezetét, hogy draco sose felejtse már el ezt az időszakot. Férfiasan határozott fellépés, és arcvonások voltak ezek, de csupa ijesztő jelei Draco lelki küzdelmének. Fáradtan, kimerülten, megviselten de Draco hazatért. Narcissa msot még ennek is örült. Még akkor is ha megrémült fia látványától. Tényleg megrémült attól, hogy Draco hogy megváltozott. Az ő törékeny ártatlan fia. Akinek a gőg, a nemes fintor, a tinédzser flegmaság volt állandó kísérője, szép arcának apró fintorában. Most Draco űzött vadként, véreres szemmel, gondtól állandóan sóhajra nyíló ajkakkal, szája körüli mélyedéssel, egyre mélyebbre vésődő ráncokkal, keskeny, beesett, fakó arccal tért haza. S hol van még az év vége. Hol van az, hogy draco teljesítse élete legnagyobb próbáját. Megváltozott a fia. S ő nem tehetett semmit. Hiába az aggódó sorok, amire Draco egyre ritkábban válaszolt. Dracónak fogytán volt a türelme anyja szüntelen aggódásához és sápítozásához. A gondoktól Draco soha nem látottan ingerlékennyé vált. Az első szóra ugrott, pattant feszültek a nyakán az idegek, esténként hallotta ahogy csatangol a kúrián, vagy a galériában köt ki már megint azt a képet bűvölve. Azt hitte a Malfoy-kúrián egy kicsit megnyugodhat, szusszanhat néhány napot, kialudhatja magát. De itthon még jobban rátörtek az árnyak. A kínok a görcsös fejfájás. Az apja hiánya. Még jobban emlékeztették arra, hogy miért és mit vállalt. Hogy mit kell teljesítenie. S ha kudarcot vall egyértelmű, hogy mi jár érte. Itt nem segítenek anyja könnyei, Bella unszolása, Piton zaklatása sem. Neki kell véghez vinnie. Egyes egyedül neki. S senkire sem támaszkodhat. Nincs itt az apja, akinek a talárja mögött megbújhat, s várja, hogy apja kihúzza a csávából mint mindig. Mint eddig egész életében. Ennek vége. A kúria állapota, anyja sírása, csak még elkeredettebbé tette Draco helyzetét. Még jobban az eszébe véste, hogy sürgősen cselekednie kellene. Nem is volt képes sokáig otthon maradni. Ahogy a karácsonyi esték elteltek, Draco utazott is vissza a Roxfortba. Elkeseredett hévvel vetette magát újra a feladat megoldásába. Belátta. A volt nincs szekrény megjavítása nehezebb feladat, ami jóval meghaladja a varázserejét. A varázserejét? Nevetséges. Úgy emlékezett, amikor minden tökéletes volt az életében látványos varázsteljesítménye volt. Hol van ő most a tökéletes élettől? Utálta a gondolatot, hogy messze erősebb volt varázserőben, amikor Pansyval volt. Gondolni sem akart erre. Hogy a szerelem megdobta a teljesítményét. Hogy anélkül már megint egy nagy rakás semmi. Egy szerencsétlen kupac.  De kezdte egyre inkább azt éerzni, hogy valami átütő érzelmi hatás lenne az egyetlen, ami a volt nincs szekrény megjavításához kellene. De Pansyval ez képtelenség lenne. Csak egymásra kell nézniük. Árnyékuk önmaguknak, mindketten. Draco is tükörbe nézett már nem egyszer. Mint most is ebben a kihalt mosdóban. AZ első ahova bemenekült, mert hányingere volt már megint saját magától. Attól, hogy anyja kék fakó tekintetében ott volt a gondolat, hogy mi lesz ha Draco elbukik. Ha végleg kudarcot vall, s szembe kell nézniük mindannyiuknak a nagyúr büntetésével. Draco is egyre erősebben érezte ezt. S anyja tekintete csak tovább erősítette benne ezt a megérzést. A kétségbeesés, a félelem ,a rettegés, a kudarc vegyes érzését próbálta kiöklendezni a koszos vécécsészébe. De az érzést sajnos nem lehet ilyen módon kiűzni a szervezetébeől, a lelkéből. AZ ott maradt. Csak az ebédje maradványai távoztak sápadt reménytelenséggel. Draco sírva zuhant a csempére. Kétségbeesett volt. Nem volt ötlete, nem volt semmi kósza gondolata sem, hogy mi a csodát tegyen. Hogy hogyan mászhatna ki ebből a pöcegödörből amibe belesétált. Hogyan kellene kijutni ebből a siralomvölgyből, ebből a kilátástalan végeláthatatlan mocsárvidékból, amiben nyakig benne ül. Szipogás ütötte meg a fülét.

- Nem tudok tőled nyugodtan bömbölni olyan hangosan zokogsz – szólt hozzá a lány. Draco könnyes tekintetét felemelte, s az előtte levegőben úszó szellemlányra nézett. Hisztis Myrtle volt.

- Keress magadnak egy másik lefolyót – vetette oda Draco s visszaborult a karjára.

- Ez az én személyes bejáratú mosdóm. Ezt senki nem használja, miért kell mindenkinek ide jönnie ha rosszban sántikál? – morfondírozott Myrtle. – Miért sírsz?

- Nem sírok – vágta rá Draco, bár a könnyek csorogtak az arcán, ami így elég nevetséges kijelentés volt részéről.

- Nekem elmondhatod, úgyse áll szóba velem senki – könyökölt a csempére kényelmesen hason fekve a lány.

- Nem fogom tudni teljesíteni a feladatom – sírta Draco. – S már senkim sincs. Senki, akivel beszélhetnék. Teljesen egyedül vagyok. Hónapokra bezárva a Roxfortba.

- Én is egyedül vagyok – sírta el magát Myrtle. Na ez aztán a vigasztalás! Mindketten zokogtak a lánymosdó vécéfülkéjében.  Draconak fel sem tűnt ,hogy önsanyargató sírása alatt ráesteledett. Már csaknem alaudt a hideg csempén üldögélve. Már régen nem sírt. Csak  meredt a semmibe, feltűrt ingujjal. Kilátástalanul. Kifejezéstelen arccal. Bámult ki a fejéből a semmibe. Várta, hogy beleüssön az ihlet, hogy mit kellene tennie.  Kattogott az agya, mint hónapok óta. Tényleg nincs senkije itt a Roxfortban. Pitont elutasítja mert tart tőle, hogy közvetít bármit is a Nagyúrnak. A mardekárban senkivel sem beszél. Nincs mit mondania nekik. Nem egy az érdeklődési körük. Ennyi. Ő halálfaló. Feladatot kapott. Hogyan is tudna Millyvel az aznapi nonverbális bűbáj végrehajtásáról fecsegni mintha mi sem történt volna? Egyszerűen megváltozott körülötte minden. Képtelen élni a diákéletet, amikor olyan terhek nehezednek rá, amivel senki másnak nem kell szembesülnie. Egyszeráen nem megy. Nem tud belefolyni a beszélgetésekbe. Nem is akar igazán. A hatodévesekkel kínos is a találkozás. Hiszen a lányok közt Pansy a meghatározó elem még mindig. Akinek a mérgezéses esetén egyáltalán nincs jóindulatú fátyol. A lány megmérgezte magát miatta. Mert szakított vele. Valóban ha a Malfoyok nem érdemelték meg a kegyetlenséget, amivel a társadalom most kiveti őket magából, Pansy megérdemelte, hogy Draco így bánjon vele? Draco beharapta az ajkát. Pansyt le kellett építeni. Hogy ne  faggatózzon. Hogy ne kérdezősködjön. Pansy közelsége egyszerűen zavarta, ingerelte, feszélyezte. De hogy kicsinálja magát. Azért ezt nem kívánta. Tényleg. Mérgezés? Draco a szája szélét rágcsálta. Végülis Pansy is így akart öngyilkos lenni. Mi lenne ha…Draco szeme felpattant. Hirtelen olyan friss lett. ÉS elszánt amilyen már régen volt. Hát persze! – csapott a homlokához! Hogy ez miért nem ugrott be neki! Ott volt egész évben az orra előtt. Pansy jelenléte ráadásul szüntelen eszébe juttatta, hogy Pansy mérget kevert magának miatta. Hogy miért is nem kezdte ezzel? Pansy szinte tálcán nyújtotta az ötletet! Milyen bosszantó is, hogy a lány már megint a lány adta a segítséget az ötletet a kilátástalanságban! Még így is, hogy hónapok óta egy szót sem szóltak egymáshoz, hogy semmilyen érzelem nem fűzi őket össze. Dracónak pedig a legegyszerűbb lenne, ha Madam Rosmerta, msot gyorsan. Igen! Draco azonnal az imperió alá vont hű, irányított bábját használta. A galleon mindig ott volt a nadrágzsebében. Gyorsan elküldte az üzenetét a nőnek. Kotyvasszon össze valami mérget, s mézborba keverve küldje csak el Dumbledore-nak. Egy Rosmertától származó palack fel sem fog tűnni Fricsnek. Karácsony van, miért ne küldhetne egy kocsmárosné italt az ünnepekre az igazgatónak!? Minden egy csapásra világossá vált Draco számára. A válasz meg is érkezett.

- Lumspluck professzor rendelt egy üveg mézbort, amit Dumbledorenek szán ajándékba. Tökéletes. Draco vissza írta, hogy az egyik üvegbe öntsön mérget, s csakis úgy küldje fel. Előbb vagy utóbb Dumbledore remélhetőleg megissza a mérgezett bort, ráadásul így teljesen váratlanul, bármikor elhalálozhat, a gyanú árnyéka sem vetődhet Dracóra. Esetleg Lumpsluckra. Az nem is baj, úgyis utálja a tanárt, amiért nem tartja eléggé méltónak a nyamvadt klubjába. Ha meg nem Lumpsluck akkor meg madam Rosmerta kerülhet kínos helyzetbe, de ez Dracót már a legkevésbé sem érdekelte. Elégedetten lökte fel magát a földről. A feladat ezzel bevégezve. Végülis karácsony van. Az ötlet pedig akár szerencsétlen ügy folytán is, de Pansytól származik. Neki köszönheti. Talán tényleg beszélni kellene a lánnyal. Legalább egy pár szót. Elvégre másfél évig csak együtt voltak. De mások előtt lehetetlenség normálisan beszélgetni. Pansyt meg nem merik egyedül hagyni. Draco látta, hogy tartanak tőle Pansy ismét kárt tesz magában. Vajon a lány érdeklődik még iránta? Gondol még rá? Szerelmes még belé? Fájó kérdések. Draco nem is volt egészen biztos benne, hogy akarja-e tudni rá a választ. Lenne egy módja, hogy üzenjen a lánynak. Hogy megbizonyosodjon róla, a lány felidézi-e még a szerelmüket. A legszebb emlékeket. Draco felhajtotta a talárja ujját. Még nyitva a könyvtár. Sietve rontott ki Hisztis Myrtle mosdójából, s végigfutott a folyosókon. Berontott a könyvtárba. Még kevesen lézengtek. Draco a szótárak felé sietett. Az alsó polcról leemelte a régen használt üzenő könyvüket: „Varázsvilágban használt szavak és kifejezések nagy szótára” – Draco a régi rutinnal csapta fel a kötetet a huszonnegyedik oldalon. Üres volt. Kicsit kongott Dracóban is ez az üresség. Körbenézett a környéken. A közeli asztalon felejtettek egy darab pergament. Draco gyorsan odasietett, s belemártotta a közhasználató pennát a tintatartóba. Rúnajelekkel véste rá az üzenetet: „Várlak a hatodik emeleti folyosón este háromnegyed kilenckor.” Ez az. Rövid, tömör. Igazán semmit sem lehet kiolvasni belőle. Csak az tudja, aki ismeri. Nem írta alá. Fölösleges. Pansy tudni fogja, hogy az üzenet neki szól. Ha valaha leemeli még ezt a szótárt a polcról. Ha eszébe jut még az a két évvel ezelőtti karácsony. Draco visszatette a polcra a könyvet. S elhagyta a könyvtárat. Csak egy apró reményt hagyott itt a régi szótárban. Ami a lápvidéki lidércek kis lápmásához hasonlítható. Egy halvány sugár, hogy egyszer talán Pansy megnézi a szótárat, ahogy régen várva az üzenetet tőle. S talán Draco is kap rá választ. Majd visszanéz még rá. Ha lesz ismét ereje, ehhez az egészhez. Szembenézni azzal a Pansyval, akivé a lány vált. Egy idegösszeroppanással a háta mögött. Pansy a szeme láttára omlott össze, azzal, hogy aznap este kiadta az útját. Tulajdonképpen a lány élni sem akar. Blaise volt aki visszarángatta a földre. Draco sem volt meggyőződve róla, hogy Pansy örül-e ennek a helyzetnek. Megváltoztak. Nagyon is. Vajon ki olvassa majd évtizedek múlva az üzenetet ott a huszonnegyedik oldalnál felütve a szótárt? Akkor amikor már minden mindegy lesz…amikor talán ő is és Pansy is átkerül arra a békés helyre. Ahova titkon talán mindketten vágytak, s igyekeztek. Furcsa vágyaik vannak mostanában…