Draco már megint a volt nincs szekrényt bütykölte. Tényleg egyre elkeseredettebben dolgozott az ügyön mint valaha. S szervezkedett. Felmérte a helyzetét. Két balul elsült próbálkozásával majdnem el tett láb alól két ártatlan embert is. Ez így nincs rendjén. Draco hosszas fejtörései után belátta, hogy nem csinálhatja így. Két próba is befuccsolt. S ráadásul szorít az idő. Tavasz van. Közeledik az év vége, s egészen biztos, hogy a Nagyúr nem ad több időt egy évnél. Most mihez kezdjen? Draco már végeláthatatlan órákat, éjszakákat átgondolkodott. Álmatlanul nyitott szemmel csak feküdt az ágyában és gondolkodott. Ötletek buktak fel és vetődtek el. S Draco lelkére egyre nyomasztóbb teherként nehezedett az a gondolat, amit egész évben körüljárt és igyekezett elkerülni. Most szembe kellett néznie a tényekkel. Hogy máshogy nem fog menni. Nem tudja hátulról, másodkézből, az ismeretlenség teljes homályából végigvinni ezt a gyilkosságot. Egyszerűen nem jön össze.  Draco most már belátta, le kell vetnie az álarcát, s szemtől szembe kell néznie az igazgatóval, a halála órájában. Draco borzongott az egész helyzettől. Ahogy ráébredt ha nem akarja, hogy mások is áldozatokká váljanak, ez lesz a legtisztább és a legegyenesebb út. S ahogy Dracóban egyre erősebben született meg ez a felismerés egyre elkeseredettebb lett. Bele se mert gondolni, hogy neki tényleg meg kell ölnie valakit. Szemtől szembe állva. Belenézni az áldozata szemébe. Most már tényleg rosszul volt a feladattól. Annyira mint egész évben még soha. Nem bírt elaludni. Állandóan hullákat látott ,fehér kezeket, vért, borzalmat. Nem ment az alvás, nem ment az evés. Képtelen volt Dumbledore-ra nézni. S ami még rosszabb. Egyre többször kapta magát azon, hogy remeg. Kezdetben csak a keze. Aztán…már egész testében. Alig észrevehetően. De reszketett. A kimerültségtől, a feladattól, amire elszánta magát. Már csak ha arra a bűvös varázsigére gondolt már csak akkor is kiverte a hideg verejték. Semmire nem tudott koncentrálni. Az órákra beült, de csak fizikailag volt jelen. Teljesen szétesett és szétcsúszott. Annyira megrémült attól, amit tennie. Most ő is idegösszeroppanás szélére került. Az egyetlen dolog, ami még erőt kölcsönzött az egész feladathoz az az, hogy tudta a halál bodzapálcája Dumbledore birtokában van. Vagyis, ha erőnek erejével elveszi az igazgatótól, azzal, hogy megöli, akkor a bodzapálca jogos használója ő maga lesz. A pálcák törvénye diktálja ezt. Ami nagy lehetőség. Akár akkor is ha szembe kell néznie a nagyúrral. Akár azért, hogy a családját kelljen vele megvédenie. Vagy önmagát. De érezte, hogy egyedül képtelen lesz ezt végigcsinálni. Az egyetlen emberhez, aki elég erőt tudna adni ehhez a feladathoz, talán a nagynénje lenne. Draco tehát írt haza az anyjának. Folyt a szervezkedés. Bellatrix Lestrange pedig kész volt megjelenni Draco első nagy akcióján. A kérdés csak az időpont volt. Draco pedig már olyan jól ismerte azt, hogy soha semmi sincs úgy, hogy minden a terv szerint alakuljon. Minden a volt nincs szekrény megjavításától függött. Draco tudta, hogy Blaiset hiába kérdezi a fiú annak idején maga rakta össze a ripityára tört lakkozott bútordarabot, de itt már más nem segíthet. Draco puszta kézzel ütögette a szögeket a fába, izzadtságcseppeket törölgetett a halántékáról. Gyorsan ránézett a karórájára. Jaj ne! Mindjárt elkésik Sötét Varázslatok Kivédéséről! Piton előtt jobb meghúzódni. Draco kapkodva futott ki a sorok közül. Talárlebbenéséhez máris csatlakozott Monstro és Crak is. Egyszerre estek be Piton órájára. Alig foglalták el a helyüket már meg is szólalt a csengő. A három fiú verejtékező arccal zihálva pilledt a padra. Draco, ahogy kifulladva kapkodta a levegőt a száján elkapta a kicsit távolabb ülő Pansy tekintetét. Egy pillanatra pontosan leolvashatta a lány arcáról, hogy mit gondol. Draco beteges arcszínnel, nyúzott arccal, késve ért órára, s gyorsan összekulcsolta a kezét, hogy ne látszódjon, hogy remeg. Ehhez képest a nyugtatókról leálló Pansy arcvonásai már kisimultak. Pansy ismét kezelésbe vette ében haját s most már egészen a régi fénnyel csillogott. Valamennyit hízott is. Pansy azonban gyorsan elkapta a tekintetét, s ajka körül játszó gúnyos mosollyal már Pitont a házvezetőtanárukat várta a katedrára. 

-         Mielőtt elkezdjük a munkát kérem a dementorokról szóló dolgozatokat! – utasította őket Piton. Ó a rohadt életbe! – Draco gondterhelten dörzsölte át a homlokát. Elfelejtette megírni a házi feladatot. Mert egyfolytában gyilkos gondolatai vannak. Most mit tehet érte, hogy elfeledkezik holmi beadandókról Pitonnak? Ilyen házi dolgozatfélékről. Piton csak egy szikár fagyos szemvillanással fogadta, hogy Draco nem nyújt felé semmiféle pergament.  – Mit akarsz Finnigan? – kérdezte Piton türelmetlen, barátságtalan hangnemben. A fölösleges tanulói kérdések pintapéldánya jelentkezett. Pansy unottan dőlt hátra a padjában a kérdést hallva, s nyomban keresztbe is vágta a karját.

-          Azt szeretném kérdezni tanár úr, hogyan lehet megkülönböztetni  az inferusokat a kísértetektől, mert a Prófétában írtak egy inferusról…

-         Nem írtak – vetette ellen Piton elutasítóan Pansyhoz hasonló unott arcvkifejezéssel.

-         De hát többen is mondták – hebegte Finnigan.

-         Ha olvastad volna a kérdéses cikket Finnigan tudnád, hogy az úgynevezett inferus egy Mundungus Fletcher nevű vén koszos tolvaj – mordult rosszkedvűen Piton.  – De úgy látszik Potter majd megmagyarázza neked mi a különbség, hallgatunk Potter! – csattant Piton rosszindulatúan. Pansy gonosz kíváncsisággal fordulta fiú felé. Draco meg homlokráncolva meredt maga elé. Most miért izgatja annyira Pansy? Mit bámulja órákon? Érthetetlen miért téved akarata ellenére is a lányra a tekintete. Most, hogy Pansy ismét régi önmaga…Draco haragos tekintettel elterelte a gondolatokat, s Potterre meredt.

-         Öhn…hát a kísértetek átlátszóak…

-         Zseniális! – vágott közbe finom iróniájával Piton. – Nem hiába jársz immár hatodik éve a a varázslóképző iskolába Potter. A kísértetek átlátszóak… - Pansy nem bírta tovább visszafojtani a nevetését s fejhangon felvihogott. A mardekárosok egyöntetően felkuncogtak a nyomában. Piton már megint adja az óra alaphangulatát. A mardekárosoknak minden sötét varázslatok óra felért egy kabaréelőadással. Ahogy Piton is a legkiválóbb álcával, felvett pózban, időnként burkolt ironikus megjegyzésekkel beszélt a sötét varázslatokról. Amit csak a mardekárosok fogtak, és értették ki a gúnyos kis utalásokat. Pansy kedvenc órája volt Piton által tartott egyáltalán nem komolyan vett sötét varázslatok kivédése óra. Mert a mardekárosok mindig értették Piton megjegyzéseit. Az ő szövetségük ebben a titkos kis játszmákban nyilvánult meg. Draco pedig rajta felejtette a szemét a kacagó ében hajú lányon. Mély sóhajjal gyorsan felütötte inkább a könyvét és lehajtotta gyorsan a fejét. Mit bámulja ezt az ideggyenge nőt? Amikor voltaképpen messze jobb nője van most? Teljesen megzavarodott. Idegesítette, hogy ő többet néz a lányra mint Pansy vissza. A lány már olyan könnyen átlépett az egészen. Ismét talpra állt. Jó kedélyű, gúnyos, intrikus. Mint régen, mint amilyennek mindig is ismerte. Vagyis be kell látnia, hogy Pansyt tényleg végérvényesen elveszítette. Hiszen ezt is akarta nem? Miért nem elégedett most azzal, ami közte és Astoria közt van? Ahogy kicsengettek Draco a legközelebbi fiúmosdóba sietett. Olyan zavarosak az érzései, a gondolatai. S főleg egyetlen dolgot nem értett. Most hogy ráébredt mit kell tennie nem volt senki, akivel kibeszélhette volna. Hát ez kész! – Draco átttúrta a haját. Na ezért lesi azt az idegesítő libát! Az exbarátnőjét! Mer Pansy mindig ebben az egyben volt rohadt jó! Hogy megbeszéljenek dolgokat. Hogy agyonproblémázzanak mindent, hogy átrágjanak minden lehetőséget. Pansy állandaón mindent meg akart magyarázni, el akart tervezni, átrágni, megvitatni. Igen. Pansyval ezért vitatkoztak szüntelen. Mert így gondolkodtak. S akárhogy is a legtöbb ötlet tényleg mindig Pansytól származott és született, vagy legalábbis abból, hogy Pansyval vitatkozott és veszekedett. Na ez az ami hiányzott! Amit elveszített, ami kellene, ami miatt annyira imponáló most neki megint az ében hajú lány. Mert azért az ő kapcsolatukban is megvoltak az értékek. Teljesen mások mint…Astoirával persze. De Astoria fiatal és ráadásul túlságosan Greengrass ahhoz hogy vele komoly dolgokról lehessen beszélgetni. Blaise is elszősorban dugni szerette a Greengrassokat. Na hát Draco is. Mert Astoriával képtelenség értelmesen beszélgetni, amikor a lány egy folytában csak a szexre gondol, csak azt akarja. Astoria egyszerűen nem gondolkodik. A legtutibb válaszai voltak mindenre: nem tudom. Na hát Draco ezzel sokra megy. Pansy aztán semmire se mondta azt hogy ne mtudja. Neki aztán mindenről megvolt a kis hülye makacs véleménye! Ó hogy utálta is érte! Hogy kirázta volna belőle a gondolatokat minden veszekedésnél! Mert mindig képes volt ellent mondani neki, meg elbizonytalanítani! De hát most mégsem állhat oda Pansy elé, hogy figyelj csak! Beszélni szeretnék veled, egy kis problémáról, amit sajnos nem tudok kivel végiggondolkodni és ebben az egyben mi ketten nagyon jók voltunk. Draco a tenyerébe temette az arcát. Jaj ne ezt ne! Draco érezte, ahogy közelednek az első könnyei. Ez a félmondat ez most nagyon ütött. A szakításuk estéjén, Pansy pontosan ezt kérdezte. Ezt mondta. Amit most Draco is kimondott. Pansy aznap este ezt mondta: Pedig én úgy éreztem, hogy mi ketten…nagyon jók voltunk együtt. Te nem így érezted? Draco akkori szavai pedig most itt visszhangoztak a fejében. Ahogy kíméletlenül visszautasította, ahogy rávágta gondolkodás nélkül, hogy nem sohasem érezte ezt. Mekkora hazugság volt! Most döbbent rá igazán. Pansyban akkor pont azt taszította el, amire most a legjobban szüksége lenne. Az átbeszélgetést, a megvitatást, a tervezgetést, a segítségét. Pansy akkor azt mondta mondja mit segítsen és ő megteszi. Persze Pansynak indoklás is kellett volna ehhez, nem úgy mint Monstrónak meg Craknak. Egy kis magyarázat. Draco viszont senkinek sem akart magyarázkodni. Teljesen egyedül van a problémájával. Akikkel meg tudta volna beszélni, azokat eltaszította magától, önző módon akkor év elején. Draco lehajtotta a fejét, lehunyt szemhéja mögül már feltörtek a könnyek, potyogtak a koszos mosdókagylóba. Draco könnyes szemmel nézte, ahogy a könnyei mély csíkokat húznak a piszokban, ahogy megtisztítják az útjukat. Miért koszos a Roxfortban minden mosdó? Myrtle mosdója is meg a fiúvécék is. Frics nem takarít rendesen? Vagy a házimanók? Na persze hogyan is takarítanának a házimanók, amikor kettő is őt figyeli. Draco rajtakapta Siport és Dobbyt is, hogy több helyen fel s eltűnnek, ahogy ő jár. Márpedig egykoron mindkét házimanó az ő családja szolgálatában állt. Akkor még tudták, hogy mi a feladatuk, mi a dolguk. Rend és tisztaság volt, ahogy az elvárható egy tisztes háztól. Most meg. Elzüllöttek mindketten.

-         Miért sírsz már megint? – kérdezte egy hang a háta mögül. Myrtle volt.

-         Magányos vagyok…s nincs kihez fordulnom.  Olyan ostoba voltam…elfojtottam az érzéseimet… s most…akiket akkor bántottam…azok adják vissza nekem az akkori bánásmódomat. Magamnak okoztam ezt… - szipogta Draco.

-         Szerintem mi rokonlelkek vagyunk – mosolygott rá Myrtle.

-         Öhm…most mennem kell – mosta át gyorsan az arcát Draco. – s a kijárat felé indult.

-         De visszajössz még ide? – kérdezte reménykedve Myrtle.

-         Persze…megígérem – csapta be maga után a mosdó ajtaját Draco. Hát hiába a sirdogálása a feladatot attól még nem oldotta meg. Egyszerűen nincs senki akivel megbeszélhetné. Íme a férfias Draco Malfoy. Azt hitte a halálfalóság megadja majd neki ezt a kiállást, ahogy az apja is olyan volt. Az apjához akart hasonlítani, mert annyira csodálta őt mindenben. De rá kellett jönnie apja nem azért volt olyan kiállású amilyen, mert halálfaló volt, hanem azért mert apjában természetesen megvolt az a tartás, magabiztosság és határozottság, amiről Draco úgy érezte belőle alaposan hiányzik.  Halálfaló lett mint az apja. De gyenge mint a Blackek. Draco egyre jobban viszolygott önmagától, ahogy a tükörbe nézett. Mert ismerte ezt a tekintetet. Ismerte ezt a testi állapotot, amibe került. Az összes Black így nézett ki, aki halálfaló volt. A bukás ábrázata. A bukásé. A Blackek mind így jártak. Gyorsan végeztek velük. Na hát ezért haltak meg azok a rokonok. Draco látta a családi képeket, ismerte őket, bármikor fel tudta eleveníteni az emlékeiből. S látta Regulus nagybátyja  arcát is a halála előtti felvételeken. Éppen így nézett ki. Mint amilyen az ő arca most. Csak az a férfi fekete hajú és mélykék szemű volt, mint Bellatrix. De a tekintet, a megviselt arc éppen ilyen volt. Dracóban felvetődött ,hogy vajon, amikor hazatért, anyja gondolataiban is ez játszadozott. Ezért sírta el magát amikor meglátta. Mert felismerte azt a sok-sok Black jegyet a fiában, amit nem akart? Amiből hitte ,hogy talán a gének kedvezően rendeződnek, s a fia Malfoy lesz. Igazi! S nem örököl sokat a Blackek kudarcaiból és halálra ítélt erőtlenségéből? Nos tévedett drága Narcissa Malfoy! Draco jobban tükrözte anyai ági őseinek életútját mint szerették volna. Ott volt a tenyere vonásaiban ez. Belevésődött. S képtelen Malfoyyá válni. Ennyit a génekről. Mit számítanak? Mit számít a szőkeség, a külső jegyek? Ha belül egy semmi? Ha belül mégsem lett Malfoy? Draco megszédülve támaszkodott a hűvös pincefalnak. Azok az átkozott gének. Ami miatt szakított a lánnyal, akit szeretett. Milyen naivság volt! Milyen hülye tradíció és gondolat! Pansy nem a feladatba roppant össze, hanem hogy Draco kiadta az útját. Meg sem próbálta elmondani a lánynak. Mintha nem is érdekelte volna a reakciója. Hogyan reagált volna Pansy? Astoriának egy jó poén halálfalóság. Őt nem izgatják Draco feladatai, még csak nem is aggódik érte. Astoria csak elfogadja, hagyja, hogy Draco tegye a dolgát. Nem kérdez, csak várja hogy Draco irányítsa. S ennyi. Akárcsak Narcissa Malfoy. S mit ért az apja vele? Hogyan számíthat egy ilyen lányra a viharokban? Aki csak sír mint az anyja. Aki tehetetlen, ha nincs egy férfi a családban. Ha Pansyval marad az első megrettenés után Pansy már lázasan agyalna. Éppen annyit mint Draco. Mert Pansy közösen akarná megoldani vele a feladatot. Pansy bármit letagadna bármit lehazudna, hogy Dracót sikerre vigye. Pansy ilyen volt. Pansy fanatikus szerelmes volt. Erőszakos, erőteljes, mély. Az első perctől kezdve. Az ő életfelfogása ilyen volt. Vagy szívvel lélekkel, vagy sehogy. De ő ellökte magától. Mert érezte magát annyira felelőtlenül magabiztosnak, hogy a feladatot képes lesz egyedül végig vinni. Mekkora tévedés volt! Milyen mérhetetlen kóros magabiztosság! S még nem is adagolt magába szerencseszérumot. A fejébe tolultak az emlékek. Ahogy Pansyval közösen jártak utána dolgoknak, olyan jól tudtak összedolgozni. Mindig mindenben. Akár könyvtári keresésről volt szó, akár bájitalfőzésről, akár egy megoldatlan rejtélyen való gondolkodásról. Na ebben ők ketten páratlanul nagyon jók voltak. Borzalmas, hogy éppen azt lökte el magától, akire a legnagyobb szüksége lett volna egész évben. S erre milyen nagyon későn ébredt rá! Sok volt egyszerre ez az egész neki. Ez a sok gondolat ami most kavarog a fejében. Érezte, ahogy már megint rázza a hideg. Szédül a kimerültségtől. S remeg a keze. Már megint. Sőt egész testében remeg. Draco már nem volt eszméleténél, amikor elvágódott a pincefolyosón, végigcsúszva a fal mentén. Elájult.