Halkan zörögtek a kocsikerekek a szerpentines úton. A sötét ablakkeret mögül felsejlő szőke hajon csillant meg a holdfény. Szemlélte a gondosan nyírt magas sövényfal egyenletes vonala mögül halvány esti derengésben úszó kastély homlokzatát. A felhajtóút pedig a szeretett otthon meleg fényét sugározta. Már milyen régen látta ilyennek a kúriát! A szökőkút felől fehér pávák lépkedtek kevélyen a pázsiton át a murvával felhintett út felé. Gondosan nyírt sövény, szederbokrok, rendezett, kézben tartott park. Az ablakon nézelődő, most elhúzódott s a mellette ülő hallgatag, zárkózott férfihoz fordult. Szürke tekintete kérdőn futkosott a másik szikár vonásokkal barázdált komor arcán. 

-         A Nagyúr…valóban? Hát…mégis? – hebegte félénk-reménykedő mosollyal a fiatal szőke fiú. A keresztbe font fekete taláros karok meg sem rezdültek. A szikár férfi továbbra is csak előre szegezte a fejét, de koromfekete szembogara lassan a mellette ülőre siklott.

-         Igen. De nem az amire gondolsz – felelte zárt szájjal. Mindketten sápadtak voltak, akár a hold az égen. A fiatal szőke fiú azonban most mégis izgatott örömmel várta, hogy a takaros udvarház előtt kiszállhasson a fogatból. A szép, ápolt birtok egyet jelentett: a ház urát várják haza. Draco már másfél éve hogy utoljára ilyennek látta a birtokot, a kastélyt, a parkot.

-         Hogyhogy? Mindez…? – mutatott a kert felé Draco, s közben a fogat megállt a felhajtóúton a bejárat előtt. A másik még erősen megmarkolta Draco talárját, mielőtt a fiú kiugrik a fogatból.

-         Apád cellájának ajtaja feltárul…de ha visszatér…már semmi sem lesz ugyanolyan Draco. Mindketten kudarcot vallottatok a feladatban, amit a Nagyúr rátok osztott. Ezt vésd az eszedbe mielőtt téves gyerekes álmodozásba kezdesz – sziszegte halkan a férfi.

-         Draco! Kisfiam! – sikoltotta a szőke hajú nő, ahogy kirontott a kastélyból, s hevesen karjaiba zárta Dracót.

-         Anya! – zárta a karjaiba a nádszálkarcsú, szép szőke anyját, aki most aggódó könnyes szemmel két keze közé fogta fia arcát, hogy megnézze, mennyit változott mióta utoljára látta.

-         Visszakaptalak! Életben! Egészségben… - pityeregte elérzékenyülten, s Draco is hevesen pislogott, amíg anyja méz és vanília illatú hajába fúrta az orrát. Draco lefejtette magáról anyja karjait, s Narcissa Malfoy zavartan fordult a vendég felé.

-         Perselus! – nyújtotta felé mindkét kezét. – Kimondhatatlanul hálás vagyok a közbenjárásodnak! Ha nem vagy, most mi sem vagyunk itt – megragadta a férfi kezét, aki a hálálkodást igyekezett kézzel-lábbal hárítani.  Narcissa megszorongatta Piton professzor kezét. – Gyere csak beljebb.

-         Nem maradhatok sokáig – szólt közbe gyorsan Piton, félbeszakítva Narcissa áradozását. – Csak Dracót hoztam haza. – Piton tekintete egy hosszú veséző pillantás erejéig találkozott Draco szürke szemvillanásával. – Narcissa ne feledjétek. A pálcátok mindig tartsátok magatoknál. Nincs értékesebb jelen helyzetben a varázspálcánál – mondta Piton miközben helyzetfelmérőn végigfuttatta szemét az előtéren. – Elég nehezen beszerezhető kellék lett mostanában. Ráadásul személyazonosságot bizonyító. Minden jót! – biccentett búcsúzóul, s ki is fordult a kastélyból.

-         Köszönjük – suttogta utána Narcissa Malfoy, majd vizenyős kék szemekkel fiát méregette. – Nem is tudod milyen sok mindent tett értünk…

-         Apát kiengedik igaz?

-         Hamarosan itthon lesz – bólintott rá Narcissa. – Vajon mennyit változott ő is a távol töltött idők alatt? Mind megváltoztunk. Te is, én is…apád is – mondta szomorkás hangon Narcissa.

-         Rendbe hozattad a parkot – bökött Draco fejével az ablakok felé. Narcissa is a rombuszosztású ablak túloldalára kapta a tekintetét.

-         Legalább kívülről maradjon meg az igazi régi csillogás – súgta halkan az anyja. – Hogy apád ne érezze, milyen sok minden változott. Érezze, hogy oda tér haza, ahonnan elment azon az estén.

-         Elkerülhetetlenül érezni fogjuk – sóhajtott mélyet Draco.

-         Meg sem fogjuk tudni hálálni Pitonnak ezt a sok fáradozást. Hazahozott téged is, s Luciust is – rázta a fejét lehangoltan Narcissa.

-         Nézzünk régi képfelvételeket? – kérdezte halvány mosollyal Draco.

-         Igen, az jó lesz – mosolygott rá vissza Narcissa. – Éhes vagy? – fordult vissza Narcissa. Draco a fejét rázta, s követte anyja lebegő türkiztalárját. Anyja elővette a dobozokból a Malfoy-címeres fényképalbumokat, s Draco mellé ereszkedett velük a szófára. Hallgatta anyja halk mesélését egy-egy fényképhez. Csupa kiskori képei voltak ebben az albumban. A Malfoy-kúriával a háttérben. Vagy a kastély valamelyik szobájában. Draco zavartan babrálta a fényképalbum szélét. Volt ideje az elmúlt napokban felidézni az utolsó Roxforti estéjét. S nem felejtette el, hogy történt egy s más dolog a folyosókon. Pansyval is. Ahogy önmagát nézte a képeken átsuhant a gondolat a fejében, hogy mi van, ha hamarosan a gyereke képeit nézi így...

-         Baj van Draco? Nem is figyelsz rám! Úgy elgondolkodtál – nézett fel a fiára Narcissa Malfoy, megállva az emlékbeszámoló közepén.

-         Nem dehogy…csak…elmerengtem – érintette meg  a fülét zavartan Draco.

-         Olyan…furcsa vagy – ráncolta a homlokát Narcissa, majd visszafordult a kép felé. – Aranyos volt ez a nyári kalapod igaz? – simogatta meg a szőke kisfiút a képen Narcissa. Draco pedig összevont szemöldökkel visszatért előző gondolataihoz. Zavaró perspektívák. A Malfoyok kusza helyzetében, még ez is! Egyáltalán nem időszerű és alkalmas és bele sem gondolt az egészbe akkor ott főleg nem. Egyszerűen annyira túlcsorduló örömmel fogadta Pansy megjelenését. Alaposan túlcsorduló örömmel! Most mi lesz? Pansy már biztos tudja. Miért nem ír? Tudathatná vele akármilyen érzéseket is táplál most iránta. A Malfoy kúriára biztos, hogy nem jöhetnének. Egyáltalán milyen kilátástalan egy helyzet. Ki támogatná ezt az egészet? S ő akarná-e most itt? Hogy ő mit akarna? Szíve szerint a bodzapálcát. Ami jogosan őt illetné most. Még akkor is,ha Pansy és Piton is óva intette attól a veszélyes pálcától, aminek a birtokában senki sincs biztonságban többé.  De a pálcát minden bizonnyal eltemették Dumbledore-al együtt, régi szokás szerint. A varázslót a pálcájával. Hogy senki más ne használhassa. Márpedig ezzel a végzet pálcáját is elvesztette. De kellene-e még? Lenne e bármi haszna belőle? Fontosabb-e bármi is most a puszta létezésnél? Aminek örülhet? Sőt szerencsének minősítheti, hogy minden büntetés nélkül megúszta. S ez Piton érdeme.

-         Anya nem jött levél ide címezve? – harapdálta a szája szélét Draco.

-         Levelet vársz valakitől? – kapta fel a tekintetét a fiára Narcissa.

-         Hát nem is tudom… - habozott Draco. Mi van ha Pansy egyenesen az apjának címez egy ennyire kompromittáló levelet? Merő gyűlöletből. Egyáltalán hogyan fogalmazná meg? Bár Pansy levélben talán nem is írná le ezt… - Nem várok levelet – vágta ki végül Draco.

-         Hogy te milyen különös vagy most! – nézett rá megütközve Narcissa Malfoy. Draco kivette anyja kezéből az albumot s maga nézte a kisfiút a képeken, aki ő maga volt. Egy gyerek. Persze egyáltalán nem kell erre gondolni, de mi van ha mégis? Draco összecsapta a fotóalbumot.

-         Inkább vacsorázzunk! – pattant fel hevesen Draco, hogy elterelje a gondolatait. Anyja gyanakodva követte Draco ide-oda kapkodó mozdulatait.

-         Baj van igaz? – kérdezte aggódó remegő hangon.

-         Semmi baj anya! – lépett vissza anyjához Draco, s felhúzta a szófáról. – Minden a legnagyobb rendben van. Visszatértem. Apa is hamarosan itt lesz. Együtt a család. Ez a legfontosabb – nyugtatta anyját Draco. Erről hogyan is beszélhetne az anyjának? Mégsem közölheti vele, hogy lehet, hogy teherbe ejtett egy lányt. Anyja itt helyben kapna gutaütést. Legalább a bodzapálca lenne az övé! Vagy legalább bizonyos lenne bármiben is! De ez a legkiborítóbb! Átkozott férfisors! Hogy most fogalma sincs hogy mi van. Hogy itt tépi szét az ideg. De inkább ne is gondoljon ilyesmire, most van épp elég gond ezek nélkül is. – Mesélj milyen volt az év itthon?

-         Egyedül voltam a birtok ügyeivel – rázta a fejét Narcissa. – Szerintem több kárt csináltam mint hasznot. Apád jobban értett ehhez. Olyan végtelen volt a csend a birtokon mint még soha. Hetek teltek el anélkül, hogy egy hír jött volna. Te sem írtál – nézett rá szemrehányón az anyja. – Olyan volt, mint a háború után. Sehol senki. Nem téved erre egy lélek sem.

-         Nem így lesz hamarosan meglásd – húzta maga alá a széket Draco. – Ahogy apa visszatér megélénkül itt a forgalom – köszörülgette a torkát kényszeredetten Draco.

-         Egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz az a sürgés forgás. Ez a békés nyugodtág…nem volt olyan rossz. Békén hagytak! Meg kapták amit akartak s kész vége. Most minden kezdődhet elölről. Hiszen Luciussal szemtől szembe nem tettek semmit. Ő egyenesen az Azkabanba került – csapta a szövetszalvétáját a térdére Narcissa Malfoy, s a házimanó nyújtotta tálcáról leemelt egy szelet húst.

-         Ne találgassunk inkább semmivel kapcsolatban anya! Napokon belül kiderül – keményedtek meg Draco arcvonásai is.

-         Találkoztál azóta a Nagyúrral? – kérdezte puhatolódzón anyja.

-         Nem – hajtotta le a fejét Draco. – a szeme elé sem akarok kerülni. Fogalmam sincs hogyan viselkedne most – rágta ez első falat húst keményen Draco.

-         S az iskolában tanultál egyáltalán? – nézett szemrehányón a fiára Narcissa.

-         Nem. Nem sokat. Nem is érdekel az egész – sütötte le a szemét Draco.

-         Mi az, hogy nem érdekel az egész! – csattant Narcissa. – Jobban tennéd, ha tanulnál, mert bármit képesek velünk tenni. Mi lesz ha kiforgatnak minket még a vagyonunkból is? A Nagyúr bármire képes. Bármit megtesz. Nem ismered. Lehet a széfkulcsunkat át kell adnunk neki azért a kegyért, hogy titeket nem ölt meg. Kiszámíthatatlan! Legalább legyen valami mögötted, amire támaszkodhatsz. Ha más nem. A Tudás meg a RAVASZ eredményeid!

-         Úgy beszélsz mint Blaise  - húzta el a száját Draco.

-         Ne hasonlítgass egy…egy ilyen újgazdaghoz… - húzta fel az orrát sértetten Narcissa.

-         Kezded átvenni a gondolkodásukat – nyelte le a falatot Draco

-         Nem véletlen hogy hova jutottak, hogy egy szintre kerültek velünk a semmiből – felelte kedvetlenül Narcissa. – Lehet nem olyan rossz az a felfogás, amiben ők élnek.

-         Látod tényleg megváltoztál – bólintott rá Draco.

-         Azt hiszem elég sokat gondolkodhattunk mindhárman. Külön-külön… - nézett fel komoly kék szemekkel Dracóra. Draco hangtalanul biccentett. Ez már csak igaz. Gondolkodni volt a legtöbb idejük. Elszigetelve mindenki mástól, a saját magányukban.