A Sötét varázslatok óra a vártnál messze hasznosabbnak bizonyult. Nem csak gyakorlatban, de elméletben is megalapozni készült Amycus Carrow az ismereteiket. A varázslatok pontos hatását, mértékét szervezetre befolyásoltságát, maradandóságát is alaposan áttanulmányozták. Blaise a Carrow testvérek háta mögött még el is ismerte, hogy a rendszer akár hasznos is lehet a tanulmányaikra, de elfelejteni nem tudta, hogy mindketten halálfalók. Még az első hónapban egy borongós reggelen, minisztériumi pecsétes levél érkezett Blaisenek. Az asztal felett a hetedévesek összenéztek. Egy emberként ment el az étvágyuk a reggelitől. Mert már sejtették, mit fog tartalmazni egy évközi minisztériumi levél. Blaise lesütött szemmel tépte fel a pecsétet, s megkeményedett arcvonásokkal olvasta el a behívót. Gyógyítói kivizsgálásra rendelték ki, egy alapos aranyvérfelülvizsgálati elbírálásra. Az ezzel járó teljes procedúrának kitéve mind Blaiset, mind az édesanyját.

- Mennem kell – mondta ki halkan Blaise szemlesütve. A hetedévesek rémült tekintettel fogadták a bejelentést. Blaise átlendült a padon, s nem is nézve senki szemébe elindult.

- Hé Blaise! – állította meg a karjánál fogva Draco. A fiú fáradt fejintéssel megcsapkodta Draco szorító kézfejét, s lefejtette a fiú ujjait. Kilenc aggódó szempár követte Blaise útját, ahogy kivonult a nagyteremből.

- Veled vagyunk Blaise! – kiáltotta még neki Pansy reszkető hangon. Blaise csak a hüvelykujját mutatta fel bízatóan, de már nem nézett vissza rájuk. A hetedéves fiúhálóban magára kanyarított egy utazóköpenyt. Hátra sem nézett, a körömcipő koppanásából tudta, hogy ki áll az ajtóban.

- Blaise…! – kezdte a lány idegesen.

- Daphné nagyon nem vagyok most jó passzban – túrta át a haját Blaise a tükörbe nézve, hogy kicsit megfésülgesse ujjaival rakoncátlan fürtjeit.

- Tudom, tudom csak…mi lesz most? – hebegte Daphné.

- Fogalmam sincs. És inkább nem is akarok semmit sem mondani – fordult szembe Blaise a lánnyal. – Anyámat meghurcolják miattam. Szerinted hogyan érzek a Nagyúr csodálatos rendszere iránt. A papíromon az állt ami az igazság is Daphné. Saját bevallásom szerint vagyok aranyvérű. Nincs rá semmi bizonyítékom értsd meg. A születési anyakönyvi kivonataimon nincs feltüntetve az apám. Soha nem is volt. Soha nem is tudtam. Van fogalmad róla, hogy ez mit jelenthet most ezekben az időkben? – tolta el az ajtóból a lányt Blaise.

- De…hová mégy? – kérdezte szeppenten Daphné.

- Haza – mondta tömören Blaise. – Beszélnem kell az anyámmal…mielőtt alávetem magam a kivizsgálásoknak. Kettőkor már a kórházban kell lennem. Légy nagyon Daphnés Cicám! – simogatta meg Daphné szép babaarcát Blaise.

- De visszajössz nem? – kapta el a fiú meleg kezét ijedten Daphné.

- Az eredményeimtől függ te is jól tudod – fújta ki a levegőt nehezen Blaise. – Amennyiben a vérem nem aranyvérűnek mutat, úgy én már nem is tanulhatok itt. Vissza sem jöhetek.

- Ó Blaise! – telt meg könnyel Daphné smaragd szeme. Blaise bágyadtan rámosolygott, s elsietett a pincerendszerből, le Roxfort határáig, ahonnan hazahopponálhat. A Zabini-villa teraszán zsebkendőjét gyűrögetve már a távolba nézelődve várta az anyja. Blaise összepréselve az ajkát felsietett a lépcsőn anyjához.

- Annyira sajnálom Blaise! – szipogta az anyja, s belekortyolt a whiskys poharába.

- Igazán nincs mit anya – dőlt a korlátnak nyugodtan Blaise, s keresztbefonta maga előtt a karját.

- Egész életemben azon fáradtam, hogy téged megkíméljelek ettől. Hogy megóvjalak ettől az egésztől. Azt hittem, ha pénzünk van, mindent megtehetünk. Ha pénzünk van vagyunk valakik, s a pénz megvéd majd minket mindentől. Soha nem éreztem elégnek azt, amink van. Mert titkon a szívem mélyén mindig éreztem, hogy eljön majd az idő, amikor a hibákért fizetnünk kell. S tessék! Most semmit sem ér az egész? – tárta szét a karját csalódott nevetéssel Blaise anyja. – Megöltem azt a rengeteg szerencsétlen férfit, akik csak belém voltak habarodva, s ezért? – sírta az asszony. – Minek is mondom el ezt neked! – fordult el a zsebkendőbe temetve az arcát.

- Tudom anya! Mindig is tudtam! – sírta el magát elérzékenyülten Blaise. – De miért? Miért tetted?

- Hogy neked jobb legyen! Hogy ne úgy élj mint én! Hogy ne kelljen soha semmiért se küzdened! Hogy ne a pénzen múljon bármi! Igen. A pénzért tettem – vett mély levegőket a nő. – Azért, hogy te gazdag légy. Én nő voltam sose tudtalak volna úgy megvédeni, mint ahogy az, akit soha nem tudtam neked megadni. A család védelme az apád feladata lett volna. S én ezt az egyet nem tudtam neked adni. HA nem egy férfi, akkor legalább a pénz védjen meg téged. Így gondolkodtam. Apát már nem adhatok neked, de pénzt azt szerezhetek. S a pénzt mindenki úgy szerzi, ahogy tudja. Én a házasságaimmal szereztem, mert ehhez értettem. Megvetsz?

- Az anyám vagy. Sosem vetnélek meg érte. Tudom, hogy sosem magadat nézted ezekben az üzletekben, hanem engem. Ketten vagyunk. Nem vagyok már gyerek. S hamarosan úgyis kiderül. Jobb ha tőled tudom meg a valóságot. Ki az apám? – hunyta le a szemét Blaise nyugalmat magára erőltetve. A nő azonban csak összefacsarodó arccal újra sírásba kezdett.

- Én sem tudom – suttogta elhalóan. – Azokban az időkben…nem válogattam, és nem gondolkodtam. Fiatal voltam. Szeszélyes. S hónapokon át nem is estem teherbe. Amikor mégis megtörtént én lepődtem meg a legjobban. S hirtelen azt sem tudtam hova kapjak. Rengeteg férfival voltam, magam sem tudnám kikkel. A tizedükre sem emlékszem már. Szégyen nem szégyen, sosem voltam egy önmegtartóztató nő. ÉS akkor még nem volt gyerekem. Te változtattál meg Blaise. Mert ráébredtem, hogy nem csak belőlem áll a világ. Hanem most már a te boldogulásod tőlem függ. Az első tisztességes férfihez hozzámentem. Így lettél Zabini. A véletlen folytán. A családnevet megtartottuk, az első és egyetlen biztos pont volt innentől az éltünkben. A kérdésedre a legégetőbb kérdésre azonban akkor sem tudtam a választ. Azóta sem. Te változtattál meg. Komolyabb és célratörőbb lettem. Pontosan tudtam, hogy mit akarok a férfiaktól. A pénzüket. A pénzüket, ami a miénk lesz. Ami a tiéd lesz. Az összes férfi közül téged szerettelek a legjobban. Mert ebben a hideg érzéketlen arisztokrata aranyvérű világban ez volt az egyetlen biztos pontom. Hogy aranyvérű vagyok. S hogy te a fiam vagy. Irigyeltem a gazdag aranyvérűeket, akik lenéztek. Akik semmibe vettek. S elhatároztam, hogy neked megszerzem a bejutást azokba a körökbe. Hogy ott élhess közöttük. Hogy úgy élhesd az életet, ahogy én szerettem volna. Mert az én életem a te születésedtől az örök hajsza lett. Hajsza a pénzért, hajsza az elit körökbe jutásért. Amit sosem családi származással, sosem tudással, mindig csak házassággal és pénzzel és külső fénnyel értem el. Hogy te ne lásd azt a felkapaszkodást, amit nekem kellett végigjárnom. Hogy a gyerekemnek megadjam, ami tőlem telt. S megcsináltam. Gyűlöltek a nők, mert a semmiből jutattam el oda, ahol ők is voltak. Gazdagabbak lettünk több régi tradicionális aranyvérű családnál, de a kemény évek kitanítottak. A hideg londoni bérházak megtanítottak rá, hogy résen kell lenni. Soha nem találtak bizonyítékot, soha egyetlen férjemnél sem.

- S most elérkezett az igazság pillanata – bólintott rá Blaise. – Hogy megtudjuk, ki is vagyok valójában.

- Én aranyvérű vagyok, S te a fiam vagy Blaise. A többi pedig nem számít – tette a tenyerét az asszony Blaise vállára.

- Nekünk nem. De a politikai rendszernek most nagyon is számít. Azt hiszem anya tényleg nem fontos a többi. Mi mi leszünk. Akármi legyen is az eredmény. Vajon hasonlítok az apámra? – hajtotta le a fejét Blaise.

- Hát…biztosan – mosolygott rá az anyja. – Elég férfias lettél hozzá, hogy azt mondjam igen – húzódott vissza a teraszról a nő. – Bekérték a papírjainkat. Alig találtam meg őket. Elég hányatott dolgokon mentek át szerencsétlen iratok. És hát vérvizsgálati eredményeid ugye sosem voltak. A kórházban nem tudtam senkinek az adatait sem megadni, hiszen fogalmam sem volt ki az apád. Nagyon durvák. Az új rendszer tapintatlan és érzéketlen. S nem szeretik azokat, akik nem aranyvérűek. Hiába erősködtem hogy én aranyvérű vagyok, ez nekik most már nem elég. Az én vérem nem véd meg téged. Pedig hittem ,hogy mindig meg fog. Blaise mi lesz ha gond lesz? – tördelte idegesen a kezét az anyja.

- Semmi. Soha nem érdekelt igazán, hogy aranyvérű vagyok-e vagy sem. Ahogy igazán a politika sem. Anya a mi kapcsolatunkon semmit nem változtat az ,hogy most vért vesznek tőlem csak azért, hogy megállapítsák hogy ki kölyke vagyok. Teljesen mindegy. Nem hagyom, hogy nekünk támadjanak. Megkapják a vizsgálataikat, ahogy megkapták az iratainkat is. Szerezzenek bizonyítékokat a hülye terveikhez. S ha nem viselnek meg maguk közt, akkor összepakolunk és továbbállunk. Ennyi. Nem kötelező nekünk itt élni a Nagyúr alatt – mondta eltökélten Blaise. – Most mennem kell, ha kések biztos a kórházban támadnának rám. Vagy ki tudja imperióval kényszerítenének, hogy elmenjek a vizsgálatokra. Vigyázz magadra anya!

- Nem Blaise! Én rád vigyázok! Az nekem fontosabb – mondta komolyan az asszony. Blaise az anyjára vigyorgott, s a kandallóba lépve beleszórta a hamut a pontos uticélt megnevezve.

- Szent Mungó Varázsnyavalya és ragálykúráló Ispotály – a tűz felcsapott, s Blaise a következő pillanatban már a fogadócsarnokra eső egyik belső kandallójából lépett ki.

- Milyen ügyben jött? – támadt neki az első fityulás nővér.

- Kettőre van megbeszélve már várnak. Vérvizsgálat – mondta hidegen Blaise.

- Igen? – mérte végig Blaiset a nővér. – Kövessen! – intett, s citruszöld köpenyében megindult Blaise előtt. 

- Micsoda csúcsforgalom! Sosem volt még ennyi kivizsgálásunk, mint az elmúlt egy hónapban! – kanyarodott be egy kövérkés nővér a másikhoz csapódva. – Mégis hogy képzelik, hogy normális munkát lehet végezni ennyi idő alatt! Stresszes egy meló én mondom! Na megyek, össze kell írnom a névsort, kik nem mentek át a szűrőn! – húzta el a száját a kövér nő, s már be is fordult az egyik sarkon.

- Itt lesz a kivizsgálás! – nyitotta ki az ajtót Blaisenek a nővér. – Tűrje fel az ingujját! – Blaise levette az utazóköpenyét, a talárját, s felhajtotta az ingujját, majd helyet foglalt a bőrhuzatú fehér kórházi széken. – Charlie! Újabb vérvétel! – kopogott be a nővér az egyik ajtón, s belökte az ajtót.

- Nem hiszem el ,ha ma nem csináltam százat egyet sem! – hőbörgött valaki bentről. – Már komolyan én ájulok el ettől a sok tűszúrástól!

- Ez van igyekezz! – morogta a nővér, s távozott is. Blaise mögött egy másik ajtó nyílt ki, két suttogva beszélő ősz hajú gyógyító haladt át a vizsgálón, s el is tűntek a nyitott ajtón át. Nem sokkal utánuk egy fiatal gyakorlóinas lépett be az ajtón. Nagy az átmenőforgalom ezen a helyen! – állapította meg Blaise.

- Heló! Neved? – kérdezte sürögve a fiú.

- Blaise Zabini – felelte rá megfordulva Blaise. A gyakorlóinas máris kihúzta a Z betűs kartotékfiókot ,s gyorsan átpergette a névhez a lapokat.

-  Meg is vagy. Anyja neve: Caroline Zabini? – kérdezte a fiú felnézve.

- Igen – bólintott rá Blaise.

- Mennyire vagy ájulós? – kérdezte a fiú nevetve.

- Nem jellemző – vágott erőtlen mosolyszerűt Blaise.

- Charlie gyere már mert húznék haza! Lejárt a munkaidőm! – dobolt türelmetlenül  a gyakorlóinas.

- Ne pattogj már annyit! – fordult be a Charlienak nevezett az ajtón. – Egy kávét nem ihat meg nyugodtan az ember ebben a diliházban – vigyorgott bíztatóan Blaisere a férfi. – Kész hangyaboly. Annyi dolgunk van, mint még soha bezzeg a fizetés nem több! Mindegy nekem ki ül a minisztériumban, de ha több a munka legyen több a pénz is! – háborgott a férfi. A tálcáról gyorsan öntött egy áttetsző fertőtlenítőt egy steril gézlapra, átdörzsölte Blaise bőrét. Majd egy erős döféssel beleszúrta a tűt Blaise karjába.  Blaise lehunyta a szemét. Érezte, ahogy lassan pumpálva áramlik ki a vér a tűn keresztül a vénájából, megtelik az ampulla.- kész is! – eldobta a tűt, az ampullára kupakot csavart. A gyakorlóinas ragasztotta rá a címkét s a többi üvegcse mellé a tálcára a tartó következő üres részébe csúsztatta. Blaise kapott egy darab vattát a tű szúrás helyére, ahonnan még mindig szivárgott a vére. Charlie el is tűnt a másik szobában magára zárva az ajtót.

- Az eredményre elég sokat kell várni! Több órába is beletelik. Megvárod? – nézett rá a fiú.

- Igen. Akkor kint leszek a váróban. Kösz. Helo! – kapta fel a talárját és a köpenyét a karjára Blaise, s kiment a félreeső váróterembe. Borongós volt az idő. Eleredt az eső. Sötétedett. Blaise pedig hosszú órákra magára maradt a gondolataival.