Nem csak Blaise gondolkodott. A Zabini villában maradt édesanyja is szüntelen fiáról elmélkedett. S a délutáni órák után klubhelyiségbe visszatérő hetedévesek beszédtémája is szüntelen visszatért Blaisehez. Most együtt volt az egész évfolyam.  Megijedtek. A mardekárban mindenki aranyvérű volt. Bizonyítottan aranyvérűek. Tisztán aranyvérűek. Egytől egyig. Nem volt kivétel. Nem volt olyan mint a régi időkben. Most színarany vérrel ültek a többiek. S meg sem gondolták, hogy közülük bárkivel is probléma lehetne. Blaise azért az ő szemükben mindig is aranyvérű volt. És micsoda veszélyei lehetnek annak, ha valaki ezekben az időkben nem aranyvérű, az igazán most kezdett derengeni nekik. Most hogy Blaise példáján megérezték, az a hatalom más mint amit eddig ismertek. Blaise, aki gyógyítói babérokra törekszik, talán már a RAVASZ-ait sem teheti le idén. Ezzel végleg elzárva az utat a további boldogulásától. Pedig hát Blaise, Blaise. Barát. Blaiseben mi kivetni való lehet bárkinek is. Politikailag nem megbízható, de azért sosem volt kedélyeket izgató, sosem buzdított Nagyúr elleni támadásokra vagy hasonlókra, csak akkor dühöngött, ha kikényszerítette belőle valaki. És hogy aranyvérű vagy sem, mit számít az most itt a gyógyítói pályánál. Nem is gondolták volna a magabiztos, határozott fellépésű, dúsgazdag, jóképű Blaiseről. Hogy bizony a papírjai messze nincsenek rendben. Persze felnőttek már célozgattak rá, hogy Blaise előélete nem tiszta. De hogy ennyire kétes, ezt azért senki sem hitte volna Blaiseről. A fiúnak most vérrel kell bizonyítania, hogy az akinek hiszi magát. Hogy méltó rá, hogy a Roxfortba járhasson. Milyen furcsa egy helyzet! S most még a legelszántabb hívő Pansy is megingott a hitében egy pillanatra. Blaiset meghurcolni. Azért az…mélyen érint mindenkit. Ezen nem lehet úgy elsiklani. Mert Blaiset mindenki ismerte. És szerette. Blaiset igazán nem is lehetett nem szeretni.  Daphné pedig ebben a bizonytalan helyzetben azt sem tudta a pince legmélyebb pontjáig igya-e le magát, vagy csak szánalmasan sírdogáljon Blaise után. S igazán egyiket sem tartotta a legjobb megoldásnak. Ezért csak smaragd szemeit meresztgette, s öntudatlanul is Seaffyt simogatta.

-         Biztos nem tudsz tenni valamit Draco? – kérdezett rá századjára Pansy.

-         Mit tehetnék? Adjak vért Blaise helyett? – dühöngte Draco.

-         Igen. Mondjuk igen! A barátod nem? Ennyit igazán megtehetnél érte! – morogta vissza Pansy.

-         Adj vért te! Neked a szeretőd volt nem? – vágott vissza Draco. – Amúgy sem tudom hogy tudnánk becsempészni a vért és kicserélni! Ráadásul már el is késtünk vele – nézett az ingaórára Draco.

-         Vacsorázni kellene – tapogatta meg korgó gyomrát Milly.

-         Én nem vagyok éhes – biggyesztette le az ajkát Daphné.

-         Nekem sincs étvágyam – vágta rá Pansy.

-         Az enyém meg már elment tőletek! – nyögte gőgös arccal Draco.

-         Csináljunk már valamit Merlinre! – csapott a fotel karfájára Pansy.

-         És mégis mit akarsz csinálni? Van ötleted? Lekéstük az egészet! Nekem nincsenek kapcsolataim, neked meg nem is voltak – sziszegte idegesen Draco.

-         Mi az ,hogy nekem nem is voltak? – háborgott Pansy. – Jó, amúgy ilyenek tényleg nem voltak – egyezett végül bele.

-         Persze hát én is adnék vért neki, miért is nem mentem helyette – túrta át fényes fekete haját Daphné. – Vele kellett volna mennem igaz?

-         Bárki adott volna vért Blaise helyett. Viszont ezzel becsapunk mindenkit. Őt is és másokat is – érvelt Pansy.

-         Utána megyek – pattant fel Daphné a kanapéról. Seaffy nyávogva leugrott az öléből s elfutott az egyik sarok felé.

-         Megőrültél? Ilyenkor? – nézett az órára Pansy.

-         Igen. Eleve vele kellett volna mennem! – futott fel Daphné egy köpenyért.

-         És mivel fogod igazolni Carrowéknak, hogy leléceltél a suliból? – kérdezte Pansy.

-         Kit érdekelnek Carrowék, meg a suli meg mindez? – zihálta Daphné ahogy elfutott mellettük.

-         Na ezek megkergültek – nézett utána Draco.

-         Miért te nem kergülnél meg ha én nem jönnék vissza a suliba? – kérdezett rá sértetten Pansy.

-         Nem én! – felelte flegmán Draco. Pansy csak fintorgott rá egyet, s Karmilla fülébe súgta.

-         Gyerünk támadj rá! – tolta a macskát Draco felé. Karmilla azonban csak hízelkedőn Draco lábához dörgölődzött, aztán felugrott az ölébe s egy ideig körözgetve Draco combján végül kényelmesen behelyezkedett a fiú hosszú combjaira. Pansy csak mosolyogva ingatta a fejét a macskáján. Draco meg megvakargatta Karmilla füle tövét.

Blaise a sötétedő folyosón üldögélt, összekulcsolt ujjaira támasztva a homlokát. A központi világítási rendszer meggyújtotta a lámpákat pislogva gyulladt ki ezer és ezer fényforrás, hogy kórházi fehérre vakító világosságot bocsásson az egész kórházra. Elcsendesedett a Szent Mungó. Vége a látogatási időnek. Már csak az esti műszakosok, az ügyeletes nővérek és orvosok sétálgattak. Készültek az eredmények. A laborvizsgálatok már folyamatosan zajlanak. Időre dolgoznak és gyorsan. De vajon megéri-e most ez a gyorsaság? Blaise maga sem tudta mit érezzen. Várja-e az eredményt vagy sem. Maradjon a boldog tudatlanságban, a hitben, hogy a sok esélyes közül, egy aranyvérűtől fogant, vagy pedig világosodjon meg, hogy hányadán is áll. Hogy mennyire aranyvér az aranyvér? S számít-e ez? Számított-e valaha is? Önkritikát kellene gyakorolnia. Mert immáron húsz éven át aranyvérűnek képzelte magát. A Roxforti beosztása is ezt igazolta vissza. Legalábbis elméletben. Ez azért nem feltétlen az igazság is. Vajon ő hogyan reagál majd rá, ha megtudja, köze sincs az aranyvérűséghez? S hibáztatja-e az anyját mindezért? Olyan nehéz kérdések, nehéz igazán dönteni sem. Egyik pillanatban az egyik felé hajlott a másikban a másikra. Gyökeresen megváltozhat az élete, s meg is fog. Eddig sosem kellett meghasonulnia önmagával. S msot ezt kívánják tőle. Belevésődik ez a néhány óra örökre az emlékezetébe. Amikor a vérvizsgálata eredményére várt. Amikor egy idegentől kell megtudnia a valóságot. Hogy valójában ki is ő. De hát Blaise Zabini marad akkor is. Eddig is az volt, ezután is az lesz. Egy véreredmény ezen nem változtat. Vagy mégis? Mennyiben azonosult ő az aranyvérűekkel? S mennyiben független a vérkérdéstől? S mi lesz? Mi lesz az eredmény után. Ha nem aranyvérű, akkor neki nincs jövője itt Voldemort uralma alatt, ebben egészen biztos volt. Üldöznék őket. S a vére beszennyezné az anyját is. Mindketten menekülni kényszerülnének. Blaise pedig már felvázolta a lehetőségeket, hogy hova s induljanak. Ami magától értetődő volt. Ha nem angol, akkor francia nyelvterületen indítanak új életet. Lassan telnek a percek. Milyen nehezen vajúdják ki azt az eredményt.  Blaise pontosan tudta mi lesz a papíron egy legalább tíz tételes lista. Első sorban az eredmény, ami a varázsképességet jelzi. Vagyis a százalékarány, hogy mennyibe varázsló a varázsló. S még mennyi kisebb alteszt eredménye. Azért hiába is próbálta tagadni ideges volt az eredmény miatt. Mert ez az eredmény egy életre befolyásol mindent. Az egykori barátok, Daphné. Vajon Daphnénak mennyiben számít, hogy aranyvérű e vagy sem?

-         Pszt! Blaise! – súgta halkan az egyik nyitott ajtón át egy férfi. Augustus Pye volt.

-         Pye! Hogy megy a munka? – állt fel Blaise révedezéséből ocsúdva.

-         Hát ennyire izgat az eredmény? – vigyorgott rá a fiatal gyógyító.

-         Te is be lennél sózva ha a véredet analizálnák – vihogott vissza Blaise.

-         Na igaz – bólintott rá kutatva Pye.

-         Megvan már az eredmény? – kérdezett rá halkan Blaise.

-         Még nincs – súgta vissza Pye. – De most hozták be a Charlie-féle mintákat s láttam, hogy közte van a neved. Figyelj, tudom…nem etikus… - forgatta meg Pye a kezét. – De amit odafent csinálnak az sem az…szóval…ha gondolod…elintézem neked – lehelte egészen halkan, de Blaise aki fülelve közelebb hajolt pontosan értette minden szavát. – Még nem kezdték meg a laborvizsgálatot. Kicserélhetem az üveget. Jó pár aranyvérrel teli ampulla van itt – mondta komolyan Pye. Blaise visszatartotta a lélegzetét. Pye valóban megszegné a gyógyítói etikai kódexet. Bár Pye sosem értett egyet ezzel a halálfaló –témával, már akkor ott a kviddicskupán sem. Ezt Blaise tudta. A gyógyító még lelkiismeretfurdalást sem érezne, ha egy ismerősének segítségére lehet, ha más módon nem is akkor úgy, hogy csal a vérminta tesztjén. Pye olyan lehetőséget kínált most itt tálcán, ami azért nem akármi. Pye kicseréli az üvegcsét, Blaise nevéhez bevásik, hogy bizonyítottan aranyvérű, s kényelmesen kisétálhat a kórházból, veszély elhárítva, mehet tovább minden. De Blaise tényleg ezt akarja? Egy újabb hazugsággal leplezni az eddigi hazugságokat? Nem. Bármily kecsegtető is Pye ajánlata, Blaise egyáltalán nem akar élni vele. Ha fáj fájjon, de tudni akarja az igazságot. S itt most meg is kaphatja. Már igazán csak néhány perc. Blaise hát lehangoltan, de nemet intett.

-         Hidd el nagyon kecsegtető a gondolat, és tényleg lekötelezel vele, hogy megtennéd ezt értem…de jobb az igazság. Tudni akarom mi az eredmény – mondta ki rekedt hangon Blaise.

-         Jól van…persze. Valahol megértem – bólintott rá lassan Pye. – Hát akkor…sok szerencsét! – mosolygott bátorítóan Pye, s halkan becsukta a vizsgáló ajtaját. Blaise a falnak döntötte a homlokát. Ostobaság volt elutasítani? Ezek az örökös kételyek. De éppen most akarta végre eloszlatni ezeket a kételyeket. A ködöket a múltjáról. Ahhoz hogy teljes képe legyen önmagáról igenis tudnia kell, hogy egyáltalán vér szerint tényleg aranyvérű-e. Ez is a része. Ez is hozzá tartozik. Ezzel is közelebb lehet önmagához. Blaise a fejét ingatve lehunyt szemmel ingatta a csempén a fejét. A kórház csendjét ekkor határozottan vetett női cipőkopogás verte fel. S a koppanások közeledtek. Blaise megemelte a fejét, s laposan pislogott az erős fényben. Először csak a körvonalakat látta. Szélesen lobogó talár sziluettje rajzolódott ki, az erőteljes cipőkoppanások ritmusa pedig jól ismert volt. A fekete haj meglibbent a menetszélben. Fekete harisnyába bújtatott hosszú női lábszárak, fekete bőrcipő. S a világ legszebben csillogó smaragdszemei.

-         Daphné? – lökte el magát a faltól Blaise, s szembe fordult a lánnyal, ahogy bevárta.

-         Eredmény? – bökött az ajtó felé a fejével Daphné.

-         Még nincs – rázta a fejét Blaise. Most először bizonytalanodott el Daphné előtt. A lány aranyvérű. A Greengrassokról pedig mindenki jól tudja, hogy nagyon törtetőek. Megfelel-e még Daphnénak ez a kétes hírnévvel fűszerezett kapcsolat? – Miért jöttél?

-         Hozzád – felelte rá egyértelműen Daphné. Blaise megrázta a fejét.

-         Menj vissza Cicám! Menj és keress magadnak egy aranyvérű pasit! Cica te is jobban jársz így hidd el – fordította el a tekintetét fájón Blaise.

-         Hogy mondhatod ezt? – ráncolta a homlokát Daphné.

-         Semmit nem tudok neked nyújtani Daphné. Te is tudod. Nincs családi hátterem. A nevem egy üresen csengő álnév. Egy felvett név, ami mögött se pénz ,se vedjegyzett családfa se egyéb nem szerepel. Nem ilyet keresel te is jól tudod. Menj és keress egy hozzád való pasast! – rogyott vissza a bőrszékre Blaise.

-         Blaise te egyáltalán nem értesz engem – vette le a lány is a köpenyét, s Blaise talárjára hajtva leült a fiú mellé.

-         Nem Daphné! Te nem érted a helyzetemet! Semmi de semmi nem garantálja, hogy aranyvérű lennék! Kétlem ,hogy ötven százalék esélyem lenne-e rá! S ez az amivel innentől élnem kell. Perceken belül megkapom a választ. Ami elválaszt örökre az eddigi életemtől, a Roxforttól, az aranyvérű társadalomtól és ezzel tőled is – csattant indulatosan Blaise.

-         Nem, blaise ez nem így van! – rázta a fejét hevesen Daphné.

-         De igen Cicus te is jól tudod! Innentől elvágva a függöny. Bezárulnak a kapuk, s vége mindennek. Daphné ne hazudj magadnak! Az elejétől fogva is így gondolkodtál! Azért kellettem neked, mert jóképű, gazdag és aranyvérű voltam. Ha az egyik hiányzik, onnantól a háromlábú szék nem áll meg! Nagyon jól tudod – ütögette a falat indulatosan Blaise.

-         Nem Blaise, annyira félreértettél mindig is – futotta el a könny Daphné szemét. – Igen az elején valóban észérvekkel is alátámasztottam ezt a választásomat. Mert mindne szempontból megfeleltél. Az elején talán valóban felmerültek bennem, hogy mennyi minden összepasszol. De hát semmi sem tökéletes igaz-e? – mosolygott a könnyein át Daphné a fiúra.

-         Hát most aztán valóban kiderül, mennyire ne mtökéletes igen – jegyezte meg Blaise. – Sosem tudnád elviselni, hogy nem vagyok aranyvérű.

-         De igen! – kiáltotta hevesen Daphné az álláról törölgetve idegesen a könnyeit. – Hát még mindig nem érted? Még ennyi év után sem esett le neked? – sírta Daphnél hisztérikusan nevetve. – Hogy nekem már késő? – zokogta Daphné.

-         Mi? – Blaise teljesen megzavarodva nézett a lányra.

-         Az, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy van-e pénzed vagy sem. Hogy aranyvérű vagy vagy sem. Cseszek az egészre. S a fenébe az elvekkel, a régi tervekkel, a család kötelmeivel, hogy kihasználunk mindenkit hogy előbbre jussunk vagy bármi. S ha egy fillér sem lenne a zsebedbe akkor is azt mondanám, hogy már szörnyen megkésett információ az, amit most itt meg fogsz tudni, hogy aranyvérű vagy-e. Mert nem érdekel. S minden más amit megtudnék rólad…már…túlontúl későn érkezik…mert szerelmes vagyok beléd – hajtotta el a fejét zavartan Daphné. A tenyerével törölgette le a könnyeit. – Ezért mondom, hogy már késő. Mert én már beléd szerettem. Akár aranyvérű vagy akár nem. Én szeretlek – suttogta elhalón Daphné. Blaise magába zuhanva leesett állal meredt a lányra. A barátnőjére. Aki a Szent Mungó vakító fényében szerelmet vallott neki, így szemtől szembe, könnyes szemekkel. Daphné lesütött szemekkel sírt mellette, ölébe ejtett fehér kézfejjel, smaragdkörmökkel, a könnycseppek gyémántként csillogtak hosszú fekete pilláin. Elmaszatolódott a szemfestéke, s még így is annyira szép volt ez a lány. Blaise megilletődve ült mellette. Meg sem érdemli, hogy egy ilyen szép lány ennyire szerelmes legyen bele. Daphné elszökött az iskolából hozzá. Egyértelműen értésére adta, hogy mellette döntött. Akármi történjék is Blaise-el. Daphné azzal, hogy utánajött, hogy közölte vele mit érez. Elkötelezte magát Blaise mellett. Hogy lesz ahogy lesz. De osztozik Blaise sorsában. S követi őt. Blaise hitetlenül megrázva a fejét magához rántotta a lányt.

-         Jaj Daphné, cicám! Mondtam már, hogy én mennyire szeretlek? – kérdezte Blaise nagy sóhajjal, átsimítva a lány szép egyenes szálú fekete haját. Daphné a mellkasába fúrta az arcát. – Mondanom kellett volna pedig. Mert tényleg szeretlek – emelte meg a lány állát, a mutatóujjával, s birtokba vette a nedves cseresznyeszín ajkakat.

-         Blaise Zabini?! Az eredmény! – szólt egy hivatalos hang Blaise háta mögött. Blaise zavartan bontakozott ki az ölelésből, s szakította meg a csókot, s elvette az ajtón kinyújtott borítékot. Az ajtó be is zárult. Blaise pedig megtapogatta a kartonlapot, ami a borítékban feszült. Nem volt lezárva a boríték. Csak így frissiben belehajtották, s kiadták a laboreredményt. Blaise kihúzta a kartonlapot, s mielőtt szeme megakad az eredményen még Daphné smaragd szemeibe nézett. A lány lágyan mosolygott vissza. Az ő részükről lényegtelen, hogy mi áll a papíron. Lesz ami lesz. Blaise nagy levegőt vett, s lenézett a nyomtatott betűkkel írt laboreredményre.