Elérkezett a karácsonyi lakoma estéje. Odakint sűrűn hullott a hó. Barátságos fények játszadoztak a Roxfort minden pontján. Fagyöngy, karácsonyi koszorúk, ezüstfenyők, mindenfelé. Karácsonyi énekek és sült kalács illata terjengett a levegőben. Draco újrakötötte a csokornyakkendőjét. Csúszott a selyemanyag a nedvesedő ujjai között. Sosem volt még ennyire ideges. Még azon a napon sem, amikor halálfalókat hozott ő először az iskolába.

-         Kész vagy már? – lépett a fiúmosdóba Blaise. – Mit szöszmögsz annyit?

-         Blaise mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Hogy fogom kibírni a vacsora végéig? – sóhajtott fel Draco a kagylóra támaszkodva.

-         Eddig is kibírtad. Ráadásul úgy, hogy senkinek fel sem tűnt semmi. Titokban maradt végig az egész. Itt vagy a kapuban. Ma este megkéred Pansy kezét! – csapkodta meg Draco hátát Blaise. Draco megroggyant a nem várt ütéstől.

-         Hogy fogja fogadni? – nézett esdeklőn Blaisere.

-         Reméljük, hogy nem nyeli le – dünnyögte Blaise. – Poén lenne megvárni amíg kikakálja.

-         Utálatos vagy – nevette el magát Draco.

-         Csak próbállak felvidítani. Hé ne izgulj már így! Elvégre csak egy életre akarod elkötelezni magad, mit számít az az örökkévalósághoz képest – vihogta Blaise.

-         Jól van menjünk! – szorította meg a kezében tartott zsebkendőt Draco, s megindult lefelé a klubhelyiségbe.

-         Nagyon fess vagy, ne aggódj. Jól festesz egy lánykéréshez – röhögött Blaise.

-         Erről most már egy szót se, nem szeretném ha idő előtt kiderülne – sziszegte Draco. Alig értek le, a lányok is csatlakoztak hozzájuk.

-         Jó kevesen leszünk a karácsonyi lakomán – számolgatta Pansy, hogy hányan maradtak. A többi ház asztala teljesen üres volt. A mardekár fele is hazautazott.

-         Az sosem baj – nyögte Draco arra gondolva, hogy nem kell sok ember előtt égnie ha felsül ma Pansyval. Sosem érezte ennyire bizonytalannak magát. Mintha Pansytól függne most az élete. A válaszától. A reakciójától. Blaise szándékosan magára terelte a figyelmet. Draco túl ideges és feszült volt. Ha kicsit is több figyelem fordul felé azonnal észreveszik, hogy valami van. Így azonban mindenki Blaise kissé már erőszakos figyelmet követelő viselkedésére koncentrált. Draco mindent elrendezett az asztal alatt. Elhelyezte, amit elkellett. S lesben állva, görcsös gyomorral várta a vacsora végét.

-         Imádom az áfonyaszószt! – nyammogta Blaise vihogva.

-         Még jó hogy a kis Weasley nincs itt, mi lenne ha a haját próbálnád magadba tömni – jegyezte meg epésen Daphné.

-         Kivételesen finom idén a karácsonyi menü – értett egyet Blaise-el Pansy. Olyan békésen és nyugodtan ült mellette a lány. Mit sem sejtve. Draco még irigyelte is érte. Hogy ennyire nyugodt lehet a lány. Semmi idegeskedés. Dracót meg mindjárt szétveti az ideg és izgalom. Blaise is túl izgága volt. Ők ketten azért mégiscsak tudták, hogy milyen nagy esemény készülődik ma este. A lányok meg tudatlanul kanalazták a karácsonyi pudingjukat. Mindenki végigette a karácsonyi menüt. Őrület, hogy mennyi kaja van mindig az ünnepeken. Mikor lesz már vége a vacsorának! Haladjunk már! Draco bosszúsan kanalazta a saját pudingját. Nem is érezte az ízeket. Csak várta, hogy Pansy végre befejezze az étkezést. Mi lesz már? Pansy újabb pohár bort kért. Blaise töltött neki. Draco túl ideges lett volna hozzá. Még ráönti. De Blaise most igazán Draco keze alá dolgozott. Jobb segítőt nem is találhatott volna. Blaise minden kétséget eloszlatóan beszélt és beszélt és csevegett és mindenre megjegyzést tett az énekre, a díszítére, Pitonra, mindenre, csak hogy terelje Dracóról a figyelmet. Aki a vacsora alatt egyre jobban sápadt és sápadt. Mindenki blaiset nézte. Már olyan erőszakosan követelte a figyelmet, amire azért Blaise sem volt példa. Persze többnyire ő volt mindig is középpontban, de most egyenesen nem is hagyott másokat szóhoz jutni vagy kibontakozni. Végigpofázta az egész karácsonyi lakomát. Draco nem is értette, hoyg bírta szuflával a fiú. De jól játszotta a szerepét. Végre elfogyott mindenki tányérjáról a karácsonyi puding. Az utolsó süteményes aranyszélű tálka maradt mindenki előtt. A desszert. A végső megkoronázása a vacsorának. Draco kikerekedett szemekkel Blaisere emelte a tekintetét. Blaise viszonozta a pillantást. Nincs visszaút. Mindenki elemelte az asztalról a desszertek sorát nyitó pukkantót. A fiúk unottan húzták meg a pukkantó két végét, a cukorkák szanaszét röppentek az asztalon. A lányok is lekezdték bontogatni. Szegény Pansy bíbelődött már csak a pukkantóval. Draco alaposan lezárta. Blaise bennrekedt levegővel nézte, hogy na mi lesz már. Draco is visszatartotta a lélegzetét. Ennyire elcseszte, hogy Pansy fel se tudja nyitni? Mindenki Pansyt nézte. De Draco azt akarta, hogy a pukkantót egyedül Pansy nyissa ki. Végre engedett a szalag, hatalmas pukkanással nyílt fel a rózsaszín pukkantó, s konfettik kíséretében éles csilingeléssel koppant az eljegyzési gyűrű Pansy tányérján. A kis aranygyűrű még hintázott egy darabig a porcelántányéron míg az utolsó csengése is elhalt. Mindenki döbbenten meredt az ékszerre. Draco már kékült a levegőhiánytól. Nem merte kifújni a levegőt. Csak várta és várta, hogy Pansy mit reagál. Milly és Daphné kikerekedett döbbent szemekkel bámultak Pansy tányérjára. Pislogni is elfelejtettek. Blaise kutatva figyelte Pansy és Draco kettősét. Draco csak Pansyt nézte. Pansy kezdeti mosolya, hogy végre sikerült felbontania az engedetlen pukkantóját elhalványult majd eltűnt az arcáról. Csak meredt a tányérjába hullott eljegyzési gyűrűre. Mert az volt. Egyérelműen látszott rajta. És bőven volt fény az asztalnál, nem kellett ehhez több. Csillogott a gyémántköves gyűrű. Ragyogott, a meseszép ékszer. Pansy pedig megrökönyödve meredt és meredt a fehér porcelánra. Neki is szétnyílt kissé a szája a döbbenettől. A kezét még mindig széttárva tartotta az asztal szélén, ahogy nézte mi hullik ki a pukkantóból. Eleinte pislogni sem mert. Aztán pislogott. Még egyet. De a gyűrű nem tűnt el a szeme elől. Nem hitt a szemének ez egyértelmű. Nem is értette. Igazán azt sem tudta valószínűleg hogy hova tegye a dolgot. Még visszhangzott a fülekben az arany koppanása a porcelánon, akár lassított felvétel újra és újra lejátszódott a szemük előtt a pördülő aranygyűrű röpte, s a szapora hintázása a porcelántányéron. Aztán elcsendesült. Csak a döbbent hallgatás maradt utána. Ledermedve ült mindenki. Pansy előtti tányérra bámulva. Lassan kezdtek ocsúdni, s a tekintetek felkúsztak Pansyra. Pansy először lesápadt, aztán lassan cserzőpiros színt kezdett ölteni a mellkasa, az arca, de még a kézfeje is. Kínzó vontatott tempóban fordította a fejét Draco felé, s a szemében ott ült a kérdés értetlen fénye. Draco kifújta a levegőt. Aztán ugyanolyan móhon kapott új levegő után. Összekapcsolódott a szürke és a sötét szempár. Már nagyon is érti. Pansy azonnal leolvasta Draco komoly feszült szürke tekintetéből, hogy a gyűrűt senki sem tréfának és senki sem tévedésből helyezte a pukkantójába. Draco volt. Ő tette a pukkantójába az eljegyzési gyűrűt, ahogy csak a szél mesélte el az ilyen történeteket. Hogy a fiúk régen annak a lánynak a pukkantójába csempészték az eljegyzési gyűrűt, akit feleségül akarnak venni, s így adták tudtára a lánynak.  Pansy nem vette el a pillantását. Bár felfogta a jelentést, még mindig nem hitte el, amit lát. Draco a szeme sarkából látta, ahogy Milly a szája elé kapja a tenyerét. Milly is felfogta, hogy mi zajlik le a szeme előtt. Draco megköszörülte a torkát. Aztán még egyszer. Zavartan lesütötte a szemét, majd nagy levegőt véve ismét felnézett Pansy vallató mély tekintetébe.

-         Pansy, feltehetek neked itt mindenki előtt, egy személyes jellegű kérdést? – kérdezte Draco lebegő hangon. Szinte csak suttogott. De azért mindenkihez eljutott a hangja. Ha Pansynak bármi kétsége volt a felől hogy Draco milyen helyzetbe hozta most idén karácsonykor itt a karácsonyi lakoma záróaktusában, most már végképp eloszlott. Pansy érezte, ahogy elönti a forróság. De Draco is úgy érezte, hogy csurom nedvessé izzadta az  ingjét most egy szemvillanás alatt. Pedig a keze jéghideg volt.

-         Igen – felelte Pansy olyan erőtlenül, hogy félő volt kiájul a lakomaasztal mellől a nagyteremben. Blaise arcán fokozatosan terült szét a mosoly, Milly felől mély sóhajtások és ó-k születtek, de mindez csak a tenyere mögött, mert véletlen sem akarta megzavarni ezt a szép pillanatot, Csak a szemeiből kezdtek záporozni a könnyek. Pansy lesütötte a szemét. Egyszerre érezteúgy, hogy elsüllyed itt mindenki előtt zavarában, s hogy valahol valami mennyei kórus kezd énekbe, s repítik az égbe. Ahogy zavart tekintettel felnézett ismét Draco szürke tekintetébe Draco mellkasa megemelkedett a levegővételtől:

-         Hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést, s közben érezte, hogy lángba borul az arca, reszket a keze, szédül és rosszul van és húzza  feje, Pansy körül is megfordult a világ. Látta a Draco szája körül bujkáló félszeg mosolyt. A kérdést. A bizonytalanságot. A rettegést a visszautasítástól. S a hónapos ki tudja milyen régi tervezgetést, latolgatást, a megszülető döntést, aminek mindezen folyamatát már Pansy csak végeredményként kapta meg most itt a karácsonyi asztalnál. Hogy egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy Draco ennyire komolyan tervezget vele. Hogy Draco ilyen elszánt kettejük ügyében. Hogy annyi év küzdés bizonytalanság, és minden, ami mögöttük van, most itt ülnek egymás mellett, s Draco a feltett kérdésre várja a válaszát. Milly a lehető legcsendesebben próbált szipogni a háttérben, a szalvétájába törölgette a könnyeit. Pansy érezte ,ahogy a nyaki ütőere lüktet, olyan hevesen mint még soha. Őrült ütemben dobog a szíve, hogy majd kiugrik a helyéről, s valami eufórikus érzés árad szét az ereiben. A soha meg sem álmodott kérdés, most itt elhangzott, feltette neki az, akitől legmerészebb álmaiban sem hitte, hogy hallani fogja. Alig jött ki hang a torkán. De nem lehetett kegyetlen, hogy várassa Dracót ebben a nehéz pillanatban, amikor Draco azért hatalmas dolgokat kockázatott. Hiszen nem készítette elő Pansyt a kérdésre. Egy halvány utalással sem. Soha. Egyetlen pillanatra sem. Szerelmük egyetlen órájában sem. Pansy valahonnan a torka mélyéből köszörülte ki rá a feleletet.

-         …igen… - nyögte ki valami facsarással magából a szót, mer hirtelen úgy érezte a hangja is elment. Draco arcán úgy áradt szét a megkönnyebbülés, hogy Pansy képtelen volt megállni mosoly nélkül. Draco aki eddig szinte görcsbe merevedett testtel minden idegszálával megfeszülve várta a választ, amire annyi kínzó másodpercet kellett várni, legalábbis annyinak tűnt, még ha egészen biztosan nem is volt annyi, most végre felengedhetett. Megtette. Ó Merlinre! Draco kieresztette a levegőt a tüdejéből. Feltette a kérdést! S a legörvendetesebb választ kapta rá, amit ebben az esetben csak kapni lehet. Megkönnyebbült mosollyal nézett le Pansy tányérjára.

-         Hát akkor…ha megengeded? – vette két ujja közé a tányérból az eljegyzési gyűrűt Draco. Pansy annyira zavarban volt legalább mint Draco. Pansyt ráadásul váratlanul is érte ez az egész boldogság ami rázuhant. Csak kábultan érezte, ahogy Draco a tenyerébe veszi a kezét, s egészen lassú, óvatos mozdulattal felcsúsztatja a gyémántköves eljegyzési gyűrűt a bal gyűrűsujjára. Pansy csak meredt a saját bal kezére, amin ott ragyogott most már az eljegyzési gyűrűje, a legszebb, amit valaha látott, s nézte a kezét Draco tenyerében, s egyszerűen nem is hitte el, hogy mindez vele történik meg. Annyira húzta a feje, hogy csak arra volt képes, hogy Draco homlokához szorítsa a fejét. Millyből kitört a zokogás, Daphné smaragd tekintete pedig a nosztalgikusan elnézően vigyorgó Blaise meleg szempárjával akadt össze. Daphné gyorsan elkapta a tekintetét s az elszaladó házimanót intette, hogy hozzon az asztalhoz két üveg pezsgőt, s pezsgőspoharakat. Draco ajkai rátaláltak Pansy nedves halványrózsaszín szájára, s ahogy találkoztak az ajkaik rájuk borult az az édes rózsaszín lebegés. Draco érezte az apró női ujjak simítását a tarkóján, s a lelkében szétáradt az a jóleső boldogság és elégedettség. Bolondság aki azt hiszi, hogy nem jó érzés megtalálni azt, akivel ezentúl mindig együtt akar lenni, három év csupa viszontagságos évek, mennyi hányódás mennyi küzdés és a többi a hét év, ami itt van mögöttük. S mégis együtt maradtak. Soha többé nem akarja elengedni ezt a lányt, nőt, akit igazán szeret. Akivel a veszekedés is édes. Akivel minden jó, a megszokás is, akit igazán szeret. Egy teljes év külön töltve ez kellett hogy igazán ráébredjen Draco, hogy mit mulasztott volna, ha hagyja elveszni Pansyt. S ezért érlelődött benne mindennél erősebben az elhatározás, hogy biztosabb alapokra magasabb lépcsőfokra szeretné helyezni a kapcsolatát Pansyval. Bizonyos magában, bizonyos Pansyban, és abban is, hogy igazán, szívből és komolyan ezt akarja. Pansy az egyetlen az állandó a biztos az életében. Nem teheti meg, hogy hagyja kicsúszni a kezei közül még egyszer. Soha többet. Az asztaltársaságon kívül senki sem tudja, hogy eljegyezte a lányt. Egy szóval sem említette otthon. Esze ágában sincs. EZ az ő magánügye. És senkire sem tartozik. Túl sok mindent elveszített az elmúlt időkben. Nem engedheti meg, hogy minden elvesszen. Neki túlságosan fontos ahhoz ez a kapcsolat és maga Pansy. Véghez viszi az akaratát ha kell a szülei ellenére is. Átértékelődött benne a világ. S ebben az átértékelt világban azok a dolgok lettek fontosak, amik nagyon közel állnak hozzá, a világához, a szívéhez. S amiket vétek volna veszni hagyni. Ahogy zúgott a feje a csóktól végül egy szoros öleléssel megemelte a fejét. A tekintete az asztal felett Millyével találkozott. Megállíthatatlanul sírt az unokanővére. Az egyetlen aki végig hitt bennük. Az első perctől kezdve. Aki mindig minden ellenére is bízott abban, hogy egyszer megéli ezt a napot. Draco és Pansy eljegyzésének napját. S tagadni sem tudnák egyikük sem, de most ezekben a pillanatokban végigfutott előttük az egész kapcsolatuk. Draco előtt, Pansy előtt, Milly előtt s a többiek előtt is. A hosszú, végtelenül hosszú egymásra találás időszaka, a Roxforti veszekedések, szópárbajok, az a bizonyos karácsonyi bál, amire Draco és Pansy együtt mentek, ahova a lány hívta meg Dracót. S Milly végig szemtanúja volt az ő szerelmüknek. Ő volt ott a gyengélkedőn velük mindig. Ő hintette el az első virágporokat Draco előtt, ő bízatta Pansyt, amikor már mindent veszve látott, s mindig kiállt a másikért akár Draco akár Pansy előtt. Milly úgy hitt bennük, ahogy ők sem magukban. Végignézte a szenvedéseiket egymás nélkül és egymással, a panaszáradataikat ő hallgatta végig, s ő öntötte beléjük a lelket. Milly, aki mindig olyan reálisan és igazságosan szólt ha kellett, aki az egyetlen volt, a mérgezés után is Pansy öngyilkossági kísérlete után is…hitt abban, hogy még minden jóra fordul köztük. Milly az ő őrangyaluk volt. Ő sírt most a legjobban. Kivörösödött szemekkel könnyeivel borítva Draco mellkasát , s a fülébe szipogva gratulált elsőként az unokaöccsének. Nem is akarta elengedni. Draco szorította a meleg szívű, kedves, testes lányt, akinek olyan sokat köszönhetett Pansyt illetően. A rokona, aki tényleg mindig mellette állt, ha kellett, ha baj volt, s ha nem akkor is. Milly egyenesen a saját sikerének könyvelhette el a páros eljegyzését. Hiszen neki mennyi közvetítői munkája volt ebben azt senki fel sem tudja mérni már. Egyfolytában csak Draco és Pansy nevét sírta, s amikor az egyiket elölte a másikat simogatta. Megcsodálta Pansy jegygyűrűjét s közben Dracót nézte sírva. Milly teljesen kikészült. Képtelen volt abbahagyni a sírást annyira mélyen érintette az eljegyzés. Blaise baráti meleg kézfogással, finom nevetőráncokkal, és hatalmas ölelésekkel szorongatta meg a két fiatalt. Draco pedig kiolvasta Blaise szeméből a gondolatot: „Hogy én megmentettem neked, de te most már tényleg vigyázz rá!” S Draco szavak nélkül is rábiccentett, hogy Blaise ne aggódjon. Kétszer ugyanabba a mederbe soha nem lépne be.  Blaise végülis Millyt vette a gondjaiba szerencsétlen lánynak kénytelen volt egy nyugtatót keverni még az este, mert egyszerűen nem lehetett bírni vele. A lányhálót pedig átengedték Dracóéknak ma éjszakára. Csináljanak amit akarnak.