Beesteledett. Vacsora után a mályva színű szalonba vonult a család. Draco most is a falak színét fürkészte. Ha magukra hagyná legalább egy kis időre Bella, akkor előhozakodhatna most a témával.

-         Kimentek holnap a birtokra? – kérdezte tőlük Narcissa Malfoy.

-         Ha Dracónak lesz kedve, körbejárjuk az egyik birtoktestet – biccentett Lucius.

-         Lenézek a foglyokra – állt fel Bella hirtelen, s már ki is viharzott a szalonból.

-         Szüntelen ilyen nyugtalanság gyötri. A foglyok szökésétől tart. Márpedig a foglyokra Voldemortnak nagy szüksége van. Úgy őrzik itt őket, mint a kincseket a Gringottsban – nézett nővére után Narcissa.

-         Most hogy csak hárman vagyunk szeretnék nektek bejelenteni valamit – ragadta meg gyorsan a pillanatnyi kedvező állapotot Draco, amikor csak szülei hallják a szavát. Megremegett és lesápadt ahogy nekikészült a mondanivalójának. Sejtelme sem volt ezekben az időkben milyen fogadtatásra számíthat itthon, a bejelentése kapcsán. Hogy mik lesznek az első reakciók. S most tényleg tartott a szüleitől, mert számára kimagaslóan fontos ügyről volt szó. Ezt igazán megérthetnék. Narcissa és Lucius Malfoy is felé fordultak ültükben. Ugyan mi lehet az a nagy horderejű hír, aminek Draco ennyire nekikészül?

-         Hallgatunk Draco! – szólalt meg szokásos mély, vontatott hangján Lucius.

-         Behatolók, a kapu előtt! – hallatszott a házimanó bejelentése. Narcissa Malfoy bosszúsan kapta fel a fejét, az ajtóban állóra.

-         Ne haragudj Draco, de most ilyen időket élünk – pattant fel Narcissa, s kisietett a szalonból. Draco kieresztve a levegőt dőlt hátra a karosszékben, s a kandallóra meredt. Hogy amikor elszánja magát a bejelentésre, így közbe jöjjön minden?! Lucius torkát köszörülgetve könyökölt széke karfájára, s ujjait összekulcsolta maga előtt.

-         Nos ilyen az élet jelenleg a Malfoy kúrián – pislantott szemével a bejárati ajtó felé Lucius. – Ez mindennapos itthon. Kész átjáróház a kastély. Jönnek-mennek az emberek. – Draco is elszakította tekintetét a márvány kandallóról, s apjával együtt ingerülten meredtek a belépőkre. Az estéjük családi légkörét zavarták meg ezek az emberek, s Draco lesápadva látta, hogy köztük van Greyback is. Felemelkedtek ültükből, s Draco félénk pillantásokat vetett a foglyok felé.

-         Mi történt? – kérdezte mély vontatott hangon Lucius Malfoy.

-         Azt állítják, elfogták Pottert – felelt azonnal Narcissa, s tekintete találkozott férje felcsillanó reménykedő szemvillanásával. – Gyere ide, Draco! – intette magához fiát Narcissa. Draco kedvetlenül, de megkerülte a karosszékét, s anyjához lépett. Semmi kedve nem volt belekeveredni ezekbe az ügyekbe.

-         Na mondjad fiú, ő az? – kérdezte mohón lihegve Greyback. Draco félénken pislantott a foglyokra. Már közel egy éve nem látta őket. Nem is érdekelte igazán, hogy mi van velük, s most itt, a Malfoy-kúrián kell találkoznia velük? Amikor az eljegyzését akarta bejelenteni az apjáéknak? Soha rosszabb időzítést. Felismerhetetlenségig torzult arc. Draco egyáltalán nem akarta vállalni a felelősséget azért, hogy ő legyen, aki rábólint és szavát adja arra, hogy itt előtte Harry Potter áll. Tudja nagyon jól, hogy az első számú nem kívánatos személy milyen fontos a Nagyúrnak. De hogy egyedül ő vigye el a hátán ezt a balhét? Mert ha ez itt tényleg Potter, akkor biztos, hogy történni fog valami, addig, amíg ideér a Nagyúr. És egyáltalán, inkább ne is legyen ez itt Potter, mert neki a legkisebb porcikája sem kívánja, hogy a Nagyúr megjelenjen a birtokon, amíg ő itthon tartózkodik. Szóval ezerszer inkább nem potter aki itt áll előtte, mint hogy szembe kelljen néznie azzal a rémisztő kígyóarccal.

-         Nos, Draco? Ő az? Harry Potter? – sürgette apja izgatott hangon.

-         Nem tudom…nem biztos – sütötte le a szemét Draco.

-         Nézd meg jobban! Közelebbről – bíztatta apja. – Draco, ha mi adjuk át neki Pottert, a Sötét Nagyúr mindent megbocsá…- jött a legütősebb érvvel Lucius Malfoy. S ezzel Draco is tisztában volt. Apja, aki hónapok óta pálca nélkül él, egészen biztos, hogy nagy lehetőségeket lát most ebben, hogy Potter nagy eséllyel itt áll előtte. A Nagyúr kegye pedig mindig érték. Amiért érdemes áldozatokat hozni. Dracónak nagyon nem akaródzott megadni a bizonyságot. Ő már jól ismerte a Nagyúr büntetését. Tavaly megtapasztalhatta milyen az, amikor kegyetlen játékokat játszik az emberekkel, az alattvalóival, a csatlósaival, s így vele. Draco pedig apjáért megtenné mindezt, de magában mégis úgy érezte, a megbocsátás váratni fog magára. Ő a Nagyurat éppen nem a megbocsátó szívéről ismeri. Miért tenné meg most?

-         Mit csináltak vele? Mitől van ilyen állapotban? – vonta kérdőre Greybacket Lucius.

-         Így találtunk rá!

-         Csalánártásnak nézem. De látok valamit – suttogta Lucius miközben szürke tekintete vizslatón végigjárta a felpüffedt fiúarcot. – Lehet a sebhely az, csak megnyúlt a bőrrel együtt. Gyere Draco, nézd meg te is mit gondolsz? – vonta közelebb Dracót is apja. Draco vonakodva de felpillantott a püffedt arcra.

-         Nem tudom – húzódott le, s visszamenekült anyja mellé a kandalló elé. Még egyszer nem követi el azt a hibát, hogy határozottan állít valamit. Ez nem így megy. A Nagyúr előtt főleg nem. A nem tudom a legcsodálatosabb válasz. Astoria is mindig mindenre ezt mondta nemde? A nem tudás pedig még nem bűn. Inkább ebbe a két szóba takaródzon most ő is, mint a bizonyosság erősségébe.

-         Biztosnak kell lennünk a dolgunkban – figyelmeztette férjét Narcissa. – Csak akkor hívhatjuk a Sötét Nagyurat ha kétséget kizáróan Potter az…ha ok nélkül szólítjuk a Nagyurat… - emlékeztette férjét Narcissa. Lucius kezdeti lelkesedését mintha elfújták volna. Sötét árnyék suhant át a szürke szemeken. Igaza van Narcissának. És Dracónak. Semmit se meggondolatlanul. A Nagyúr a büntetést mindig szívesebben osztogatja, mint a jutalmat és megbocsátást.

-         Na és a sárvérű? – horkant fel Greyback.

-         Várjunk csak! – emelte meg a hangját Narcissa, felismerően. – Igen, igen ő az. Ő volt ott madam Malkinnál! Láttam a képét a Prófétában! Nézd meg Draco, ő a Granger-lány igaz?

-         Lehet…igen – fújta ki nehezen a levegőt Draco. Erre már nem válaszolhat mást. Anyja bizonyossággal felismerte őket. Tényleg ők voltak? Csapzottan, ziláltan, több hónapos bujkálás és menekülés után?

-         Akkor ez meg a Weasley kölyök – kiáltotta Lucius megkerülve a foglyok csoportját. – Ők azok bizony Potter cimborái, nézd meg Draco, ugye ez Arthur Weasley fia, mi is a neve…

-         Igen, lehet hogy ő az – fordította el a tekintetét Draco.  A tavaszi szünetre tehát lőttek az ő bejelentésének. Hamarosan hazahívják a Nagyurat. S ennek a gondolatára szíve szerint máris elindult volna vissza a Roxfortba. Bárhol jobb, mint a Nagyúr pálcahatótávolságának közelében.

-         Mi van itt? Mi történt Cissy? – lépett a szalonba hűvös követelődző hangjával Bella. – Nocsak? Ez nem a sárvérű lány az a Granger? – kerülte meg a foglyokat Bella. Milyen fantasztikus is, hogy a családjában mindenki éppen a sárvérű Grangert ismeri fel a legkönnyebben és a leghamarabb!

-         De igen ő az! Granger! – erősítette meg Lucius. – S ha igaz az ott mellette Potter!

-         Potter?! – sikoltotta Bella kikerekedett szemmel. Alaposan végigmérte a fiút. – Ez biztos? Azonnal értesítenünk kell a Nagyurat! – rántotta fel a talárujját Bella.

-         Én készültem hívni őt! – kapta el Bella csuklóját Lucius. – Az én házamba hozták és ez feljogosít…

-         Feljogosít? – sikoltotta Bella hisztérikusan. – Ott vannak a jogaid ahol a pálcád! – sziszegte apjának Bella. Lucius Malfoy arca cserzőpiros színt öltött. Bella az elevenébe tapintott.  A legérzékenyebb sérülékeny pontra. Hogy Lucius Malfoynak nincsen pálcája.  – Mit merészelsz? Vedd le rólam a kezedet! – rázta le a szorító férfiujjat magáról Bella. Draco hátrébb húzódott a családi veszekedéstől. Ő mindenből szeretne most kimaradni ha lehet. A felnőttek közt megindult a viaskodás a jegy megérintése, a kard és a foglyok megvitatása körül.

-         Draco! – szólt rá Bella. Mire Draco felocsúdott révületéből. – Vidd ki ezt a söpredéket! Ha nincs merszed végezni velük, hagyd őket az udvaron, a többit elintézem.

-         Ne merj így beszélni Dracóv… - fortyant fel Narcissa, a fiát védve.

-         Hallgass! El se tudod képzelni milyen súlyos a helyzet – torkolta le Bella. – A foglyokat le kell vinni a pincéba, amíg kigondolom mitévők legyünk.

-         Ez az én házam Bella, nem parancsolgathasz – ébredt fel a büszkeség Lucius Malfoyban is.

-         Csináld amit mondok, mert fogalmad sincs mekkora veszélyben vagyunk – rikácsolta Bella magából kikelve.

-         Vigye le a foglyokat Greyback! – szólt a vérfarkasnak Narcissa.

-         Várj, ne mindet a sárvérű itt marad! – szólt oda Bella, a tiltakozó Weasleyt pofon ütve. A foglyokkal együtt Greyback végre kivonult a szalonból. Draco a kandallónak támaszkodott. Hagyta hogy történjenek az események nélküle. Érezte, hogy nem kellene hazajönni. Mert itthon mostanában mindig ez megy. És ez nem az ő otthona. Ahol mások parancsolgatnak a házban, ahol rettegni kell a Nagyúrtól, ahol ellenszenves idegen alakok jelennek meg minduntalan. Legszívesebben kimenekült volna innen, a szalonból, ebből az egész helyzetből. Mert most nem talált nyugalmat a szülei mellett.

-         Hogy jutottatok a széfembe? – kérdezte rikácsolva a lányt Bella.

-         …ez csak egy másolat nem az igazi….

-         Ezt könnyen kideríthetjük – szólt közbe Lucius – Hozd fel a koboldot Draco, az meg tudja nekünk mondani, hogy eredeti-e a kard. – Draco nem akart ellenkezni apjával, hát teljesített a kérést. Megindult a kastély pincecellái felé. Előre szegezett pálcával, kedvetlenül és félelemtől remegő kézzel. Hogy keveredhetett már megint egy ilyen helyzetbe. ÉS persze Potter miatt.

-         A hátsó falhoz mindenki, aki trükközni próbál azt megölöm! – kiáltotta be Draco. Kattant a zár, Draco magához rántotta a koboldot, s döngve be is csapta az ajtót maga után. Kifújta a levegőt. A vékony kar szinte elveszett a kezében. Draco felráncigálta magával a szalonba. A kobold vallatása alig kezdődött el, amikor a pince felől hangos robbanásszerű hang hallatszott. A Malfoyok összenéztek.

-         Mi volt ez? – kérdezte Lucius. – Ti is hallottátok a zaj a pincében? – nézett a családtagokra bajt neszelve.

-         Draco…nem is szólj Féregfarknak, hogy nézzen utána! – húzta vissza a fiát Narcissa. Bella tovább faggatta a koboldot.

-         Nos eredeti?

-         Nem, ez egy hamisítvány.

-         Biztos? Egészen biztos? – pihegte Bella.

-         Igen.

-         Jól van, és most szólítjuk a Sötét Nagyurat – rántotta fel a talárujját Bella.  Ahogy megérintette a jegyet felpörögtek az események. A szalonajtóból kiáltás hallatszott.

-         Capitulatus! Stupor! – persze, hogy Potterék özönlöttek a szalonba. Kiszöktek a cellából. Draco a szüleivel együtt döbbenten meredtek a szalont elözönlő társaságra. Draco és az anyja egy emberként álltak a földön elterülő Lucius elé. Nekik kettejüknek volt pálcájuk. Apja teljesen védtelen volt egy pálcapárbajjal szemben.

-         Állj vagy meghal a lány! – rántotta magához Grangert gyors reagálással Bella, a pálcája kiröppent a kezéből, de az athamét máris előrántotta a derekáról. – Pálcákat eldobni! – A belépők engedelmeskedtek, miközben Bella szorosan szorította a szép köves ezüst athamét Granger hófehér bőréhez. – Draco szedd össze a pálcákat! – szólt neki feszült hangon Bella.  Átvette a helyzet irányítását a nagynénje. Draco  gyorsan felkapkodta a pálcáról nagynénje és a két belépő pálcáját. – Msot pedig Cissy megkötözzük őket, a sárvérű a tied lehet Greyback! – folytatta meglágyuló hangon Bella. De senki sem tudott Bella utasításának eleget tenni, mert hirtelen megindult a kristálycsillár a mennyezet felől. Bella egyenesen alatta állt. A tőle néhány méterre álló Draco is hátrálni kezdett. Bella félreugrott, de egyben hibát is követett el, mert elengedte a sárvérűt, menekülése közben.  A szanaszét röpködő éles csillárdarabok közül több is eltalálta Dracót. Érezte, ahogy a húsába mélyed a kristály. Ahogy fájdalmasan az arcához kapott, közben Potter mellette tervett, s kicsavarta kezéből a három pálcát. Dracónak védekezni sem maradt ideje ellene. Vérezett az arca. Összegörnyedt a fájdalomtól. Anyja szaladt hozzá, s azonnal húzni kezdte maga után, hogy kimenekítse a harcolók sűrűjéből.

-         Dobby! – látta meg a régi házimanójukat Narcissa. – Te voltál? Te dobtad le a csillárt…? – kiáltotta döbbenten Narcissa.

-         Nem bánthatjátok Harry Pottert! – kiáltotta a manó.

-         Öld meg Cissy! – rikácsolta Bella. Ekkor Narcissa pálcája kiröppent a kezéből, s átrepült a szalon túlsó végébe.

-         Mocskos kis majom!- üvöltötte Bella. – Hogy merészelsz megtámadni egy boszorkányt! Hogy merész gazdáid ellen dordulni?

-         Dobbynak nincs gazdája! – hangzott a dacos válasz. Minden pillanatok alatt történt. Bella pálcája híján elhajította az athaméját a házimanó felé. Potter begyűjtötte a pálcákat, s már hopponáltak is a szalonból mind együtt egyszerre.