A nagyterem mennyezetén sötét volt az égbolt. Komor, és sejtelmes. McGalagony professzor állt a pódiumon, Pansy azonban alig volt képet figyelni rá. Nem tetszett neki ez az egész szervezkedés. Ahogy megtapsolják egymást, hogy bent maradnak védeni a Roxfortot és a Nagyúr ellen fordulni. Pansy fintorogva hallgatta a szervezkedést.

- Aki maradni akar, hogy harcoljon?

- A nagykorúak maradhatnak.

- És mi lesz a holminkkal?

- Az ingóságokkal nincs idő foglalkozni – záporoztak a kérdések és a válaszok. Mindenkin izgatottság uralkodott. Pansy kedvetlenül ölbe tett kézzel nagyot sóhajtott. Kiborítóak ezek a griffendélesek. A kérdések sorját egy éles, magas, hűvös hang szakította meg, közvetlenül Pansy mellől:

- Hol van Piton professzor? – kérdezte hidegen csillogó smaragd szemekkel Daphné.

- Az igazgató úr kereket oldott – felelte szikkadt hangján McGalagony professzor, elutasítóan a mardekáros lányra meredve szemüvege mögül. Az összes többi ház üdvrivalgásban tört ki, a mardekárosok azonban letörten ültek az asztaluknál. Gyűlölködve nézve az ünneplő diákságot. Szinte pattanásig feszült a helyzet a mardekárosok és a többi házbeli között. Alig ült le az örömujjongás, McGalagony hangját elnyomta egy másik jéghidegen csengő éles hang. Betöltötte az egész nagytermet. A mardekárosok mind a mennyezet felé emelték a tekintetüket. Azonnal tudták, hogy ki beszél. Pedig talán sosem hallották még a hangját. Olyan volt, mintha a belsejükből szólna a kissé sziszegően vontatott férfihang.

- Tudom, hogy harcolni készültök. Az ellenállás azonban reménytelen – a mardekárosok izgatott örömükben megszorították egymás kezét. Egyesek nem is leplezve mosolyukat ültek a mardekárpadban. – Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket.  Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani – Pansy kihívó tekintettel pillantott át Daphné feje felett. Kihúzta magát a Nagyúr korrekt szavait hallva, s Blaisere pillantott. Blaise szeme a mennyezeten járt, ahogy hallgatta a Nagyúr hangját, de ahogy megérezte Pansy kihívó tekintetét ránézett a lányra. Pansy kérdőn megemelte a szemöldökét. Blaise fanyar mosolyt préselt ki magából, s rábiccentett a szavakra: – Adjátok ki Harry Pottert és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert és megjutalmazlak benneteket. Éjfélig kaptok időt. – Ahogy a Nagyúr hangja elhalt, a teremben fokozatosan mindenki tekintete rátalált arra, akinek a kiadatását a Nagyúr kérte. Pansy lehunyta a szemét. Harry Potter. Akinek a keresésére hátramaradt Draco. Hát itt van. Draco pedig ki tudja merre bolyong érte a Roxfortban. Most mégis hogyan szólhatna Dracónak? Mire megtalálnák, Potter elillan mint a füst. Pansy gyorsan döntött. A Malfoyoknak kell kiszolgáltatniuk Pottert  a Nagyúrnak. A dermesztő csendben mindenki Potterre meredt. Pansy zihálva vett mély levegőket. Cselekednie kell, ha nem akarja hagyni a kedvező alkalmat, hogy Potter most itt van előttük. Maga sem tudja, hogy volt ereje felállni az asztaltól. Hogy volt erő a lábában, hogy az egész iskola előtt elsőként mozduljon meg, emelkedjen ki a mardekárosok közül és mutasson rá a metsző csendben Harry Potterre. A mozgásra a mardekárosok meglepődve néztek rá. A síri csendben, szinte bántó volt Pansy kiáltása, ahogy remegő kézzel Potterre mutatott.

- De hát ott van! Ott van Potter! Fogjátok meg! – a kiáltására moccant az ideg, feszültek az izmok, a felrugaszkodáshoz, a mozdulathoz, de a mardekárosok bármennyire is akarták volna teljesíteni Pansy parancsát, a prefektus utasítását, nem tehették. Az egész iskola egy emberként lépett fel ellenük. Mindenki aki csak élt és mozgott és nem élt, de mozgott is beékelődött Potter és a mardekárosok asztala közé. Teljesen körülzárták a mardekárosokat, akiknek a tengeréből kiemelkedett Pansy, szigorú tekintettel, sötét szemeit az egyetlen leggyűlöltebb személyre villantva, karját előre nyújtva Potterre mutatva. A mardekárosokat szinte teljesen kiszorították a teremből. Többen súrolták kezükkel a pálcát rejtő zsebüket. Pansy hidegen várta, hogy mi fog történni. A mardekárosoknak meg kellene szerezniük Pottert. Dracónak. De hogyan verekedjék át magukat a szobrok, páncélok, tanárok, és griffendél-hollóhát-hugrabug diákseregen keresztül, hogy eljussanak Potterig, aki addigra már biztos, hogy messze földön járna. Pansy reszketett az egész iskola előtti fellépéstől, hogy volt mersze igazán nyíltan fellépni Potter ellen itt Piton nélkül, halálfalók nélkül, úgy hogy tudatában van Voldemort itt van a birtok határán. A Roxfort kapui előtt. Nem is kellett volna a tudat, hogy a Malfoyoknak, Dracónak mennyire kellene most Potter, mennyire jól jönne, ha ők vihetnék a Nagyúr elé. Felbecsülhetetlen kártyalap lenne ebben a játszmában. Pansy nem csupán mert Draco menyasszonya, s bármiben segítené a Malfoyokat-e nehéz helyzetben, nem csak ezért cselekedett. A Nagyúr hangja is feltüzelte ,valami belső merész tettre sarkallta, olyan bátorságot itatott az ereibe, a lábaiba, s olyan erővel ruházta fel, amitől tisztán csengett a hangja most itt a Nagyteremben. Olyan tisztán, elszántan, határozottan és keményen, hogy a gyűlölt iskolatársak is mind jól hallhatták. A mardekárosok előtt teljes arcvonal alakult ki. Ha Potterhez akarnak jutni, át kell törni a harci rendet, amiben már fel is álltak sűrűn, legalább tíz ember mélységgel velük szemben.  A Mardekárosok már kezdték elveszteni Pottert a szemük elől. Sötéten, gyűlölködő szemekkel meredt egymásra a két tábor. A védők és a moccanni sem tudó támadók. A mardekár asztalnál Pansy mellé lassan kezdtek emelkedni a többiek is. Fordult a kocka. POtterről, most már mindenki Pansyra emelte a tekintetét. S Pansy remegő térdekkel de hűvösen állta a tekintetüket. Hidegen, érzelemmentesen, szikáran és szigorúan. Blaise is felemelkedett ültéből, s egy lépéssel Daphné elé, s ezzel Pansy mellé lépett.

- Köszönjük Miss Parkinson – Pattogott McGalagony sértett rendre utasító hangja. Hihetetlenül felbosszanthatta a nyílt ellenállás a mardekár részéről a leggyűlöltebb Pansy személyében. – Maga hagyhatja el elsőként a termet Frics úr oldalán – szúrt vissza kegyetlenül McGalagony. A mardekárosokra nincs szüksége az iskolának nem szívesen látott diákok voltak itt most már különösen nem.  – Mutassa az utat a háza többi tagjának! – parancsolta fagyosan. Pansy, gúnyos elutasító képet küldött még utoljára McGalagony felé, s emelt fővel megindult a szélen rájuk várakozó Frics felé. A mardekárosok úgy kapkodták a lábaikat Pansy után ahogy csak bírták. Teljesen kiürült az asztal. Egy mardekáros sem akart a Roxfort védelméért harcolni, s maradni. Nekik ugyan a Roxfort nem érték, ahonnan mindig is kinézték őket, ahonnan most egyenesen kiutasították az egész mardekárt.

Teljesen kiürült a mardekár asztala. Frics vezette őket a lámpásával. Hűvös volt az este. Ahogy kiléptek a sötét éjszakába a mardekárosok zúgolódni kezdtek.

-         Hogy ez a McGalagony mekkora egy szipirtyó!

-         Akkor kellett volna elkapnunk Pottert, amikor még itt vergődött a Roxfortban. Már réges-régen kiszolgáltathattuk volna a Nagyúrnak! Láttátok hogy milyen vérmes szemekkel meredtek ránk?

-         Őket is le kellett volna Cruciózni Sötét varázslatok órán! Miért is nem hozták elénk Carrowék. Teljesen igazuk volt. Ezek nem érdemelnek jobb bánásmódot.

-         Pansy, nagyon belevalón csináltad! Csak úgy hasította a levegőt, ahogy beszóltál Potternek meg McGalagonynak! Bárcsak lett volna időnk elfogni!

-         Pansy a mi mardekáros hercegnőnk! Igazán jól képviselt minket ismét! – Pansy szótlanul haladt a mardekárosok között. Csak a lába elé figyelt, a Roxmorts felé vezető úton. A mardekárosok lelkes kiáltásai alig jutottak el a füléhez. Pansy mintha csak zászlót mutatott volna nekik a nagyterembe. Most mindenki felbuzdulva készült lélekben a Roxfort ostromához. Most kivezénylik őketa birtokról, de hamarosan visszafoglalják az aranyvérűeknek az iskolát, a Roxfortot a halálfalók és szüleik oldalán. Mindenki tettre és harcra készen fellelkesülve kiáltozott, Pansyt éljenezték, egymásba karolva mardekáros nótákat kezdtek dalolni. Mintha nem is harcra készülnének, csak kirándulásra. Pansy dermesztő felszólalása után, most már mindenki bátran hangoztathatta véleményét. Csak az első úttörőre vetnek követ. A többiekre már nem.

-         Hé Pansy! – karolt a csendesen egyedül bóklászó lányba Milly. – Csak nem bántad meg a nagy kirohanásod Potter ellen?

-         Dehogyis! – mosolygott halványan Pansy.

-         Lelkiismeretfurdalás? – csatlakozott hozzá a másik oldalról Daphné.

-         Soha! – vetette fel a fejét Pansy. – Potter azt fogja kapni amit megérdemel! Remélem, hogy porrá zúzzuk most miatta a Roxfortot. Hogy lehetnek ennyire ostobák? A Nagyúr addig úgysem nyugszik, amíg ki nem adják neki Pottert!

-         Egy körrel lezavarhattuk volna az egészet. Tényleg teljesen igazad volt Pansy. Pottert elfogtuk volna, kidobjuk a Roxfort parkra a Nagyúrnak meg a kopóinak, és én mehetnék vissza a jeges vizes tanulásomhoz – szitkozódott Daphné.

-         Szerintem a Nagyúr kérése kifejezetten reális volt. Nem akart harcot. Nem akart ölni senkit. Neki csak Potter kell. És egyértelmű, hogy előbb vagy utóbb Potter a kezére kerül, és össze kell csapniuk. Hogy lehet ennyire gyáva ez a Potter! Miatta szétdúlják most az egész sulit! – háborgott Pansy maga előtt rúgva a kavicsokat. – Nemcsak hogy az egész suli előtt, de az egész varázsvilág előtt is kikiáltanám mennyire gyűlölöm Pottert és magam adtam volna most is a Nagyúr kezére ha tehettem volna! Én igazán megpróbáltam! – kelt ki magából hevesen Pansy.

-         Igen tudjuk, s mi is így érzünk Pansy. De ne aggódj, csak percek kérdése és a Roxfortban leszünk újra, és ismét kereshetjük Pottert – nyugtatta Milly.

-         Alig várom, hogy a pálcámat szegezzem a torkának és ah…bár nálam lenne az athamé magam vágnám el vele élete fonalát – sziszegte Pansy.

-         Ühüm tudjuk, és aztán nyárson sütögetnéd a sebhelyes fejét  a muglik pálcáiból rakott tűz felett– jegyezte meg Blaise vigyorogva. – Ne aggódj Pansy, talán magad is vívhatsz vele egy kis pálcapárbajt, ha összefutsz vele a suliban!

-         Helyes, már alig várom. Bár most McGalagonyt ezért a hűvös megjegyzéséért hamarabb szeretném a pálcám előtt látni – húzta el a száját Pansy.

-         Pansy kérlek nyugodj le egy kicsit! Ha ideges vagy és túl lelkes akkor mindig meggondolatlanságokat csinálsz! – nézett ijedten rá Milly.

-         Én?! – bökött a mellkasára Pansy kitágult szemekkel. – Mondj egy olyan esetet, amikor én túl lelkes voltam és meggondolatlanságot csináltam!

-         Mondjuk tavaly  Dracóval a folyosón – vágta rá Milly.

-         Az véletlen volt – legyintett Pansy.

-         Blaise szemmel tartod ugye? – kérdezte Milly a fiút.

-         Ó igen éppen azzal leszek elfoglalva, hogy Pansy ne dúljon dúvadként a Roxfortban – bólintott Blaise.

-         Nagyon felhúzott most McGalagony – dühöngött Pansy, s pálcájából apró kis szikrák törtek ki ahogy a kezében szorongatta.

-         Elértük Roxmorts határát! – szólt hátra Frics száraz ajkakkal.

-         Már látom őket! – suttogták többen is megilletődve. Fekete taláros, halálfalómaszkos alakok tucatjai gyülekeztek Roxmorts szélén a tisztáson. A derengő sötétben, különös fekete lángnyelvekként lebbentek meg a szélben a fekete földig érő halálfalótalárok. Felemelő, ünnepélyes, és félelmet keltően gyönyörű sokaság volt. Pansy is megtorpant, ahogy felnézett a halálfalókra. A Nagyúr hű szolgái. A Nagyúr katonái a varázslók háborújában. Elérkezett az idő. A  valaha várt legnagyobb összecsapásra.