A mardekárosokat felsorakoztatták a Nagyúr előtt. A vörösben játszó szemek hűvösen mérték végig a fiatal arcokat. Nem kérdezett semmit. Csak a szeme szűkült résnyire. Az egyik álarcos halálfalónak sziszegett halkan, majd pókszerű ujjaival megemelve talárját elfordult, s a halálfalók szélénél álló két alakhoz vette lépteit. A sötétben alig lehetett kivenni őket. Pansy mégis ijedten ismerte meg a két alakot. Ahogy meglátta őket majdnem elsírta magát. Meggyötörten, megtörten és megalázva álltak egymást támogatva. A Nagyúr dühösen szokította szét a házaspárt, ahogyáthaladt közöttük, s pálcájával a férfira intett. A férfi lehajtott fejjel követte urát. Erősen húzta a jobb lábát, ahogy elfordult a halvány fény megcsillant az arcán. Bal szeme egy hatalmas vörös daganat volt, nem is látott vele, fel sem tudta nyitni. A gyönyörű szőke haj, rendezetlenül omlott a vállára, szánalmasan szakadt, megtépázott talárban bicegett a Nagyúr után. Pálca nélküliek mindketten. Védtelenek és kiszolgáltatottak. Narcissa Malfoy nyakán feszültek az idegek, ahogy lenyelte a sírását. Szőke haja akár az árvalányhaj, lágyan lengedezett a szélben. Nem volt sima egyenes, sem az a szépen hullámokba rendezett mézszőke haj. Most csak ahogy a szél formázta, kissé ziláltra. Lesütött szemmel állt. Nem sírt. Csak a kezét tördelte maga előtt. Időnként nedves vizenyős szemeit a Roxfort felé fordította. S Pansy megértette mire gondolhat. Draco nincs itt közöttük. S Narcissa Malfoy ismerte a fiát. Aki soha nem adja fel. Aki még most, is hiszi, hogy anyja pálcájával képes lesz Pottert a Nagyúr elé hozni. A Malfoyok rögtön tudták, hogy a fiuk ezért nem jelent meg a mardekárosokkal együtt itt a Tiltott rengeteg szélénél. S a szőke fiú hiánya mindenkinek feltűnt. Hiszen Draco halálfalónak esküdött, s most a Nagyúr hívására mégsem vonult ki a mardekárosokkal a kastélyból. Narcissa pedig már túl jól ismerte ezeket a félrehívásokat. Amikor Lucius egyedül ment a nagyúrral egy félreeső szobába. Lucius pálca nélkül. Csak tűri az átkokat, a Nagyúr hangulatától függő, s ingadozó keménységű, erősségű fájdalmakat, Nem tehetik ki a lábukat sehova, nem mehetnek a Nagyúr nélkül semerre, most is ő rángatta ide őket. Hiába minden borogatás, a sebeiket szaggatják mind. A halálfalók, a politika, a Nagyúr. Amikor meglátták a szülők, hogy nincs a mardekárosok közt Draco. Egyszerre reszketett meg a légvételük. Mi lesz ebből? A gyenge Draco. Aki csaknem belehalt a feladatába tavaly is. Pansy nézte a sötét uszályos félelmet és alázatot követelő fekete talár után bicegő szerencsétlen alakot. A Malfoyok. Pansy még emlékezett arra a nyárra, amikor náluk volt. Amikor felfelé ívelt minden. Amikor rózsaszín koktélruhában volt Dracóval a parkban, háttérben a kúria épülete. Ahol minden boldog, reményteljes, felfelé ívelőnek és gyümölcsözőnek tűnt. Éles volt az ellentét. A Malfoyok akkor és most. Pansy most már teljes mértékben megértette, hogy miért nem akarta Draco hazavinni a menyasszonyát. Oda. A birtokra. A Nagyúr elé. Ezért. Hogy ne lássa hogyan élnek most a szülei. Milyen embertelen megalázásban van részük. S Pansy most kezdte megérteni, hogy Draco miért nem szíveli már ezt az egészet. Az eszmét, a halálfalóságot. Mert megízlelte, milyen a büntetettek oldalán lenni. Legszívesebben odaszaladt volna a könnyeivel küszködő megtört asszonyhoz, aki csak rémült tiszta kék szemeit időnként a kastélyra vetette aggódón, féltőn, s kérdőn. Hol marad a fia? De Pansy csak egy nehéz sóhajjal a talárja zsebébe süllyesztette a bal kezét.  Milly sem mert a finom megkeseredett nőhöz lépni most. Nem akartak családi érzelmeket kimutatni itt az idegenek előtt. Többen is aggódtak most a hátramaradt Dracóért, mint ahogy abba Draco igazán belegondolt volna. A Nagyúr elrendelte az ostromot. A Halálfalók rendezik a mardekárosok sorát, s megindulnak velük a Roxfort ellen. Narcissa pedig tudta, akit ott találnak, arra halál vár.

A szellemszálláson a Nagyúr haragosan lendítette a pálcáját az első Crucióra. Lucius Malfoy összegörnyedt a fájdalomtól. A fal mentén vergődött kínjában. Mintha Crució nélkül nem fájna már minden testrésze. A Nagyúr mérgesen levette róla az átkot. Lucius zihálva kucorgott a sötét sarokban.  A Nagyúr hűvösen méregette kezében a Pálcák urát. Elégedetlen vele.

- Nagyúr…nagyúr…könyörgök a fiam – térdepelt fel Lucius.

- Ha meghalt a fiad arról nem én tehetek Lucius – felelte közönyösen a Nagyúr. – A többi mardekáros a szolgálatomra sietett, ő nem – jegyezte meg szemrehányóan a Nagyúr. – Ki tudja, talán összebarátkozott Harry Potterrel – humorizált fagyosan.

- Nem…soha – suttogta Lucius, s remegett a szája széle.

- Remélem is, hogy nem  - sziszegte hidegen a Nagyúr.

- Nem…nem tartasz tőle Nagyúr, hogy Potter valaki más kezétől hal meg? – kérdezte remegő hangon Lucius. – Nem volna bölcsebb…már bocsáss meg a szóért nagyuram…véget vetni az ostromnak és bemenni a kastélyba személyesen megkeresni őt?

- Átlátok rajtad Lucius – nevetett kegyetlenül a Nagyúr. – Aggaszt a fiad sorsa, azért akarod csak, hogy véget érjen a csata. Pottert nem kell keresnem. Magától fog eljönni hozzám. – a Nagyúr elgondolkodva meredt a kezében tartott pálcájára. – Hozd ide nekem Pitont! – parancsolta Luciusnak.

- Pitont, Nagyúr? – kérdezett vissza Lucius. Hol lehet most a Roxfort igazgatója?

- Pitont. Hozd ide most rögtön. Meg kell tennie nekem valamit. Eredj! – intette a Nagyúr. Lucius hajolongva nehézkesen feltápászkodott, s kibicegett a Szellemszállásról. Piton keresésére indult.

A Roxfort ostroma pedig megindult, előre engedték a varázslényeket. Az óriáspókokat, hogy kellő rémületet keltsenek a Roxforton belül. A halálfalók oldalán pedig a mardekárosok is megindultak a falak alá. Lyukakat robbantottak a fal több pontjára, s özönlöttek be rajta halálfalók, amrdekárosok felnőttek, diákok mindenki, akit csak értek támadtak, küldték az átkokat, rontásokat. Hatalmas kavarodás kiáltások, zaj, por és üvöltések kísérték a harcot. Draco ahogy életet pofozott Monstróba megindult lefelé a Nagyteremhez. Az egyik lépcső aljába halálfaló támadt rá. Hát persze. Itt maradt a Roxfortban. S most már pálcája sincs.

- Draco Malfoy vagyok! Barát, nem ellenség! – kiáltotta ijedten a halálfalónak. Valaki leterítette az értetlen halálfalót, de Draco nem tudta meg kinek köszönheti a segítséget, mert egy erős ütés érte az állát, amitől hanyatt vágódott. Felcsattant a szája. Érezte a vér ízét a szájában. Ó, hogy egy darab bot sincs itt, amit felemelve hadonászhatna vele. De nincs pálca. A család utolsó pálcáját is elvesztette. Valahol talán odakint vannak a szülei is. Elviselhetetlen volt a kavarodás. Draco próbálta keresni a mardekárosokat. Legalább egy ismerős arcot ebben a káoszban.

- Hé Blaise! Blaise! – kiáltotta át a tömeget Draco. Blaise a nevét hallva körbenézett.

- Harcoltok ti is? – lepődött meg Draco.

- Persze. Dehogy. Jöttem a gyógyítói lexikonomért. Egy vagyonba került nem engedem, hogy tönrevágják itt. Ráadásul az írásbelimhez kell. Szóval visszajöttem érte. Meg Seaffyért. A kis dögről teljesen megfeledkeztem. Pansy mondta, hogy hozzam le Karmillát is. Bepakolom a két macskát egy kosárba, hónom alá csapom a könyvet aztán megyek vissza a fa tövébe Daphnéhoz. Kificamította a bokáját, most arra keresek valami jó gyógyítói varázslatot.

- Pansyt nem láttad? – kérdezte idegesen Draco.

- Belevetette magát a harcokba. Az első sorban volt a Roxfort elleni felvonulásban, szóval itt van valahol a Roxfortot ostromolja egy szál magában. Nagyon elszánt. Fogalmam sincs szétszakadtunk teljesen, ahogy betörtünk a kastélyba – hadarta gyorsan Blaise.  – HA felvirrad a reggel találkozunk! – biccentett búcsúzóul, s a két fiú kezet fogott. Draco tanácstalanul nézett Monstróra.

- Na mi legyen? – kérdezte sután Monstro.

- Pálcát kellene szerezni valahogyan – rágta a szája szélét Draco. – Pálca nélkül esélyünk sincs. Viszont ideges vagyok, amíg nem láttam Pansyt. És Millyről is jó lenne már tudni, hogy mi van vele – húzódott meg egy szobor takarásában Draco.

- Válljunk ketté – tanácsolta Montsro. – Keresd meg Pansyt én meg Milly után nézek. – Draco hunyorított a barátjára, egy futó homlokráncolás kíséretében. Monstro pálca nélkül Milly keresésére indulva? Érdekes. És felettébb gyanús. A gyengélkedő óta sántikálnak valamiben. De Dracónak ne mvolt ideje most erre rákérdezni.

- Jól van eredj! Keresd meg az unokanővérem. Találkozzunk itt a márványlépcső aljában – fogott kezet Montsróval is Draco, s nekiindultak, hogy megkeressék a lányokat. Mindketten elég lassan haladtak. Takarásban kellett maradniuk végig hiszen pálca nélkül még visszavágni sem tudtak. Draco felkapott egy lovagi pajzsot, s azzal lökdöste félre a közeledni próbálókat. Közben idegesen kereste az ében hajú bubifrizurás lányt.  Még mindig vérzett a szája, az ingujjába törölgette a száját, már barnás vörösre száradt rajta a vér. Igazán kezdhetett volna vele valamit Blaise, csak hát biztos ne mtartotta vészesnek a sérülést, s sietett is. Na szép kis gyógyító mondhatom – bosszankodott Draco. Nem is akart igazán harcolni. Nem érdekelte semmi. Csak Pansy. Pansyt akarta megkeresni. Időnként erőtlenül kiáltotta a lány nevét.  Hát legalább Pansynak van pálcája. Az a jó kis ruganyos rövid ébenfa pálca. Jaj az is jól jönne most neki is. Hol van már a lány. Merről jöhetett? Borultak a szobrok, cserepek, asztalok, székek, márványtömbök, kődarabok, tégladarabok, minden, ami csak mozdítható volt a kastélyban, az most harci kellékké vált. Omlottak a falak, maguk alá temetve embereket.  Már az emeletekre is feltörtek az ostromlók. Draco visszaszaladt az emeletekre. AZ egyik falomlás alatt a harmadik emeleten megtépett talár, rövid sötét haj, legalább három lányra omlott a fal. Mind élettelenül feküdtek. Mozdulatlanul. Csak az a háttal fekvő. Az ne lenne ott. Draco megkapaszkodott a lépcsőkorlátban. Mindjárt leszédül és gurul vissza a lépcsőn oda ahonnan jött. Nem lehet. Add édes Merlin, hogy ne ő legyen! Draco szíve a fülében lüktetett. Annyira megrémült, hogy még a levegőt is elfelejtette kifújni. Csak meredt a fekete talárba bugyolált alakra. Nem látszott a kámzsa színe, mert leszakadt, s így hátulról a címer sem a mellkason. Draco összeszedte a maradék lélekjelenlétét. Crak meghalt. Adja ég, hogy mást ne veszítsenek el. Senkit. Főleg ne őt. Az egyetlent, a legfontosabbat, aki még számít a varázsvilágban. Aki mindig olyan heves volt, ha a Nagyúr harcáról volt szó. Csak ne az ő menyasszonya legyen ott. Draco végre megmozdult dermedtségéből, odafutott a téglarakáshoz,s puszta kézzel, körömmel, kotorta le a téglarakásokat, a vékony alakról, a talár teljesen befedte, alig látszott ki valami belőle. Csak a sötét haj, a vékony alkat…végre megindult a téglarakás, s gurultak sorban le  Draco köré. Legördült a lány arcát eltakaró utolsó kődarab is, s Draco rémülten nézett az üveges sötét szempárba…