Délután öt óra felé járt az idő, az augusztusi forróság azonban nem akart csökkenni. Pedig direkt a lehető legutolsó időpontot kérte Blaise, hogy kevésbé legyen meleg. Nem a Zabini villából jöttek, csak a magánrendelő vendégszobájából. Daphné ideges volt, elég sokat hányt. Blaise kevert neki még egy varádicsleveles italt ,mielőtt elindulnak és fohászkodott, hogy ne hányja le a pap előtt. Az utolsó sminkigazítás, mert Daphné megint arcot mosott. A ruhája egészen rafinált volt. Blaise-el választották ki. A hasnánál gyűrtselyem volt, ruganyos anyagból, és cselesen mindent takart. Egyáltalán nem látszott még az az apró kis megemelkedett dombocska. Sűrű tüll borította a selyemanyagot, hozzá elegáns arany nyakéket és karperecet viselt. Peszgőszínű volt a finom szaténcipő is. A csípőjére simult a lágy selyemanyag, kétoldalt redőzve. Ujjatlan volt.  Mellek szép ívét kellemesen adta ki. És árnyalatos pezsgőszín volt, a fátyol anyaga is. Daphné haját csak elölről fésülték hátra és finoman megtűzték a fátyolvirágokkal. A leggyönyörűbb menyasszony volt a varázsvilágban. Amikor Blaise meglátta a menyasszonyi ruhában, tényleg úgy érezte, hogy húzza a feje. Megrészegedett a látványtól, mert Daphné eleve tökéletes, de menyasszonyként nincs párja a világon. Lehunyt szemmel tette a tenyerét a hasára.  S bágyadt mosollyal viszonozta Blasie aggódó pillantását. Nagy nap előtt állnak. Blaise futó csókot nyomott a nő homlokára, s előresietett a katedrálisba. Rengetegen voltak, gyűlt a sokaság. Mindenki eljött. Az egész Szent Mungó, akinek nem kellett ügyelnie mind itt voltak. Az egész Gringotts. AZ elnökkel az élen, Richard, a koboldok, és igen, Fleurd Delacour is a férjével Bill Weasleyvel. De nem csak ő volt itt Weasley. Hanem Ron Weasley a családjával. Hiszen az egykori Lump Klubtagok is mind hivatalosak voltak az esküvőre. Itt volt a Potter család, Longbottomék, természetesen maga Lumpsluck professzor. Még beszélt hátul a pappal, benézett a hatalmas terembe. Valahol az oltár előtt az anyja a legújabb pasijával, A Greengrassok, Monstróék, a Malfoyok, az egész aranyvérű társadalom, Blasie számtalan visszajáró betege és nem betege, Daphné ügyfelei. A varázsvilág legnagyobb katedrálisa volt, s most mégis úgy tűnt, hogy szűkös a hely. Pótszékeket hoztak be, Az oltár előtt sorba vörös rózsafüzérek, az út a jegyespár előtt szintén rózsaszirommal felhintve. Már mindenki bent tömörült. Blaise senkivel sem beszélt előtte, túlságosan lekötötte a szervezés felügyelése, maga is gyomorideggel szaladgált. Idegesen nézte az órát, aggódva pislantott ki, hogy megérkezett-e már Daphné. Végre begördült a Zabini-címeres fiáker. Daphné körülményesen, de leküzdötte magát róla, s belépett a katedrális előterébe. Most aranyszínű szemhéjpúdere volt, csillogott a fényben, lágy cseresznyeszín természetes rúzs, finom ékszerek, hosszú földig érő fátyol, és a dús tüll menyasszonyi ruha, egy kis uszállyal. Nem akart fehérben lenni. Daphné nem tartotta méltónak magát ahhoz, hogy ilyen előélet után fehér ruhába bújjon az esküvője napján. A pezsgőszín mellett döntött. És nagyon jól állt neki. Magas volt, nőies, karcsú, az alakjára simult a redőzött selyemanyag. Arra a csodálatos tökéletes alakra. Suhogott az abroncsos szoknyaalj. Blaise fekete talárban, pezsgőszín selyem mellénnyel, fekete csokornyakkendőben. Karra fektetett menyasszonyi csokra volt. Fehér virágokból, így hangsúlyosabbá vált Daphné arca a megjelenésénél. Kála, gyöngyvirág, pézsma, ámbra, jázmin és magnólia, orchidea, meg még ki tudja milyen egyvelegből. Bódító illata volt az egész csokornak. S ezek az egzotikus virágok a szépség és ritkaság szimbólumai voltak, akárcsak Daphné.   Ráadásul a csokor illata megtévesztően hasonlított Daphné egyedi illatára is. Az erős egzotikus illat és Blaise szantálos illata találkozott a levegőben. Mindketten ámulva néztek a másikra. Feketében, a magas, elegáns, markáns arcú férfi, frissen borotválva, azokkal az érzéki ajkaival, a sötét hullámos hajával, a napbarnított bőrével.

-         Uh, nagyon jól nézel – jegyezte meg Daphné apró mosollyal.

-         Te is cicám! Mindjárt megduglak annyira megkívántalak – morogta Blaise még mindig Daphné csípővonalán legeltetve a szemét. Le –fel járt a mohó férfitekintet Daphné mellein és a derekán. Blaise talárjára csak egy apró kála és a köré fogott néhány gyöngyvirág volt kitűzve a virágkavalkádból, amit Daphné a karján tartott. – Nem hiszem, el hogy megházasodom – rázta a fejét Blaise áttúrva a homlokából a haját.

-         Ideges vagy? – nevetett könnyedén Daphné. – Igyekszem nem rád hányni jó? – nézett bizonytalanul a férfira.

-         Aham, azért nagyon hálás lennék ma tényleg – nyögte Blaise.

-         Készen állnak? – kérdezte tőlük az egyik papi segítő fiúcska. Blaise nagy levegőt véve Daphnéra nézett. Daphné nagyot nyelt s bólintott.

-         Igen, kezdhetjük – szólt oda blaise, s egy kézszorítással a saját bejáratához sietett. Az eskető terem nem a szokványos volt. A menyasszony és a vőlegény a terem két ellentétes szárnyáról indul meg az oltár elé, s csak az oltárhoz vezető úton találkoznak majd össze. Így a középen lévő sorok két szélén haladnak végig. Felcsendült a zene. Minden szem a legközelebb lévő ajtóra szegeződött. Míg a násznép fokozatosan ereszkedő lejtőn foglalt helyet, addig Daphné és Blaise a terem két végében az oltár felé emelkedő lépcsősoron haladnak végig, hogy az emelvényre érjenek, ahol már mindenki jól láthatja a szertartást. Daphné megemelve a szoknyáját nagy levegővel megindult a sorok mentén. Minden sor felett átpislantott Blaisere, aki szintén átnézett rá. Az összegyűlt sokaság feje felett így szinte állandó szemkontaktust tartottak, minden egyenes soron áthaladva a násznép feje felett találkozott a tekintetük. Egyenletes ütemben haladtak, egyszerre lépve, pedig elég nagy távolságban voltak egymástól, de a sorok mentén jól tudták igazítani a lépteiket a másikéhoz. Mindketten egyenes derékkal, felvetett fejjel és könnyed mosollyal néztek a másikra. S közben titkon ők is a másikban gyönyörködtek. Zengett a katedrálisban az esküvői induló, Daphné és Blaise az összetalálkozó lépcsősoron végre egymás mellé értek. Blaise nyújtotta a kezét Daphné bal kezéért, s Daphné belehelyezte hűvös ujjait. Blaise futólag kacsintott egyet a nőre, s Daphné egy pillanatra kivillantotta a fogait, ahogy rámosolygott. Felléptek a pap elé az oltárhoz. Az oltár két oldalán a közvetlen szűk harminc fős társaság láthatta legközelebbről az esketést. Blaise oldaláról az édesanyja, a Malfoyok, Monstroék, Lumspluck, és a Mungó vezető testülete élükön Augustus Pye-al. Daphné oldalán pedig felsorakozott a meghívásnak eleget tevő Greengrass-család. A Gringotts vezetése. Természetesen Richarddal. A két tanú pedig: Daphné mögött Marcus Greengrass, Blaise mögött pedig Melinda Bobbin volt, a legközvetlenebb gyógyítói kapcsolata vagyis a patikus, a beszállítója. De igazán a körülményeket egyikük sem érzékelte. Nem látták a lábuk elé hintett vörös rózsaszirmokat, sem azt, ahogy sokan a szemükhöz emelik a zsebkendőiket, sem ahogy elsuttogják hogy milyen szép pár is együtt. Semmit. Még igazán a bevezető mondatokat sem. Blaise csak a saját nevére ocsúdott fel, mert egyfolytában Daphnét nézte, aki olyna lélegzetelállító volt a menyasszonyi ruhájában, s igaz, hogy mindig szépnek látta a nőt, de ma tényleg a legszebbnek. Egyszerűen megbabonázva nézte a leggyönyörűbb nőt, akit csak ismer, s aki csak létezhet, s maga sem értette, hogy történhet, hogy ez a nő ma tényleg a felesége lesz.

-         Blaise Zabini, akarod-e feleségedül a jelenlévő Queenie Daphné Greengrasst? – hangzott tisztán a teremben a feltett kérdés.

-         Igen, akarom – felelte rá erőteljes hangon Blaise a választ. Még most is mosolyog azon, amikor az esküvői meghívók rendelése kapcsán megvilágosodott előtte, hogy Daphné teljes nevében a Queenie előnév is szerepel. Daphné bosszúsan vetette oda a teljes nevét, s amikor Blaise megrökönyödve meredt rá, csak hűvösen azt válaszolta, hogy apja imád feltűnősködni, és a királynő előtagot neki köszönheti. S apja mindig is így hívta, amitől a falra tudott volna mászni. Blaise csak elraktározta magában a dolgot, de azóta is ámuldozott, hogy hány éven át Daphné teljes nevét sem tudta.

-         Queenie Daphné Greengrass, akarod-e férjedül a jelenlévő Blaise Zabinit? – tette fel a kérdést a pap Daphné felé fordulva. Blaise tárga nyílt szemeiben még a fohász mindig ott volt. Merlinre csak semmi cinkes ne történjen! Csak nehogy Daphné elhányja itt magát! Annyi meghatározó pillanatban tette ezt vele, csak most ne, itt mindenki előtt.

-         Igen, akarom – csengett tisztán Daphné határozott válasza, s átmosolygott Blaisere. A kis ezüsttálcán a pap eléjük tartotta a karikagyűrűket. Daphné most látta először. Blaise Franciaországban csináltatta, Daphnétól teljesen távol, a saját ízlése és választása szerint. Blaise leemelte az ezüst tálcáról a kisebb gyűrűt, s maga is érezte, hogy remeg a keze, ahogy feligazgatja Daphné jobb gyűrűsujjára a karikagyűrűt, aminek a belső vésetén a következő dőlt betűs szöveg állt: „A mon seul désir – Blaise” /Az én egyetlen vágyam szerint – Blaise/ Daphné leemelte a nagyobb gyűrűt, s hideg reszkető ujjakkal Blaise meleg kezén babrálva feligazgatta rá a jegygyűrűt. Amin a szöveg így olvashatő a belső vésetben: „A mon seul désir – Daphné”. Ahogy felhúzták egymás kezére a karikagyűrűt mindketten megilletődve nézték a másikat. Amíg fel nem szólították őket az anyakönyv aláírására. Daphné szembe helyezkedve a násznéppel vette kezébe a pennát, s belemártva a tintába a megjelölt helyen aláírta. Blaise aláírása is sokat változott az évek alatt. Az írását már tényleg csak találomra lehetett elolvasni. Sokat romlott az írásképe a gyógyítói szakma alatt. A gyorsaság számított, nem a külalak szépsége. Blaise csak kapkodva firkált, sietve, pedig régen nagyon szép precíz írása volt, a dőlés most is megmaradt, de az aláírás is még, most hogy annyira ügyelt rá, most is kicsit összekapott lett. Daphné pedig változatlanul írta le a nevét. Nem veszi fel a Zabini nevet. Így döntött. S Blaise nem szállt vitába a dologgal. Egy fél év múlva Daphné is a dr. Zabini névvel kellene hogy éljen, s ezt Daphné semmiképpen sem akarta. A dr. előnév nem az ő érdeme. Nem akarta eldobni a szeretett Greengrass nevet sem. Blaise pedig nem erőltette. Tegyen Daphné a belátása szerint. Akár felveszi a Zabini nevet akár nem, attól még a felesége lesz. Daphné remegve írta alá az anyakönyvet,  utánuk a két tanú is aláírta, s Blaise egy sürgető rántással magához húzta a feleségét, az első hitvesi csókra.  Daphnéval együtt a násznép is felnevetett. Néhányan éles fütyüléssel fogadták a csókot.  Varádicsízű volt Daphné szája az első igazán törvényes csókjuknál. Blaise száján pedig az elszívott szantálillanó íze érződött.  A szertartást vezető pap gratulált neki először átadva a házasságlevelet. Kemény méregzöld borítású volt. Benne kígyómintás szélű, pergamenlap. Díszes kezdőbetűkkel a nevek kezdőbetűi. Blaise átadta a köszönővirágokat a Greengrass házaspárnak,ahogy Daphné is Blaise anyjának. S megindult a sor. A szülők után Daphné testvérei érkeztek. Astoria kivételével, aki missziót teljesített valahol délen. Közvetlenül a besorakozott kissé zárkózott gratulációk után a Malfoyok érkeztek.  Draco megveregette Blaise vállát, ahogy kezet rázott vele.

-         Ó Blaise öregem, soha nem hittük volna rólad, soha de soha – vigyorgott össze Blaise-el.

-         Na jó Draco elárulom most itt a nagy titkot, pedig hidd el hogy nem akartam, de mivel ennyire ilyen vagy nem tudom magamba fojtani többé – jegyezte meg röhögve Blaise, s átkarolta Daphné derekát. – Tudod csakis azért esküdtünk most, mert az előző évezred esküvője a tietek volt, de ismerjük el, nekünk is kijár az évezred esküvője cím. Nem akartunk veletek vitát ebből. Ezért inkább mi elhalasztottuk az új évezredre az esküvőnket – simogatta meg Daphné derekát Blaise.

-         És milyen igazad van Blaise! Ez az esküvő, egy álom! Ez a rengeteg vendég, és ti ketten! Az egész szervezés, minden annyira tökéletes, annyira gyönyörűek vagytok. Végigsírtam az egész szertartást – mosolygott rájuk Pansy.

-         Csak azért bőgtél, mert a saját elvesztett lányéleted sirattad. Eszedbe jutott mekkora bolond voltál hogy beleugrottál a házasságunkba mi – vigyorgott rá Draco.

-         Draco szemétkedett egyébként, megjegyezte, hogy na vajon hány nő akar ma öngyilkos lenni Blaise miatt – nevetett Pansy Dracóba karolva.

-         És hány férfi Daphné miatt! – tülekedett közelebb Milly. – Jaj had gratuláljak nektek Blaise! Daphné! –borult a vállukra Milly.

-         Figyelj közel a fél varázsvilág itt van, szóval ne tartsuk fel a gratulálók tömegét – mondta Draco hátranézve.

-         Hány ingyenkajálód lesz ma Blaise? – kérdezte vigyorogva.

-         Fogalmam nincs, a kétezer főnél már abbahagytam a számolást – mondta Blaise. – Baszott sokba lesz nekem ez a haccacáré! De ha már durran akkor nagyot durranjon igaz-e? A varázsvilág szépségkirálynőjét veszem el! Ugye Queenie Daphné? – kacsintott hátra a lányra.

-         Blaise! Fejezd be! – csapott rá Daphné. Blasie ha húzni akarta akkor mindig a teljes nevét mondta.

-         Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy a legszebb nőt vettem el, csodálják csak meg, mert most már az enyém – nyomott puszit Daphné arcára Blaise. – Az esküvőm világraszóló esemény legyen.

-         Pláne az lett volna ha Daphné sugárban lehány – röhögött Draco. – Egész idő alatt azt vártam, mikor történik meg. De Daphné nem ismerek rád, csalódtam benned, mindig olyan jókor hánytál régen is.

-         Hát Blaise nagyon erős varádicsfőzetet adott. Szerintem rettenetesen félt, hogy tényleg képen hányom a pap előtt – nevette el magát Daphné.

-         Ettől komolyan tartottam – ismerte be Blaise. – Na menjetek már, gratulálni szeretnének nekem még vagy tízezren – lökte le Dracót az emelvényről Blaise. Daphné bámulatos tartással bírta az esküvőt. Tényleg királynő volt. Végeláthatatlan sorok, rengeteg ismeretlen arc. Akik végigcsókolták őket, végigszorongatták a kezüket és csupa szépeket és jókat kívántak. Blaise lába kezdett zsibbadni. Át- átpislantott Daphnéra. Amíg a gratulációkat fogadták legalább az volt egy teljes óra. Daphné kimerülten ingott meg az utolsó gratulálónál. Blaise a hóna alá nyúlva tartotta meg.

-         Már megyünk haza, ne aggódj! – bátorította. A virágokkal feldíszített Vörös ferrariba ültek, Blaise asszisztense volt a sofőrjük, s megindultak a nászmenet élén a Zabini villába Somersetbe.  A parkba terítettek, se eleje se vége nem volt az asztalok árjának. Beláthatatlan távolságok voltak. Pedig sokan nem is jöttek már a lakodalomba. Blaise és Daphné a felvirágzott hatalmas virágos boltív alá ültek a jegyespár felirat alá, itt is egy természetes dombos emelvényen volt az ő asztaluk. Tényleg túl nagy volt a vendégsereg. Képtelenség volt mindenkivel kapcsolatot tartani. De Blaise keményen megkísérelte. Megindult, hogy minden asztalhoz odalépjen, beszéljen egy-két szót azokkal akik eljöttek hozzá. Konkrétan nem is evett a saját lakodalmi menüjéből, mert azzal volt elfoglalva, hogy mindnehová eljusson, mindenkivel beszéljen, Este kilenckor megkezdték a táncokat, Illendő volt Diana Greengrasst felkérnie. Aztán persze megtáncoltatta Daphnét, aki viszont már a táncoláshoz vágyott a legkevésbé. Szinte csak Blaise tolta maga előtt a nőt.

-         Mi a baj cicám! – forgatta meg a nőt Blaise.

-         Blasie széthasad a térdem! Nem bírom, üljünk le – mondta, miközben megállíthatatlanul mosolygott. Blaise helyre kísérte a feleségét, s az asztalterítő takarásában felhúzta Daphné szoknyáját. Megdagadt a térde, a duzzanatot blaise lágyan áttapintotta.  Daphné felszisszentett.

-         Ühüm igen, a csontok. CSonthüvelygyulladás lehet. Nem tökéletesen illeszkednek már eleve és ráadásul most rengeteg idő alatt dörzsölődtek össze. Mindjárt hozok valamit rá – pattant fel Blaise ,s megindult a tömegen át. Nem gondolta volna, hogy csak fél óra múlva ér vissza, út közben még számtalan nőismerőssel összefutott, akikkel elgalább egy percet illett táncolni, közben az ispotály dolgozói is megállították, áradoztak Daphné szépségéről, az egész esküvőről, a villáról, a szertartásról. Blaise pedig nem küldhette őket a francba, hogy siessen vissza Daphnéhoz, hogy enyhülést hozhasson számára. Daphnét sem kímélték, sorba jöttek az ismerősök, akik követelték egy forgás erejéig legalább az illatos, elbűvölő szépségű menyasszonyt. Draco lépett hozzá. Daphné már nem is titkolta a barátok előtt a kimerültségét. Draco kortyolt egy keveset a peszgőjéből. Daphnéra pislantott.

-         Na vedd úgy hogy megtáncoltattalak – bökte ki végül hűvösen.

-         Aham, kösz – nézett rá lapos szemekkel Daphné.

-         Pansy a lelkemre kötötte, hogy ne merészeljelek még csak felállítani sem, mert pontosan tudja milyen érzés lehet neked ezt terhesen végigcsinálni. Ő nem volt terhes mégis majd megbolondult a nap végére – emlékezett vissza Draco is. Blaise lihegve kifulladva visszatért.

-         Hogy vagy cicám? – kérdezte Blaise, s gyorsan letekerte a balzsam tetejét. – Húzd feljebb a szoknyád! – utasította, s gyorsan bedörzsölte a balzsamot Daphné bőrébe. A hűvös szibbasztó anyag most tényleg csodákat tett. Daphné hálásan pislantott rá. – Ettél valamit? – nézett Daphné elé tányérra.

-         Nem, mindenki engem bámul, egy falatot sem bírok enni így, meg félek, hogy felfordul tőle a gyomrom – mondta teljesen komolyan Daphné, miközben tűrte, hogy Blaise még mindig a térdét simogassa.

-         Én viszont már rendesen éhezem, a saját lakodalmamba – morogta Blaise, s szedett magának a legközelebbi tálból. – Draco hogy érzitek magatokat, minden rendben ? – kérdezte Blaise miközben bekapott néhány falatot.

-         Táncoltunk egy keveset Pansyval. De hát két forgás után már émelygett, most fel is ment mert rosszul lett – húzta a vállát Draco.

-         Hihetetlen, hogy mindne az én nyakamba szakad – fújtatott Blaise. – Ez van ha nincs normális családod a fenébe is. Mindent én intézek mindent – rázta a fejét. Daphné lágyan simogatta meg a férfi combját. Már levette a fátylát, most lágyan simogatta a sötét haja Blaise kézfejét az asztalnál. S ez vaalhogy mindig olyan nyugtató volt. Daphné hosszú hajának csiklandozó cirógatása, ahogy a szél meglebbenti, az a finom egzotikus bambuszillat árad belőle.

-         Ha nem zavarunk, gondoltuk megismerhetnétek a családunkat, ha már így sógorságba keveredtünk – lépett hozzájuk Marcus. Daphné elutasító szemvillanást küldött, de Blaise felpislantott. Ne ennyita nyugodt étkezésről.

-         Hogyne nagy örömmel – Blaise felállt,s megszorította a nő kezét.

-         Victoria Greengrass – nézett komolyan a nő, s a kezét az öt éves körüli Maia fogta.

-         Én Hector vagyok – lépett a szemüveges középső Greengrass az asztalhoz. – A feleségem Silvia – mutatta be a nőt. – A fiunkat nem hoztuk, mert szétrombolt volna mindent. Nem csak a neve Vulcanus, de viselkedésben sem jobb – jegyezte meg a férfi.

-         Én is a névadás gonosz áldozata lettem – lépett a legkisebb fiú Blaisehez. – Adonis. A barátnőm, Léda – mutatta be az alacsony termetű lányt. Blaise kezet fogott a Greengrassokkal.  A hölgyeket felkérte egy tánc erejéig. Daphné szemrebbenés nélkül visszautasította a bátyjai táncra való felkérését. Caroline Zabini ült át Daphné mellé.

-         Nagyon szép menyasszony vagy Daphné – mosolygott rá melegen a nő. – hát több alkalmad lesz vigyázni az én nagy fiamra, mint nekem volt őrá. Szerencsés, hogy egy ilyen szép nő teszi boldoggá. Mindig is jó ízlése volt, de te a legjobb ízlést is felülmúlod. Kezdem azt hinni, hogy nem én vagyok az a híres szépségű nő a varázsvilágban már. Az én időm lejárt. De Zabini lett végül az is, aki átveszi a helyem – nevetett fel könnyedén a nő. – S hamarosan az unokám anyja. Blaise említette, hogy gyermeket vártok – súgta halkan a nő a bizalmas információt. – Jó látni, hogy kicsit megállapodott Blaise. A nagymamaságra azonban még gondolni sem merek – sóhajtott fel a nő. – eljárt felettem az a fránya idő. A fiam nagyanyává tesz maholnap. Jaj ez a ruha, annyira gyönyörű – nézett végig Daphnén Caroline Zabini.

-         Öhm…köszönöm – nyögte ki nehezen Daphné. Furcsa volt Blaise anyjával szembesülni, aki véletlen sem akart anyaként fellépni itt. Olyan volt, mint bármelyik meghívott vendég. Blaise ahogy meglátta a két nőt beszélgetni elvigyorogta magát, s felkérte az anyját táncolni.

-         Na? – kérdezte megemelt szemöldökkel Blaise.

-         Boldog vagy? – kérdezte vissza Caroline.

-         Anyám, te melyik házasságodban voltál boldog? – kérdezett vissza Blaise szemtelenül.

-         Ah, jogos a kérdés, jogos – nézett el Caroline. – Tudod fiam, észre sem veszem a változásokat. Pedig hát, orvos vagy, magánrendelőd van, megházasodtál…és hamarosan apa leszel. Nem veszek részt eléggé az életedben. Csak érdekel, hogy hogy érzed magad? Sokat örököltél azért tőlem, még ha házasság is mennyiben állandó?

-         Anya ezt te tudod a legjobban. A házasságnak az a titka, hogy ne unjunk egymásra. Te megölted őket, mi Daphnéval viszont úgy gondoljuk a házasság nem az Azkaban. Élünk ugyanúgy, nem fosszuk meg egymást attól, hogy élményekkel gazdagodjon. Ha kell…intim élményekkel, másokkal, idegenekkel – vágta rá Blaise.

-         Boldog vagyok, mert tudom, hogy Daphnén kívül nincs más akivel csak gondolni is tudnék ilyesmire. És hát…jön a gyerek. Nincs visszaút – bólogatott rá Blaise.

-         Igen értem – biccentett Caroline. Blaise visszakísérte az asztalhoz az anyját, Daphné felszelte az esküvői tortát. Már nagyon nyűgös volt. Bár mosolygott és a külső szemlélők semmit sem vettek észre, de Daphné tartása rohamosan zuhant. Blaise is teljesen kimerült. Már neki is megdagadtak a lábai, fájtak, fáradt, akárhogy is kettejükre szakadt az egész esküvő. Egyik család sem segített, és tényleg az évezred esküvője volt ez, látványban, pénzben, vendégseregben. Hiába volt a végeláthatatlan kisegítő felszolgáló házimanók tucatjai szolgálták fel az étkeket, hordták az italokat. Fleur Delacore megjegyezte, hogy milyen kiváló volt a francia menüsor, és azok a fenséges borok.  Lassan szedelőzködtek a vendégek. Végére járt a lakodalom. A kisgyerekesek távoztak a leghamarabb. Aztán az idősebbek, a tiszteletbeli meghívottak. A Malfoyok is hamar távoztak. Blaise a lassan lecsendesedő völgyet nézte. A Zabini park. Borzalmasan festett. Daphnét ölbe kapva vitte fel az emeleti hálószobájukba.

-         Mindig is pont így terveztem. Hogy a nászéjszakámon a lábamat dörzsölgessem balzsammal, meg a feleségemét is – nevetett hátra Daphnéra.

-         Aham, én is így képzeltem az esküvőmet, hogy délelőtt öklendezem, aztán órákon át bájvigyorgok, végül teljesen mozgásképtelenül végigüljem a lakodalmam, és igazán ne egyek semmit se – felelte rá fáradtan Daphné. – Arra sincs erőm, hogy megszabaduljak ettől a ruhától.

-         Levetkőztesselek ? –vigyorgott rá Blaise. Lehúzta Daphné hátán a cipzárt.  S lehúzta róla a pezsgőszín szép menyasszonyi ruhát. Blaise is ledobálta magáról a ruháit, s becsusszant az ágyba. – Legalább tizenkét órát egyhuzamban most végigalszok. Kikapcsoltam az összes csipogómat nem érdekel senki. Az a nap csak a mienk.

-         És a pihenésé – ásítozta Daphné. Megfigyelte az ujján a karikagyűrűt.

-         Mitszólsz hozzá? – kérdezte Blaise.

-         Tetszik – mosolygott rá Daphné. – De hát tudtam, hogy tetszeni fog. Te választottad persze hogy tetszik. - Blaise magukra igazította a takarót.

-         Szerinted minden tökéletes volt? – gondolt vissza az esküvőjükre.

-         Biztos, de ha nem az sem érdekel már – mormolta Daphné a férfi mellkasához bújva. – Nem hánytalak le!

-         Igaz, nem hánytál le! Akkor tökéletes volt – nevetett Blaise. – Bár kétségtelenül azzal lett volna teljes az egész. Egyébként fel voltam rá készülve, hogy hogyan is kellene reagálnom, ebben a kissé kínos helyzetben.

-         És mit reagáltál volna? – kérdezte nevetve Daphné.

-         Igen, kérem folytassa a szertartást – felelte Blaise komolykodó hangon. Mindketten kuncogva nevettek össze az ágyban.

-         Miért is nem hánytalak le? – rázta a fejét Daphné.

-         Nagyon szeretlek Daphné! – nyomott csókot a nő ajkaira Blaise.

-         Én is szeretlek Blaise! – csókolta vissza Daphné.