Leesett az első hó. A Malfoy park pedig ismét felöltötte téli pompáját. A fenyvesek ágait vastag fehér takaró húzta lejjebb. Pansy figyelte ahogy a fekete macska felszökken az erkély korlátjára, s peckesen felvetett fejjel kecses lábakkal végigfut rajta, megszaglássza az első friss hó illatát. Kedvet kapott egy könnyed téli sétához a Malfoy- parkban. Draco reggel elindult, hogy ránézzen a magtárakra. Pansy felvette szőrmebéléses kabátját, vastag áfonyaszín táli sálját, kalapját és kesztyűjét. Utoljára a fekete csizmát hagyta, amit már alig ért el a terebélyes hasától. A házimanók a portrék kereteit tisztogatták miközben Pansy elsuhant a hátuk mögött. Karmilla is gazdája után igyekezett, s kisurrant az ajtón, ahogy Pansy kinyitotta a hátsó udvarra néző kis oldalajtót. Még senki sem járt a parkban. Pansy süppedő lába hagyta az első lábnyomot az érintetlen hótakaróban. A szürke felhőkön átderengett a déli napfény. Pansy mélyeket lélegzett a friss téli levegőből. Egyáltalán nem volt hideg a levegő. Sőt inkább üdítő volt. Karmilla már eltűnt valamelyik cserjés száraz jeges ágai közt. Pansy nem is kereste a macskát, mindig külön utakat járt. A hasában apró mocorgás jelezte, hogy az úton nem lesz Pansy egyedül. Megsimogatta a kabát vastag anyagán át a mocorgás helyét és nekivágott az erdei ösvénynek. Tisztult az ég, két sebes reptű madár kapott össze az erdei magokon. Pansy figyelte, ahogy felröppennek a fák koronája felé, s eltűnnek a szeme elől. Már csaknem a tisztás szélére ért, amikor az avarszinten mozgásra lett figyelmes, s hosszú vastag ágat a fogai közt tartva egy méretes ír terrier vágtatott elő az alacsony faágak közül. S a kutyát követte a gazdája is, a szőrmekalapos, sétapálcás Lucius Malfoy. A két Malfoy megtorpant néhány méterre egymástól. A kutya visszaügetett gazdájához, letette lába elé a faágat, s vakkantott egyet. Pansy zavartan próbálta lesimítani hatalmas hasán a kabátot. De hát a gömbölyded formák ezzel már nem lesznek kisebbek.

-         Jó reggelt! – biccentett neki hűvös szürke szemekkel Lucius Malfoy.

-         Jó reggelt – köszönt vissza megilletődve Pansy. Hirtelen nem is tudta, hogy visszaforduljon-e, vagy csak kerülje ki a férfit. Sosem találkozott még a Malfoy parkban senki mással, ha így sétára indult.

-         Ma ilyen korán? – futott fel a vontatott kérdés Lucius lassú modorában.

-         Ma ilyen későn? – mutatott a kutyákra Pansy. Lucius Malfoy reggel fél hét körül futtatta meg a kutyákat a Malfoy-parkban, sokszor hallotta a kutyaugatásokat a reggeli forgolódásnál Pansy. S valahogy olyan megszokott volt már. Lassan nyolc éve, hihetetlen. Az idős Malfoy házaspár korán kelt mindig. Dracóék két-három órával később. De a reggeli hangos kutyavakkantások Pansyban mindig valami békés nosztalgikus emlékeket idéztek, pedig az első két évben kifejezetten bosszantotta. Mára már fel sem fogta. Már nem is ébredt fel rá. Ezért nem hallotta, hogy ma reggel ilyen késői a kutyasétáltatás. – Kijöttem, friss…levegőt…szívni – mondta Pansy akadozva, ahogy a hatalmas terrier kutya most körülötte forgolódott és meg-megszimatolta Pansy lábát.

-         Családtag, nem bántjuk – morogta oda a kutyának Lucius. – Még nem is találkoztatok. Idegen vagy neki – magyarázta Lucius, ahogy a kutyája izgatottan sündörgött Pansy lábai körül, csaknem leverve a lábáról. Pansy földbe gyökerezett lábbal moccanni sem bírt. Csak figyelte, ahogy a másik kutya is kedvet kap a körülszaglászásához. Mennyire érthetetlen is. De tényleg. A nyolc év alatt egyszer sem látta a hosszú szőrű szürke terriereket, csak a hangjukat hallotta, amik alapján azonnal megállapította, hogy nagy termetű kutyák lehetnek. Egyszer rá is kérdezett Dracótól, hogy ezek meg miféle állatok ott kint és hogy kerülnek a birtokra. S Draco akkor világosította fel, hogy apja kutyái azok. Pansy arcán is árnyék suhant át, ahogy Lucius Malfoy is palaszürke szemekkel a kutyákat figyelte. Nyolc év. És nem csak a kutyák idegenek. De a Malfoyok is. Pansy érintőlegesen beszélt vagy találkozott az anyósával, és az apósával is. Valahogy szüntelen ott feszült a levegőben a hideg anyós-meny viszony. Az évek előrehaladtával nem hogy csökkent volna e feszültség de nőtt. Főleg…a gyerek miatt. De mindenképpen egy szegénységi bizonyítvány a kapcsolatukról ez is. Hogy a kutyák is most találkoznak először azzal a személlyel aki már nyolc éve ott él a kastélyban velük.

-         Az illatodat már ismerik – figyelte a kutyáit Lucius Malfoy, ahogy a barátságos nagy méretű kutyusok, most orrukat Pansy kezéhez emelik egy kis szimatra. – A kastélyból. Sőt a macskádat néhányszor megkergették már itt a parkban is – mosolygott fanyarul Lucius Malfoy.

-         Ó, szegény Karmilla – motyogta Pansy.

-         De nagyon fürge állat. Még egyszer sem esett bántódása, de hát egyik kutyám se marcangol szét macskákat – nevetet szárazon Lucius. – Csatlakozhatunk? – állt félre Lucius kérdőn Pansyra emelve szürke szemeit.

-         Hogyne, hogyan is tilthatnám meg? – húzta el a kezét Pansy a kutyák mohó szimatja elől. Figyelte, ahogy Lucius Malfoy lehajol a faágért, s elhajítja a két kutyának messzire maguk elé. A két kutya egymást leelőzve megindultak, hogy versenyt fussanak a faágért, s a gyorsabb máris boldogon indult visszafelé a gazdájához. Bátortalanul indult meg a két Malfoy egymás mellett. Mindketten elegáns szőrmekalapban, fekete kabátban, a hosszú vállra omló szőke hajú férfi, és a rövid ébenhajú nő.   Mindketten az oldaluk menti fákat nézték, vagy a kutyákat. Keresték a témát. Miről is beszélhetnének? Hiszen még ha jogilag egy családba is tartoznak most már, érzelmileg teljesen idegenek. Az étkezések feszélyezett arisztokratikus csendben teltek, csupa jelentéktelen témáról, Pansy pedig képtelen volt beilleszkedni a Malfoyok közé. Nem érezte hol lennének a nyitott kapuk, ha egyáltalán nyitottak valaha is a szülők Pansy irányába. Sosem fogadták el igazán az ébenhajú menyüket, s miután évek hosszú során Pansy még mindig nem esett teherbe, végleg elzárkóztak tőle.

-         Ide az északi lejtős tisztás felé igaz? – kérdezte Lucius mély nyugodt hangon.

-         Khm…igen. Honnan…? – kapta rá félénken a tekintetét Pansy.

-         Hogy honnan tudom? – Lucius halvány mosolyra húzta a száját. – Minden évben láttam a lábnyomokat. A hóban. Csak én járom igazán a parkot – jegyezte meg Lucius Malfoy. – S amikor először megláttam… - Pansy homlokráncolva figyelt a férfira. Több télen is kijárt ahhoz a lejtőhöz igen. De más lábnyomokat még sosem látott arra. Pedig a hóban azért megismerte a saját lábnyomait is. Lucius Malfoy mintha kitalálta volna a gondolatait. – Eltörlő bűbáj – adta meg a választ.

-         Jaj igen persze! Elnézést nem tudtam, hogy itt így szokás – kereste elő a pálcáját Pansy, s kapkodva pöccintette a pálcáját maga mögé, hogy eltüntesse a lábnyomait a hóban. Hát ezért nem látta sem a kutyák, sem Lucius Malfoy lábnyomát sem soha maga előtt a hóban. Pedig hány éve…az apósa mindig előtte járt a birtokon.

-         Nem szokás – legyintett Lucius. – Illetve rossz berögzülés – dörzsölte meg a bal karját Lucius Malfoy. Pansy már mindent értett. Még a régi időkből, a halálfalók idejéből ,az elővigyázatos és óvatos Lucius Malfoy így tüntette el a nyomokat maga után. És ami évtizedeken át beleivódott, Voldemort uralma alatt, azt nem lehet már levetkőzni. A régi rigolyák.

-         Oh, igen értem – bólintott rá Pansy. – Sokszor eszébe jut még igaz?

-         Az idő…megszépíti a múltat – nézett rá Lucius Malfoy s a szája sarka mintha keserű mosolyra rándult volna.

-         Nekem is sokszor eszembe jut – hajtotta le a fejét Pansy.

-         Itthon erről nem beszélünk. A Black-ek miatt – intett a fejével a kastély felé Lucius. Pansy arcán apró mosoly keletkezett. Pontosan értette kikre gondol Lucius Malfoy. A Blackek Draco és Narcissa nevét fedték.

-         Igen, észrevettem – bólogatott lehajtott fejjel Pansy. Lucius Malfoy igazította a lépteit Pansy lassú nehézkes lépteihez. Előredobta a faágat a kutyáknak.

-         A fiamtól tudom, hogy jársz a Valeriánusokhoz – mondta rekedtes vontatott modorban Lucius Malfoy. Pansy merőn figyelte a férfit, s várta, hogy a témából mit akar Lucius Malfoy kihozni. – Pansy…talán nem véletlen…hogy annyi mindent nem tudunk már róla – kapta a szürke szemvillanással a tekintetét Pansyéba  Lucius Malfoy.

-         Ezt…mire érti? Tud valamit? – torpant meg Pansy döbbenten.

-         Nem – rázta a fejét Lucius Malfoy, s lehajtott fejjel a hóban megütögette a sétapálcáját, hogy leverje róla a hódarabokat. – De semmi sem véletlen Pansy. Ha valamiről nem tudunk, az sem véletlen – nézett fel a menyére komolyan Lucius Malfoy.

-         Maga talán jobban érti, amit én érzek a politikával kapcsolatban. Hiszen aktív részese volt valaminek, ami az aranyvérűeké. Halálfaló volt. És nem úgy mint Draco. Hanem igazán! Értenie kell, hogy addig nincs nyugalmam, amíg nem tudom meg a teljes igazságot – felelte hevesen levegő után kapva Pansy.

-         Igen higgye el Pansy, a családban, a környezetében, én vagyok az egyetlen. Aki megérti. Mert én is részese voltam ennek. És igaza van. Én sem nyugodtam, amig nem lehettem teljesen a tagja, amíg nem érhettem el azt a meglátást, azt a teljességet amire vágytam. Évtizedekig szolgáltam a nagyurat és az eszmét. Pontosan tudom, hogy mi hajtja magát. Hogy elérje a teljes megvilágosodást, a teljességet és a tökéletes aranyvér útjára lásson. Egy egyenes út lesz. Látja a végét amely fényes, akár az arany ha rásüt a nap, de az út maga…már sötét – komorult el Lucius Malfoy arca.  – Nem hiszem, hogy a halálfalókétól másabb lesz az amit maga meg fog látni. De én nem állok az útjába Pansy. Mert én is átéltem ezt amit amga érez. És tudom, hogy nem lehet megakadályozni. Engem sem lehetett. Ismerje meg, s tegyen belátása szerint. Csak gondoltam szólok. A varázsvilágban mindennek oka van. Annak is, hogy most így állunk, annak is, hogy a Valeriánusokról sem a mágia történet sem más nem beszél. Így fognak járni a halálfalók is. Cenzúrázzák majd a történelemből, és nem az igazságot tanítják sehol sem. Hanem egy sötét leplekkel takart  kivonatot a múltról.

-         Annak is oka van, hogy most találkoztunk? – kérdezett rá Pansy.

-         Persze, tudtam, hogy reggeli után mindig sétál. Láttam a lábnyomokat mindig a tisztáson. Sejtettem, hogy erre veszi majd az útját.

-         Különös – sóhajtott Pansy újra megindulva. – Hogy ennyi év után, csak most találkozunk először itt, s beszélünk.

-         Nem akartam zavarni, úgy tűnt…ez fontos magának – nézett el Lucius halkan. A tisztás szélére értek. – Megérkeztünk.

-         Igen. A szülőföldemre emlékeztet – súgta halkan Pansy ,ahogy meglátta a hóborította tisztást , a hóval takart apró sziklákkal. – Cornwallra.

-         Honvágya van? – kérdezte csendesen Lucius Malfoy. Lágy volt a hangja. Valahogy olyan megértő. Pansy szemét elfutotta a könny, s hangtalanul bólintott, majd megindult előre. – Utazzon haza, néhány napra – javasolta Lucius Malfoy. Pansy szipogva nézett vissza a férfira meglepő volt Lucius Malfoyyal az első személyes beszélgetése. Most látta be, hoyg nagyon nem ismeri a saját apósát.

-         Nem lehet – rázta a fejét szomorúan Pansy. – Draco…

-         Dracónak fogalma sincs róla mi a honvágy! – csattant Lucius Malfoy ingerültséggel a hangjában. – Mindig is elkényeztetett gyerek volt, A Roxfortba is minden reggel küldtük neki itthonról az otthoni ízeket, A Roxfortban sem volt igazán honvágya. Soha nem érezte azt, amit maga, hogy nem mehet akármikor haza, hogy most már egy helyre van kötve. Draco mindig is itt élt itt nőtt fel, és most is ugyanígy itt él. Nem ismeri úgy a honvágy ízét mint ahogy maga vagy én! – csengett le keserűen Lucius Malfoy hangja. Pansy megtörölte a szemét, s meredten nézte az apósát.  Pontosan tudja, hogy miről beszél Lucius Malfoy. Mindkettejük életének legrosszabb évéről. Pansy akkor mérgezte meg magát. Hogyne emlékezne rá. Lucius Malfoy több mint egy éves Azkabani raboskodásának évére. Igen, Lucius Malfoy egészen biztosan ismeri a honvágy érzését. Azkabant járt férfi volt. Megélte azt, amit olyan kevesen. Nem tudhatta, hogy hazatérhet-e még valaha. Hogy láthatja e még az életben a fiát és a feleségét. A családját. Hogy szabad lesz-e még? Egészen biztos, hogy Lucius Malfoy azóta még bölcsebb lett. Átértékelte az életet. Egy év Azkaban biztos, hogy hozzátett ehhez. – Utazzon el! A honvágy édes érzés, de hosszú távon nagyon szenved tőle az ember. Senki sem követelheti magától, hogy úgy érezze magát a házasságában mintha börtönben lenne. Dracónak fogalma sincs erről! Ő ezt nem érti. Ezért tiltotta meg magának is hogy hazamenjen. És szomorú, hogy én sem tudnám, ha nem jártam volna végig ezt a kálváriát. Szóval utazzon el, amíg megteheti, hiszen az állapota már nem sokáig engedi ezt. Dracóval majd én beszélek – füttyentett a két kutyának, s búcsúzóul biccentett Pansynak. – További kellemes sétát, és időtöltést!

-         Köszönöm…jó volt... beszélgetni – nézte a távozó férfit Pansy.

-         Úgyszintén – emelte meg sétabotját Lucius Malfoy, s előredobta az ágat a két kutyának, a lejtőn lefelé haladva.

Draco lerázta a kabátjáról a havat, mielőtt belépett a kúriába.  Az étkező felől szalonzene szólt. Draco homlokráncolva vette le a kabátját. Vendégek érkeztek volna a kúriába? Szürke tekintetét felvetett a sötét lépcsőfordulóra. Talán fel kellene előbb nézni Pansyhoz, de lehet ő is lent van. Draco hát a fényforrás felé vette az irányt. Kinyitotta az ajtót, s meglepve látta, hogy Lucius Malfoy egyedül ül a vacsoraasztalnál nyugodtan, arisztokratikus tartással, a legnagyobb békességben.

-         A többiek? – makogta Draco az üres székekre mutatva.

-         Anyád a Bultsrode-okhoz ment tudod. Gondolom végigfaggatja őket mit szokás unokavárás alatt művelni, hogy kikészítsük a családunkat – jegyezte meg hűvösen Lucius Malfoy.

-         És Pansy? – állt meg a szék mögött Draco, s a háttámlájára támaszkodott.

-         Elutazott – felelte nemes egyszerűséggel Lucius Malofy.

-         Elutazott?! – hördült Draco s látszott ahogy elfutja az ideg.

-         Hazautazott Cornwallba – nézett fel rá nyugodt pillantással Lucius.

-         És te ilyen nyugodtan végignézted? – csattant Draco, útra készen.

-         Én küldtem el – felelte Lucius Malfoy s hűvösen bekapott egy falatot, majd fia ingerültségén jót mulatva rágta a falatot, s leöblítette egy korty vörös borral.

-         TE…te elengedted? Sőt te küldted? Mindenkit elzavarsz itthonról? Menjek én is? Bocs legalább szóljál, hogy egyedül te akarsz a kastélyban időzni – morogta Draco haját tépve.

-         Nem, ülj csak le vacsorázni beszédem van veled – pöccintett a maga melletti székre Lucius Malfoy a pálcájával, s  a szék kihúzódott az asztal alól. Draco engedelmesen leereszkedett rá, bár értetlenül nézte apját. – Hol voltál eddig? – kérdezte Lucius Malfoy lenyelve a falatot.

-         Beugrottam…Blaisehez – dobolt a terítőn idegesen Draco.

-         Blaisehez – ismételte meg a nevet Lucius.

-         Hát…ööö…csak nem nyugodtam – túrt a hajába Draco izgatottan. – Tudni akartam, hogy fiú lesz e vagy lány.

-         Ühüm…igen értem…és? – emelte meg nyugodtana szemöldökét Lucius Malfoy.

-         Fiú – vigyorogta el magát Draco.

-         Igazán jó hír, mindjárt iszunk erre az örömhírre, de előbb a házasságodról néhány szót – törölte meg a száját ráérősen a szövetszalvétájában Lucius Malfoy. Ahogy lefektette az összehajtott szalvétát az asztalra, úgy igazgatta, hogy a Malfoy címer ezüst hímzése legyen felül, s most ujjaival a hímzés vonalát simítgatta. Draco zavartan lepislantott apja motoszkálására, de nem reagált rá semmit ,csak felkönyökölt az asztalra.

-         Mi van a házasságommal? – mordult Draco.

-         Anyádnak biztos tetsző módon viselkedsz, de nekem nem – simítgatta a szalvétát komótosan Lucius Malfoy. – Persze a nő hibája is, ha így viselkednek vele, nyilván nem tudom. De egy éve ez az ingerült parancsolgató beszédmodor amiben szót váltasz vele…azzal, hogy keretek közé szorítod tényleg azt hiszed hogy jobb és tökéletesebb lesz a házasságod? Nem engeded sehova, bezártan érzi magát a Malfoy-kúrián és csodálkozol, hogy lázad? És persze anyád adja alád a lovat a helyesléseivel, amivel nem kis nézeteltérésünk támadt már Narcissával ,de ez a mi ügyünk Draco. A feleségeddel viszont neked kell rendezned a viszonyod és nem nekünk. Ne úgy viselkedj vele, ahogy anyádnak tetszik és ne úgy ahogy nekem. Hanem úgy ahogy nektek jó.

-         Azon vagyok.

-         Nem, te is tudod, hogy mindketten szenvedtek ebben az egészben. Ne hazudj legalább magadnak ne! Mert szerinted az a megoldás, hogy a feleséged a domboldbalban zokog órákon át?

-         Mikor sírt Pansy a domboldalon? – lepődött meg Draco. Persze, nem mer előtte sírni már. Mert rászólt, hogy fejezze be. Hát inkább nagyokat sétál, és közben sír?

-         Két hónapja minden áldott nap kint, az északi oldalon – felelte Lucius. – Szánalmas vagy, hogy én jobban ismerem a te feleséged szokásait.

-         Azt mondta sétál, kint vagyok a gazdaságban nincs időm az ő nyavalyáival foglalkozni állandóan – védekezett sértetten Draco.

-         Nem draco tudod fogalmad sincs hogy mit érez, mert annyira el vagy foglalva magaddal, hogy egy kis figyelmet se fordítanál arra, akivel összekötötted az életed. Pansy pedig vagy túl büszke, vagy hiába mond neked bármit süket fülekre talál, mert te persze magadból indulsz ki. Úgyhogy nem bírom tovább nézni ezt, ahogy éltek egymás mellett. Gondolom épp itt az ideje, hogy beszéljek a fejeddel. Három éve nem látta a szüleit, mert nem engeded haza ilyen kifogással, hogy amíg nem szül neked addig ne is álmodjon róla? És te mit szólnál hozzá, ha nem engednének haza Wilthsire-be és három éve még csak nem is találkozhatnál velünk. Nem lehetnek saját programjai, mert neked az nem tetszik. És ha mégis elmegy akkor teljesen biztos lehet benne ,hogy kiadós veszekedést kell végighallgatnia tőled. És ime gyermeket vár. De alapvetően te most sem nyugszol igaz? Hetente egyszer anyáddal előkapjátok a gyerekkori képeidet, és Pansynak kisbemutatót tartotok a szőke Malfoyokról. Miközben tudod, hogy ideges, amíg nem láthatja a gyerekét. Jaj Draco végre egyszer ne anyádra hallgass és ne úgy cselekedj, ahogy beléd nevelte. Azt hittem jó példát mutatok a fiamnak, de talán én is túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy láss, hogy igazán érzékelj engem is a családban. Sajnálom azt a lányt, mert igazán kereszttűzben van. ÉS nem könnyíted meg a helyzetét. Jobban emlékeztetsz anyádra mint ahogy azt szeretném – sóhajtotta Lucius Malfoy. – Remélem, az unokám jobban Malfoy lesz még ha a Black jegyeket is hozza magával. – Draco megütközve nézett az apjára.

-         De apa! – hebegte Draco.

-         Ne haragudj, most nem tudok veled ünnepelni, szeretnék kicsit egyedül lenni, végre anyád nincs itthon és nem kell babaszabásmintákat nézegetnem ma este. Szeretném kiélvezni az egyedüllétet – emelkedett meg az asztaltól, s a két kutya szuszogva, farokcsóválva követte gazdáját. Narcissa Malfoy nem tűrte az állatokat az étkezőasztalnál. Lucius Malfoy most kedvére garázdálkodhatott itthon, etethette a tányérjáról a kutyáit, megsimogathatta a fejüket és senki sem szólt rá. Ő Malfoy. A saját birtokán. S mégis egy Black parancsol neki. Jobban egy cipőben járt Pansy Parkinsonnal, mint ahogy azt a lány el tudta képzelni. Draco Black volt. Magához idomította az anyja, és Lucius Malfoy tényleg sajnálta azt a a sötét utat, amit a Nagyúr mellett töltött, ahelyett hogy kicsit a fia nevelésére fordított volna több időt. Nehéz egy felnőtt férfit nevelni. Sokkal nehezebb. De Dracóból az elmúlt években nagyon előtörtek a Black jegyek. És ez neki, mint Malfoynak sértette az önérzetét. A fia Malfoy legyen. Ne Black.