Christina intelligens nő volt. Talán a legintelligensebb, akivel valaha találkozott. Copfban hordta szőke haját, amitől olyan kislányos lett a külseje és vidám. Kellett is ez az enyhítés, mert egy nagyon komoly nő volt. Kissé túl hűvös. Blaisenek ez az északi hűvösség szinte már visszataszító lett volna, ha a nő nem kompenzálja valahogy mindig mint most is. Nyíltan meghívta egy kávéra. Őt, a férfit. Blaise mosolygott rajta. De egyenjogú, korrekt világban élünk.  Ha Christina kettesben akar kávézni vele egy előadássorozat után este tizenegy órakor, akkor miért ne invitálhatná meg ő a férfit. És Christina túlságosan is eltökélt feminista volt ahhoz, hogy meg is tegye. Most itt ül a komoly homlokú Chirstinával közel az éjfél felé jár az idő, és a kávéját kevergeti.

-         Haragszik rám? Vagy szimplán idiótának tart? – kérdezte Christina hűvösen.

-         Miért tartanám annak? Mert köntörfalazás nélkül egyértelműen kifejezte, hogy el akar rabolni erre az estére? – nevetett fel Blaise, miközben a kávécscsészéje fülét simogatta. Christina egy ideig megbűvölve figyelte, aztán felnézett a melegbarna szempárba.

-         Maga sosem hazudik? – kérdezett rá Chirtina.

-         Magam sem tudom. Én azt felelném nem. Ha kell elfedem az igazságot. De csakis azért, hogy ne okozzak fájdalmat. Én nem szeretek fájdalmat okozni senkinek. Mások hazugságnak tartják talán azt amit én teszek én úgy mondom kellemesebbé teszem vele az életet, mások életét és a magamét is – bazsalygott csibészesen Blaise.

-         Látom házas – nézte Blaise karikagyűrűjét merőn Christina.

-         Ahogy maga is – vágta rá Baise.

-         Honnan tudja? – nézett fel kissé meglepetten a nő.

-         Megkapta a nap a kezét. Valószínűleg a férjével napos helyen jártak és a gyűrű nyoma ott maradt a kezén – nézett le a nő gyűrűsujjára.

-         Igaza van. Svájcban voltunk sítúrán, most egy hete – felelte a nő beismerőn.

-         Sokat utazik?

-         Nem eleget – felelte szárazon Chirstina.

-         Nyugtalan? – kérdezte Blaise.

-         Talán – jött a rövid válasz.

-         Talán mert még nem találta meg azt amit keres – felelte Blaise.

-         Maga megtalálta? – kérdezett rá a nő.

-         Én igen.

-         És mit keresett? – kérdezett rá indiszkréten a nő.

-         Ugyanazt, amit maga – mosolygott lágyan Blaise. – Mind ugyanazt keressük. A boldogságot.

-         Szerencsés nő – felelte komolyan Christina.

-         Nem. Én vagyok szerencsés – felelte elkomolyodva Blaise is.

-         Tehát szerelmes a feleségébe, s mégis elfogadta a meghívásomat. Miért?

-         Nem akartam, hogy egyedül legyen – felelte rá Blaise.

-         Szánalom?

-         Csakis önös érdek – húzta fanyar mosolyra a száját Blaise.

-         Maga ügyes bűvész ugye tudja? – kérdezte félmosollyal Christina.

-         Miért? – lepődött meg blaise.

-         Mert úgy hazudik, hogy a szeme tiszta. A legnyiltabb tekintete magának van a világban ebben biztos vagyok. Nem lapos a pillantása, nem kerüli a tekinteteket, maga bátran és egyenesen néz mindenkire.  A legtisztább tekintet, amit valaha láttam – felelte Christina. Úgy bókolt, hogy közben szinte kiverte Blaise homlokát a dér. Különös nő. De mennyire.

-         Zavarba hoz – felelte nevetve Blaise.

-         Ugyanaz a mókus kerék. És képesek vagyunk a végletekig kihajszolni magunkat. Maga is. Látszik a szeme alatti karikákon. Az állandó ügyeletek, a végeláthatatlan vizitek, a betegek, az állandó gyógyítás, aminek sosincs vége, a páciensek sosem fogynak el, nincs olyan hogy senkinek semmi baja. Örökös körforgás, nem apad az ár, inkább növekszik. És nincs nyugalom, és megállás. Se család, se magánélet, az ember maga sem érti miért kell az a pillanatnyi fél nap mégis a vizitelő társsal, az osztályon dolgozók felével, a betegekkel. Mind így vagyunk vele. Mi értjük igazán mennyire meg kell ragadni a pillanatot. A kínálkozó alkalmat, a felejthetetlen lehetőséget.

-         Igen tényleg így van – nevetett halkan Blaise.

-         Lefekszik ma velem? – kérdezett rá Christina, ugyanolyan hangtónusban, ugyanolyan kizökkenthetetlen mély fásult búgó hangon.

-         Mindig magázva hívja az ágyába a férfiakat? – kérdezett rá mosolyogva Blaise.

-         Szeretek magázódni. Szebb tőle a nyelv hangzása, dallama, szebb, mintha csak azt mondanám te. Van valami kedélyborzoló izgalom, hogy magázod azt, akivel az ájulásig hajszolod a gyönyört.

-         Még sosem probáltam így…de…lehet itt lenne az ideje – tette a galleonokat az asztalra Blaise.

-         Én hívtam meg – szólt Christina.

-         Maga hívott meg, de én fizetek - felelte rá határozottan Blaise.

Nem volt különösebben jó, vagy izgalmas Christina. De egyéniség volt. Érdekes nő. Magázódva sikoltozott az ágyban, kissé hűvösen konzervatív a szexben, s szinte bűntudatot ébresztően beszélt utána. A lelkiismeret furdalását Blaise-re is ráragasztotta.

-         Miért tette? – nézett rá értetlenül Christina.

-         Nem tudom. Mert kíváncsi voltam – felelte Blaise.

-         Menjen haza a feleségéhez – mondta Christina. – Itt már nem lesz semmi. Ha mégis, majd eljuttatom a Szent Mungónak – felelte Christina.

-         Fura egy nő maga – nevetett Blaise.

-         Tudom – felelte egykedvűen Christina. – ég önnel! – búcsúzott el Christina. Blaise pedig ahogy visszatért saját szállodai szobájába ráébredt, hogy tényleg semmi keresnivalója már itt. Hiányzott Daphné. Hogy tudja hogy vannak. Ő és a baba. Még aznap éjszaka összecsomagolt, hogy korán reggel útnak indulhasson. Mégis csak délutánra ért haza. Már besötétedett. A Zabini villa sötét. Blaise csendesen tette be maga után az ajtót. Halkan lépett a hálószobába. Daphné az ágyon feküdt. Háttal volt. Ahogy Blaise feltérdelt az ágyra, s közelebb hajolt hozzá ,akkor látta, hogy ébren van. Mellette az ágyon telesírt zsebkendők. Könnyesen csillogtak a smaragd szemek.

-         Daphné! – súgta halkan Blaise átsimítva a nő karját.

-         Hazajöttél – mondta ki szipogva. – És még hamarabb is. Azt hittem…nem fogsz hazajönni. Itthagysz örökre. Elhagysz. Olyan jól szórakozol, más idegen nőkkel, akik szépek, csinosak, kívánatosak, szakmabeliek és még az újdonság varázsa is ott van.

-         Et l’on revient toujours a’ ses premiers amours – duruzsolta Blaise Daphné szép ívű fülébe, ahogy félreseperte a sötét tincseket.

-         Ne beszélj franciául, tudod hogy így nem értem – morogta Daphné.

-         Az ember mindig visszatér az első szerelméhez – fordította le Blaise a feleségének, s hangja rekedtes suttogássá vált. Blaise átsimította a nő arcán. – S az, nekem te vagy Daphné. Az első szerelmem. Örökre.  Ez az, ami örök – hajolt Daphné nedves ajkaira.

-         Blaise! – túrt a férfi hajába elérzékenyülve  Daphné.

-         Nem kellett volna egyedül hagynom téged – súgta Blaise, simogatva a nőt.

-         Beforgattam magam – törölte a könnyeit Daphné. – Egyedül voltam. Magányosan. Terhesen. S rájöttem, hogy senkim sincs. Aki rám nyitná az ajtót, akire számíthatok. Nem érzem most igazán a toppon magam.

-         Butaság volt elutaznom most. Bocsáss meg – simogatta meg Daphné pocakját Blaise. – Hogy vagytok? – mosolygott Daphnéra.

-         Hát…nehézkesen – felelte Daphné a hasára téve a kezét. – Már nagyon kínlódva viselem. Állandóan nyom, kényelmetlen, sokat felébredek rá. Nagyon nem vagyunk most kibékülve egymással a picivel.

-         Hát közeleg az idő – simogatta meg Daphné hasát, s  fel akart állni, de Daphné visszatartotta.

-         Ne menj! Bújjunk most össze egy kicsit, annyira hiányoztál! – Blaise engedelmesen behelyezkedett Daphné mögé az ágyba, s átkarolta a méretes pocakot. Daphné összegömbölyödve aludt el mellette.