Daphné a Minisztériumi Aurorparancsnokságon ült a váróban. Lesütött szemmel tördelte az ölében a kezét. Hirtelen valaki felrántotta az üveges ajtót. Daphné hatalmas smaragd szemeivel az ajtóban megtorpanó alakra nézett. A két smaragdszín szempár hosszan nézte egymást. Daphné éjfekete haja lágyan bukott alá, dúsan kitupírozva a homlokából. A férfi egy ideig bambán meredt rá.

-         Öhm…ide vársz? – nyögte ki végül kissé sután a férfi.

-         Végülis igen, ide. Szia! – mondta ki nehézkesen Daphné.

-         Mh…helo – tolta fel a szemüvegét az orrán a sebhelyes arcú férfi. – Gyere csak, elbambultam odabent – tárta ki az ajtót, a szép nőnek Harry, s becsukta mögötte az ajtót. – Miben segíthetek?

-         Feljelentést szeretnék tenni. Azt hiszem – harapta be az ajkát Daphné. Potter egy ideig meredt a szép arcú, tisztade hűvös smaragdszemű nőre. Nyilván átfutott rajta a gondolat, hogy ugyan milyen ügyben is tehet itt feljelentést előtte Daphné Greengrass. Szép nő volt, ebből fakadóan is érhették sérelmek, de azt is jól tudja, hogy nem egy szokványos házasságban él a nő, Blaiset ismerve…ki tudja milyen kínos részletet kell most hallania. Ráadásul a nő a bankban dolgozik, pénzügyek. Még kínosabb terület mint a szívügyek. Potter gyorsan megrázta magát, s egy tiszta pergament tett maga elé a félig megrágott ebédmaradványokat félretolva, amit bizonyára  a felesége Ginevra készített be neki még reggel.

-         Ó értem – bólinott hivatalos arckifejezést magára erőltetve Potter. – És mégis milyen ügyben? – kérdezett rá, pennáját élezve Potter.

-         Hát…valami lopás lehet azt hiszem – feszengett kínosan  Daphné. Potter megfejelte a fejlécet. Ms. Daphné Greengrass.

-         Pontosan mit loptak el? – kérdezett rá Potter.

-         A…az…eljegyzési gyűrűmet – nyögte ki Daphné, s még mielőtt Potter torz kifejezését látta volna már gyorsan hozzátette. – Levettem, amikor elmentem értekezletre. És amikor visszamentem már nem volt ott ahová tettem – hadarta gyorsan daphné.

-         Mennyi ideig tartott mindez? – kérdezett rá Potter.

-         Körülbelül egy vagy másfél óra lehetett – felelte Daphné.

-         tEhát a gyűrűt az irodádban hagytad? – kérdezett rá Potter.

-         Igen, így van – bólintott határozottan Daphné.

-         Kinek van bejárása még az irodádba? – kérdezte Potter tarkóját vakargatva.

-         A titkárnőmnek természetesen. A főnökömnek. És hát végülis a takarítószemélyzet, vagyis a házimanók, elméletileg a koboldok is – szedegette össze azokat akik betehették a lábukat az irodába.

-         Esetleg van konkrét gyanúsítottad? – kérdezett rá Potter szemüvege felett felnézve a hasonlóan különleges smaragdszínű szempárba.

-         Jaj nem…nem szeretnék senkit sem gyanúsítani. Lehet, hogy beleesett a…mosdókagylóba…vagy valami egyéb történt – rázta hevesen a fejét Daphné.

-         Mennyibe került pontosan milyen értéket képvisel az ékszer? – kérdezett rá Potter.

-         Hát…nem tudom…a…férjem vette nekem lévén egy…eljegyzési gyűrűről szó – akadozott a mondatban Daphné.

-         Jaj igen….hát persze…máris megkérdezem tőle – Potter elővette az ikertükrét.

-         Jaj a férjem nem tudja, hogy itt vagyok az aurorságon… - kapott rémülten az íróasztalhoz Daphné. S ijedt kikerekedett szemekkel meredt potterre.

-         Igen értem – eresztette lejjebb az ikertükröt Potter. – Viszont, az érték nagyban befolyásolhatja a nyomozás körülményeit is. Lehet, hogy valaki már kiszemelte magának az ékszert értékénél adódóan és csak a kedvező pillanatra várt, amikor tudja, hogy nincs rajtad a gyűrű.  De az is lehet, hogy valaki szándékosan tette el. Azt mondtad a főnököd is bejárhat az irodájába.

-         Igen…de Richard együtt volt velem az… értekezleten – Daphné elpirult amiért így megakadt az értekezlet szó előtt. Ettől aztán teljesen félreérthető lett az egész helyzet és ez látszott Potter szemében azon a kis különös fény villanásán is. Hogy miért oylan nehéz szó az az értekezlet? Miért nem jutott egyenesen az eszébe? Msot miket gondolhat itt róla a férfi! – Daphné kimelegedve legyezte meg magát az asztalról lekapott reggeli prófétával.

-         Tehát a főnököddel együtt érkeztél vissza? – kérdezett a részletekre Potter.

-         Igen együtt mentünk vissza az irodába.

-         És nem lehetséges, hogy hamarabb látta meg és valami egyéb okoknál kifolyólag hamarabb tette el az ékszert és amikor te mentél be már nem találtad ott?  - Daphné idegesen kapkodta a szemét. Kutatott az emlékképei között. Richard tekintete, amikor azt parancsolta,hogy vegye le a gyűrűt, ha nem tudj a fékezni magát, és idegességében azt babrálja. – Egyedül voltál amikor levetted az ékszert? – kérdezett rá Potter halkan. Daphné bólogatott. Igen. Amikor levette egészen biztosan egyedül volt. Az értekezlet után együtt indultak vissza az irodába. Richard előreengedi az ajtónál. Daphné…igen igen. Daphné megkönnyebbülten mosolygott fel. Pontosan emlékszik. Egyenesen a mosdóba ment, mert ideges is volt, hogy nincs rajta a gyűrű, egyenesen a mosdóba lépett kereste a gyűrűt, s Richard aki már kényelmesen elhelyezkedett a forgófotelben, csak a sikoltására pattant fel és sietett utána a mosdóba.

-         Nem, Richard nem lehetett. Előbb értem vissza az irodába, mint ő – mondta határozottan daphné.

-         Tehát közvetlenül nem ő lopta el. De elképzelhető, hogy valakit megbízott az ellopásával? – kérdezte szemöldökét megemelve Potter.

-         Figyelj csak Potter te mit lovagolsz mindenáron azon, hogy Richard lopta el a gyűrűmet! – dühödt most már fel Daphné.

-         Nem lovagolok rajta, de ha én férfi lennék és egy férjes asszonyba lennék szerelmes biztos, hogy megkísérelném szétszakítani a házasságukat. Egy eljegyzési gyűrű eltűnése jó ürügy lehetne. Richardnak nem az ékszer kell, hanem te. Mi van, ha eltette az eljegyzési gyűrűt és kivárásra játszik, hoyg hogyan alakul a házasságod ez alapján, s ha mégis Blaise-el maradsz akkor egyszer csak megkerül és Richard visszaadja? – kérdezett rá felvázolva az elképzelését Potter.

-         Ez beteges – mondta ki egyenesen és elutasítóan Daphné.

-         Mind ilyen betegesek vagyunk, számtalan ilyen esetem volt már és Daphné azért téged ismerve… - ingatta a fejét Potter.

-         Nem ismersz potter szóval ne általánosíts! Auror vagy az a dolgod hogy kinyomozd, hogy kinél van az ékszerem és ne a magánéletemmel foglalkozz! – csattant Daphné sértetten. – Hívd fel Blaiset és kérdezd meg az ékszer árát, ha ez kell ahhoz hogy normálisan nyomozásba kezdj! – szólt a férfira, s dühösen hátradőlt. A feltételezés is bántó. Nem csak rá nézve. De Richardra is. Richard annyira nem a szerelmi furfangok embere. Még ha számító is. Őt ennyire sosem érdekelné ez az egész. Ráadásul ki beszél itt szerelemről?

-         Blaise! – szólt az ikertükörbe Potter. – Itt ül velem szemben a feleséged…

-         Mert mit csinált már megint? – mordult rosszkedvűen Blaise, fehér köpenyének zsebében keresgélve.

-         Feljelentést tett, hogy ellopták az eljegyzési gyűrűjét – mondta Potter.

-         Ja azért van ott – mondta közönyösen Blaise.

-         Fel tudnád becsülni az árát? – kérdezett rá Potter.

-         Nem kell becsülgetnem, pontosan tudom, hogy mennyi volt. Daphné is hallja? – kérdezte Blaise. Potter csak bólintott. Daphné nem látta az ikertükröt, de abból, hogy Potter a papírra kezdett írni sejtette, hogy Blaise csak elmutogatja a számokat, hogy Daphné ne hallja. Potter szorgalmasan nézett az ikertükörbe, s írta a nullákat. Egymás mögé. Daphné szeme egyre jobban kerekedett amikor az utolsó mögé még egy, és mégy egy és még egy következett. Meg sem merte számolni, hogy összesen hány nulla volt ott. Egyértelműen látszott, hogy több mint amennyit valaha gondolt volna eljegyzési gyűrűként. Potter ahogy leírta gyorsan el is tüntette a papírt, hogy Daphné ne lássa a számsort.

-         Kösz. Jó munkát – köszönt el Potter.

-         Neked is – szólt még bele Blaise, s letették az ikertükröt.

-         Lenne esetleg kép, amin jól látható az eljegyzési gyűrű? – kérdezte Potter.

-         Igen, hoztam is magammal – Daphné átadta a képeket. Egy-kettőn Fabiannal volt. Egy másikon a terhessége idején készült kép volt, s a hasán tartotta a nagy smaragdköves gyűrűs kezét.

-         Ezeket a nyomozás idejéig elkérném ha nem okoz problémát – mondta Potter.

-         Nem, dehogy. Persze – Daphné összepattintotta a retiküljét.

-         Akkor végeztünk is, valószínűleg az aurorságról néhány emberem kimegy majd a Gringottsba a helyszínre is – felelte Potter. Daphné csak beleegyezően bólintott.

Daphné elbambult a számmisztikai számítások felett az íróasztalánál. Tologatta magát ki-be a gurulós forgószékén. Fogai közé vette a körmét. Nehezebben megy ez a számítgatás most. És mindjárt itt a negyedéves jelentések időszaka. Képtelen lesz egyedül megcsinálni. Márpedig Blaise biztos, hogy most nem lesz hajlandó neki megcsinálni. Haza sem jött mostanában. Bent alszik a magánrendelőjének egyik vendégszobájában. Fabian még néha köhögött otthon.  Daphné kihúzta az alsó fiókot, s a mappák alól kivette a titokban ott tartott fényképet. Blaise és a karján ülő Fabian. Annyira hasonlítottak egymásra. A kis koboldos huncut mosolyukkal. Mindketten nagyon kis helyesek voltak. Csibészes vigyorral az arcukon, a kis koboldos dülledős csillogó melegbarna szemekkel. Fabian is ugyanolyan kis rosszaság volt, mint amilyen Blaise lehetett kisgyerekként. Hiányzott most már hónapok óta nagyon egy kis családi együtt töltött hétvége. Hol van már az! Nem is emlékszik mikor voltak mindhárman együtt egy teljes hétvégét.

-         Ha gondolod menj el néhány nap szabadságra – mondta Richard az ajtóban állva. Daphné rajtakapva dobta vissza a családi képet a fiókba a mappákat rátolta, s gyorsan berúgta a fiókot.

-         Mióta állsz ott? – nézett fel bosszúsan Daphné.

-         Egy kis ideje – rántotta meg a vállát Richard.

-         Ki tüntethette el? – dörzsölte a homlokát Daphné.

-         Fogalmam sincs. Az az idegesítően nagy ékszer máson jól sem nézne ki. Az hozzád illett – felelte unottan Richard. – Hibásnak érzem én is magam. Mert én mondtam hogy vedd le. Nem gondoltam, hogy ekkora káosz lesz belőle  - nézett ki a Temzére Richard.

-         Késő. Már késő – sóhajtott Daphné. – Én is lehettem volna akaratosabb. Ragaszkodhattam volna jobban az ékszereimhez. Nem kellett volna ennyire bíznom az itt dolgozókban – vallotta be őszintén Daphné. Élesen csipogott Daphné ikertükre.

-         Potter! Mi hír!? – kaptafel az ikertükröt Daphné.

-         Megvan a tettes – mondta Potter. – Az egyik zálogházban felismerték a Gringotts dolgozót aki bevitte az ékszert.

-         A gyűrű a gyűrű megvan? – kérdezte levegő után kapkodva Daphné.

-         Nem. Már megvették. Értéken alul adták el – húzta el a száját Potter. – Utána kerestünk aki megvásárolhatta, de nyoma veszett. Az ékszernek annyi. Elvesztettük szem elől. Viszont a tettes megvan, kérhetsz kártérítést, vissza kell fizetnie a teljes összeget.

-         Ó, nincs meg a gyűrű! – zuhant magába teljesen Daphné.

-         De megvan a szarka! – lépett az ikertükörhöz Richard. – Ki volt az?

-         Daphné titkárnője – mondta meg a választ Potter.

-         Akkor holnap már gondolom az Azkabanban ébred? – kérdezett rá Richard.

-         Dehogy. Kifizeti az összeget és élhet tovább, de a bankba már biztos nem megy vissza – biccentett Potter. – Minden jót.

Daphnénak sem volt sok kedve hazamenni. A gyűrűje örökre odalett. És Blaise mennyi pénzt áldozott érte. Megérti, hogy annyira dühös miatta a férfi. Bár hiányzott a fia, most mégsem érezte jól magát a Zabini villában. Nem volt ereje már napok óta hazaténferegni. Blaise sincs otthon. Megérkezett a pénz. A rengeteg galleon, amit Blaise a gyűrűre költött. Daphné Astorai húgánál kapta kézhez.

-         Gyere vegyünk egy új eljegyzési gyűrűt – vette kezébe az erszényt Astoria.

-         Az már nem olyan – legyintett Daphné. – Azt Blaise választotta nekem. Most hiába van itt a pénz az már nem ugyanaz. Mintha ő venné.

-         Akkor menjetek el együtt vegyetek egy újat – javasolta Astoria.

-         Szóba sem áll velem. Nem hogy újra eljegyzési gyűrűt nézegessen velem az ékszerüzletekben.

-         A pénzt Blaise rád költötte, akkor gyere és vegyél magadnak valamit ezen a pénzen – unszolta a nővérét Astoria.

-         Nincs kedvem – morogta Daphné.

-         Meglátod Blaise is hazamegy. Most márbiztos tudja, hogy tényleg ellopták a gyűrűt és nem te vagy a hibás. Nem okolhat azért, mert ellopták a gyűrűdet! – vigasztalta Astoria.

-         Na jó, legalább a ruhatáram felfrissítem, azzal úgyis baja volt már – adta be a derekát Daphné. A pénzen bőven vásárolhatott. Vett két új bőrcipőt, számtalan fehérneműt, ruhákat, szoknyákat, blúzokat, nadrágokat. Astoria csak tizenkét pár cipőt vett magának ezen az egy napon. Éppen a cipőket dobozolták, amikor összefutottak a Malfoyokkal.

-         Kinek lesz ez a sok cipő? – nézett végig a dobozokon Pansy.

-         Hát én vettem egy fekete meg egy zöld körömcipőt. A többi mind a húgomé – biccentett Astoria felé Daphné. – Neki van ideje az időjárásnak megfelelően cipőt váltani. Csipkecipő, velúrcipő, bársonycipő, szaténcipő, bőrcipő, vászoncipő, mindeféle van itt  - nézett végig rajta Daphné. – Én úgy vagyok vele a bőcipő tökéletes mindne időben. Nincs időm azzal foglalkozni, hogy most esik, máskor meg süt a nap. AZ ilyen kényes bűrsonycipők az olyanoknak való mint Astoria, aki hatszor meggondolhatja egy nap, hogy éppen milyen cipőbe dugja a lábát – felelte Daphné.

-         Mi Scorpiusnak nézünk valami kényelmes őszi cipőt – mondta Pansy. – Draco ne segíts neki bekötni, had gyakorolja! – szólt Dracónak, aki már megint Scorpius helyett kötötte be a cipőfűzőt.

-         Na mi megyünk is mert még be kell néznem pár helyre! – búcsúzott el Daphné. Nem bírta megállni, hogy ne lépjen egy ékszerüzletbe.  Még éppen annyi maradt az eredeti összegből, hogy egy megfizethető árú eljegyzési gyűrűt vegyen. Nem lesz olyan kirívó mint a régi volt, de azért gyűrű. Egy kényelmes mindennapi viseletre is teljesen alkalmas rombuszcsiszolású gyémántköves aranygyűrűt választott. Hát messze nem olyan mint az előző, de legalább gyűrű. Hiányzik azért az a régi nagy zöld smaragdkő. Daphné a csomagtartóba pakolta a táskákat és dobozokat, elváltak Astoriával az útjaik, s Daphné kedvetlenül vezetett haza. Hiába volt a sok fáradozás, a gyűrűt nem szerezte vissza. Úgy fordult be a kavicsos feljáróra akárha vajon gördülne. Nem csapott zajt. Nem is volt kedve még csak gyorsan vezetni sem. Úgyse várja otthon igazán senki. Fabian olyan jól elszórakozik a fiatal francia nevelőnővel, Blaise otthon sincs. Daphnénak meg nincs hangulata most még Fabianhoz is. Csak néhány csomagot hozott fel főleg a fehérneműket, azokat behajtogatja a komódba, azzal most eltelik néhány óra. Daphné a feltornyozott csomagokkal megrakva lökte be a hálószoba ajtaját, s az ágyra akarta tenni a csomagokat…de az ágy…már foglalt volt.

-         Áááá! – Daphné hatalmas csörömpöéssel ejtette le a dobozokat és földbe gyökerezett lábbal állt a saját hitvesi hálószobájának az ajtajában. Blaise feküdt meztelenül az ágyban…de nem volt egyedül. Mellette feküdt meztelenül a fiatal francia lány is. Fabian nevelőnője. Mindketten a Daphné csapta csörömpölésre és döbbent kiáltására ébredtek. A lány magára húzta a takarót, Blaise pedig kikerekedett szemmel nézte Daphnét.

-         Merlin szakállára! – nyögte Daphné, s képtelen volt levenni a szemét a két meztelen alakról. Körülötte a dobozok szanaszét hevertek. S ő csak állt megrökönyödve. A férje a saját hitvesi ágyukban csalta meg ezzel…ezzel a középszerű kis francia lánnyal? Daphné a szeme elé kapta a tenyerét. – Tűnjön el a hálószobánkból látni sem bírom, tűnjön el!

-         Aller! – küldte ki a lányt Blaise. Daphné tátottszájjal kérdőn nézett Blaisere.

-         Kotródjon a kastélyból! Még ma éjszaka – sziszegte Daphné. – Nem akarok még egyszer találkozni vele! Nem érdekelnek a magyarázataid Blaise! Nem érdkel, hogy mit csináltál vele, az a nő az én helyemen feküdt, az én ágyamban melletted! Nekem csak a jegygyűrűmet lopták el! Hol hasonlítható ez ahhoz ,hoyg te befektetsz valakit az ágyba helyettem!? Ezért hoztad a házhoz? Hogy legyen házi szajhád is? Akikkel hentereghetsz az ágyunkban? S jót röhögtél a markodba, hogy franciául beszélhettél vele az orrom előtt is akármiről? A randijaitokat is előttem beszéltétek meg? Te jó ég! ÉS a fiamat ez nevelte hónapokon át! Ennek a francia ribancnak is gyereket akartál csinálni, had nevelgesse a porontyaidat? Eredj utána és vidd ki egyenest a pályaudvarra! Takarodjatok! – kiáltotta Daphné magából kikelve.

-         Daphné… - kezdte blaise.

-         Ne, ne szólj hozzám tűnj ,szedd össze a cuccait és tedd ki a szűrét gyerünk menjetek! – sikoltotta Daphné eszeveszetten. Blaise kiemnet a hálóból, Daphné pedig hisztérikusan rángatta le a lepedőt a párnákat, a takarókat az ágyról mindet kihajította a nyitott ablakon keresztül a Zabini parkba. S zokogva a sima matracra zuhant. Kimerült. Elege volt mindenből. Blaiseből. A férfiakból, a házasságából. Az egész életéből.

-         Anya? – Fabian valószínűleg felébredt Daphné sikoltozásaira. S most ijedten nézett rá az ajtóból.

-         Gyere, gyere ide! – intette magához a kicsit. – Nincsen semmi baj – mondta sírva Daphné, s elsepergette Fabian kócos haját a szeméből. – Anya és apa most tudod kicsit…most kicsit megharagudtunk egymásra. Érted? – kérdezte Fabiantól, aki csak felülve a matrac tetejére bólogatott. – Jól van. Jó – pihegte szipogva Daphné. – Mit szólnál hozzá, ha ma kivételesen együtt aludnánk itt? Gyere hozd át a takaród és a párnád jó? – Fabian lecsúszott az ágyról, s néhány perccel később maga után húzva a takaróját csoszogott vissza anyjáék hálójába. Daphné mosolyogva figyelte a fiát. Tényleg megértette. Anélkül, hogy még igazán tudna kommunikálni vele. Felhúzta magához az ágyra Fabiant és eligazgatta a párnáját. Fabian bekucorgott a széles franciaágy közepére, s Daphné betakargatta. Mellé feküdve simogatta a fia sötét haját. – Különös egy családba csöppentél igaz? – kérdezte halkan a fiát. – Tudod én is. Én is mindig csodálkoztam a családomon. És hogy hogyan is kerültem én oda. Hogy lehet, hogy én is közöttük élek. Velük. Olyan különös az élet. Versenyezhetnénk, hogy melyikünk alszik el hamarabb. Bár én már most mindjárt elalszom. TE is?