A férfin sötét nadrág, és poló feszült.  Éjfekete hajába túrt, s smaragd szemeivel most már a karjában tartott kisfiút fürkészte. Fabian is kíváncsian figyelte, hogy ugyan ki emelte az ölébe. Daphné átért hozzájuk a túlsó oldalra. Marcus a szeme sarkából figyelte a húgát ahogy melléjük ér.

- Engedd el a fiamat, mielőtt kárt teszel benne is – felelte fagyosan Daphné, s kivette Fabiant a bátyja kezéből, s letette a földre, s szoknyája mögé húzta a fiát.

- Látom ismét másállapotban vagy – tette a farzsebébe zavartan a tenyerét Marcus.

- Igen várandós vagyok. Valami problémád van vele? – kérdezte hidegen Daphné.

- Hát…úgy látszik én mindig kifogom ezt. Hogy akkor látom viszont a húgom, amikor éppen babát vár – nevette el magát zavartan Marcus miközben elnézett.

- Szemét – sziszegte Daphné, magához húzva Fabiant.

- Már megint hülyén fogalmazok – nézett rájuk Marcus ismét. – A múltkor is én csesztem el. Három éve. Három éve nem is láttalak. És azóta hogy megnőtt a fiad.

- Mit akarsz Marcus? – kérdezett rá elutasítóan Daphné.

- Szeretném helyrehozni, amit elrontottam – mondta komolyan a férfi.

- Marcus ezen nincs mit helyrehozni. Szándékosan tetted. Tudtad, hogy akkor nyáron akartam felvételire menni a Merlin Színház tánckarába! Tudtad, hogy volt rá esélyem!  Szándékosan rángattál bele abba a versengésbe!

- TE is tudtad, hogy csak húzlak! – nézett rá kérlelőn Marcus.

- Gyerek voltam Merlinre Marcus! Gyerek! – nézett rá kikerekedett szemekkel Daphné. Zihált. Érezte, hogy le kellene már nyugodnia. De most megint minden sérelem amit elfojtott kibukott belőle. Az egész addigi élete, az álmai, a tervei. Hogy szólótáncosnő legyen egy igazi előadáson.

- Annyiszor megbántam hidd el! – nézett rá sötétedő smaragd szemekkel Marcus. – Ostoba voltam. Mert féltékeny voltam rád. Amióta megszülettél az egész család megváltozott. Te voltál a lány! Ahány nyáron hazajöttem az iskolából minden te körülötted forgott. Hiszen egész évben veled foglalkoztak. És apáék olyan későn döbbentettek rá, hogy a húgom vagy és nekem is kellene vigyáznom rád. Hogy nem ellenség vagy a családon belül, hanem családtag, mint mindannyian – nézett szomorkásan Fabianra majd vissza a húgára.

- De szerencsére megoldódott a dolog. A kis kedvenc onnantól tényleg ellenség lett – felelte ironikusan Daphné. – Alig vártam, hogy elmehessek a Roxfortba. S vissza se térjek többet otthonra. Hihetetlen, hogy nyolc évesen kiszakadtam a családból. Többé nem éreztem azt, hogy közétek tartoznék. Mert elvettétek tőlem az álmaimat. Elérted, amit akartál.

- hát igen. De nem így gondoltam – mondta szomorúan Marcus. – Hát talán a sors akarta így!

- Akkor velem elég kegyetlen volt mindig is – vágta rá keményen Daphné. – Most megyek, mert leszakad a lábam annyira fáj – szorította meg Fabian kezét, s elindult Daphné.

- Nem lenne kedved elnézni a Greengrass villába? Hiszen itt vagyunk Londontól nem messze tudod – vakarta meg a fejét zavartan Marcus. – Tudod, most már én vagyok a  Greengrass villában…azt hittem azért is nem jössz.

- Ja persze hát igen – nézett el zavartan Daphné. Marcus a villa örököse, a legidősebb fiú. Anyjáék már csak a haszonélvezők náluk. Ahogy a Malfoyoknál is. Draco a birtok tényleges ura. Milyen különös is.

- Persze nem változott semmi, csak névben – biccentett Marcus. – És most nincs is nálunk mindenki mint legutóbb.

- Nem tudom – habozott Daphné. Persze a Greengrass villa közel van Londonhoz. Rég járt otthon.

- Szívesen elviszlek – ajánlotta Marcus. – Megnézhetnéd a pálmaültetvényed a ház oldalában – mosolyodott el Marcus.

- Hát még megvan? – lepődött meg Daphné.

- Persze, apáék azóta is gondozzák, a közelébe sem lehet menni – nevetett Marcus.

- Fabian délután aludni szokott – tiltakozott Daphné.

- Aludhat egy kicsit nálunk is, ígérem nem ütjük agyon és nem törünk más módon az életére – emelte meg kérlelőn a szemöldökét Marcus.

- Hát….nem is tudom – bizonytalankodott Daphné.

- Szabad a kosarat? – nyújtotta a tenyerét várakozón Marcus, s végül Daphné levette a karjáról, s átadta a bátyja várakozó tenyerébe a kosár fülét. Fabian kifáradt. Álmos volt, és már csak Daphné vonszolta maga után, végül felkapta a fiát az ölébe.

- Messze van a kocsid? – kérdezte Daphné, ahogy megérezte, hogy a térdébe sajgó fájdalom nyilall.

- Nem itt parkolok – mutatott előre  Marcus. Daphné az ölében Fabiannal beült a bátyja mellé az autóba. Fabian út közben elaludt a mellkasára bukó fejjel. Daphné átsimítgatta a kedves kis mogyorószín hajat. – Szép gyerek – mondta Marcus figyelve, ahogy Daphné a karjaiban alvó fiát nézi. – Persze mi mást is vártam volna. Hiszen a ti fiatok. De az apjára hasonlít.

- Igen, teljesen olyan mint Blaise – bólintott Daphné eligazgatva a fia lábát az ölében. Marcus lefordult a Greengrass villához. Vakító fehér ház, hatalmas üvegablakok, zöldellő dúsgazdag egzotikus növényzet. Daphné megilletődve nézte a szülői házat. Fabiant a szalonba fektette le az egyik kanapéra, s betakargatta a könnyű takaróval, amit Marcus hozott neki. Valóban ott volt az aranykeretes esküvői képük, ahogy Astoria említette. A pezsgőszín ruha, Blaise csokornyakkendőben, férfias mosollyal, a dülledős nevetőráncos melegbarna szemével. Alig három éve. Marcus csendesen figyelte, ahogy Daphné nézi az esküvői képet.

- Meglep, hogy itt találod?

- Nem. Astoria említette – fordult felé Daphné.

- Jó kép. Rólatok – nézett a képre Marcus is.

- JAh, csak nem illik hozzánk – legyintett Daphné. Marcus nevetve nézett a húgára. – Esküvő! Nem is értem hogy vetemedhettünk Blaise-el idáig – nevetett önironikusan Daphné. – Na mindegy! Az is megvolt – fordult el Daphné, s kilépett a hátsó park felé vezető ösvényre.

- A pálmák! – mutatott a megfelelő irányba Marcus.

- Szépen megnőttek – nézett végig a pálma soron Daphné. Mindketten zavartan sétáltak egymás mellett a Greengrass-parkban. Mit is mondhatnának egymásnak. Nem is ismerik egymást. Családtagok s mégis idegenek. Daphné hirtelen megállt. Marcus is így tett ,ahogy érezte, hogy a mellette levő megtorpan.

- Már el is felejtettem, hogy itt van…a hinta – nyögte ki Daphné. Virágfutotta indás gyönyörű hatalmas hinta volt. Fehér virágos, hosszú hatalmas és csodaszép. Marcus nem felelt. Csak csendesen állt mellette. – Azóta nem is ültem hintában. Legalábbis azt hiszem. Úgy emlékszem. – Daphné elfordította a tekintetét. Hátul a tó, ami mellett napoztak a lányokkal harmadév elején. Amikor eldöntötte, hogy neki Blaise kell és senki más. A fiatal suhanc tizenöt éves múlt fiút nézte ahogy a seprűjén suhog el felettük. S várta, hogy a fiú végre először megcsókolja. Visszaemlékezett az akkori önmagára. Az egyenruhából kitörni készülő vad, lázadó Daphné Greengrassra. Aki már a külsejével elcsavarta minden férfi fejét, vonzotta őket akár légypapír a legyet. De őt csak egyetlen egy fiú érdekelt igazán, az akkor már ambícióval, gyógyítónak készülő tervekkel teli Blaise Zabini. Akinek ma már a felesége, s a második gyermekét várja.

- Szeretnéd megnézni a régi szobád? – kérdezett rá Marcus. Daphné sokáig gondolkodott. Az utolsó itthon töltött éveiben nem sokat foglalkozott már a szobájával. De végül rábólintott. Már nem is emlékszik hogy néz ki. Több mint tíz éve nem járt abban a szobában. Marcus hagyta, hogy benyisson a régi lányszobába. Daphné zavartan érzékelte az időt. A tizenhét éves egykori önmaga szobájában. A falon hatalmas Walpurgis plakát. Az íróasztal felett a falra Magifix-el Blaise képét ragasztotta. Blaise lazán zsebrevágott kézzel, lazán nadrágra omló ingben, a hajába túrt, s a tarkóján tartva a tenyerét kacsintott. Mennyire fiatal volt! Persze most is az…de a mostani Blaise már olyan komoly és férfias és felnőtt. Ez a srác viszont az a senkihez sem fogható kis csibész, aki a Roxfort legjobb pasija volt. És az övé. Minden ugyanúgy volt mint régen. Az íróasztalnak köze sem volt a tanuláshoz. A felső fiókban a körömlakkjai voltak. Daphné ahogy kihúzta elmosolyodott, letekerte az egyik kupakját. Persze beszáradtak. Blaise mellé csak odacsapta az íróasztal felé rögzített parafatáblára a numerológiai elemzésüket. Mellé egy összegyűrt dolgozat, amire hevesen visszafirkálgatott a tanár megjegyzésére. Vector professzor hát persze. Egy numerológiai levelezés Blaise és közte valami unalmas órán. Figyelte Blaise szép, férfias számjait a saját kissé lebegő, túlimpulzív számai után. Mindketten enyhén jobbra döntve írtak. Daphné zöld tintával, Blaise feketével. Tényleg ezzel szórakoztak Mágiatöri meg egyéb órákon! Ó Merlinre! „Ha McGalagony elhalad előlünk belenyalok a füledbe!” – kapta el a számsort Daphné, s ahogy átfordította felnevetett. Jaj Blaise! Daphné habozva húzta ki az ágy alatti fonott kosarat. Benne ott volt a nyarakra blaisetől kapott alsónemű, amiben mindig otthon aludt. És Blaise szantálos illatú pólója. Szörnyű! Daphné az arcához emelte. Nem az illat már nincs benne. Tíz éve porosodik itt az ágy alatt. Hogy is őrizhette volna meg az illatát! Tényleg ilyenek voltak Blaise-el? Tinédzserként, fiatalként…olyan másabb a szerelem is.  Az éjjeliszekrényen az alaposan meggyűrt utolsó szerelmes regény amit olvasott a Greengrass villában. Daphné kinyitotta a ruhásszekrényét. Hát igen. A fiatal Daphné Greengrass ruhatára. Felvágott miniszoknyák, mély dekoltázsú felsők, körömcipők. Többnyire fekete és méregzöld színűek. Daphné a hasához mérte, egykori miniszoknyáját és megforgatta a szemét. Ó ez kegyetlenség! Marcus magában nevetett mellette. Kicsit csapzott volt az egész szoba, mint amilyen ő maga is volt. Fiatalos lendület, és csak az számított ami érdekelte. Blaise, Walpurgis,…néhány fellobbanó dolog…amiket már el is felejtett.

- Nincs itthon senki? – kérdezett rá Daphné.

- Nem. Anyáék Bathba mentek, gyógyfürdőzni – felelte Marcus. – A feleségem a gyerekekkel elutazott az anyósomékhoz. Kérsz valamit?

- Egy narancslé jól esne – bólintott Daphné, s követte a felső teraszra a bátyját a napernyők alá. Még mindig szép volt a kilátás a Greengrass parkra, innen a függőkertről. Minden zöld és fehér. Marcus figyelte ahogy Daphné öntudatlanul a térdét dörzsölgeti miközben a tájat fürkészi.

- Fáj? – kérdezte halkan Marcus. Daphné rajtakapva húzta el a kezét.

- Bocs, hülye szokás. Blaise előtt is mindig ezen bukok le – dobta hátra a haját Daphné. – Ilyenkor közli hogy holnap gyere be és megejtjük a következő beavatkozást. Igaza volt. Sokkal rosszabbul viselem a második terhességet. Legalábbis a lábam egészen biztos. Minden héten szúrkál most már. Kész rémálom.

- Hát furcsa a terhes húgommal beszélgetni, amikor az emlékeimben még a kis fehér harisnyás zöld masnis kislány él – nevetett Marcus.

- Azóta feketére váltottam, csak hogy az emlékeidben legalább színben legyen változás – felelte gunyorosan Daphné, s kortyolt a narancsléből.

- Nem kellene takargatnod – nézett le Daphné térdére Marcus. – Az a legszebb, ha van, aki éppen a hibáinkba szeret bele. – Daphné a pohara felett elgondolkodva mosolygott a bátyjára.

- Hát…sosem értettem, blaise miért éppen ezt szereti a legjobban bennem, de tényleg így van – biccentett Daphné.

- Sejtettem, annyit foglalkozik vele – nevetett Marcus. – Nagyon tökös csávó! Ahogy felkért a tanúdnak, hát nem volt semmi. Bár mindig is volt ízlésed nem is kételkedtem benne, tudhattam, hogy jól választottál.

- Blaise néha meglepően határozott. Elég sok mindenben. Ez családi vonás úgy látszik. Én is olyan férfi mellett kötöttem ki, aki igazán férfi a háznál. Ő irányít, én meg követem. Nem igazán illik abba a Daphné Greengrass képbe amit felállítottam magamról – nevette el magát Daphné.

- Én nem hiszem, hogy nem illene bele. Elnézhetnél felénk gyakrabban is, mégse az Abszol úton találkozzunk – jegyezte meg Marcus.

- Talán majd. Most már nagyon jön a pici. És ilyenkor kész felfordulás az élet. Főleg a túlságosan is elfoglalt férjem mellett – sóhajtott Daphné.

- Ha segíthetnénk bármiben…

- Astoria most már itt van, sokkal könnyebb lesz – intette le Daphné.

- Astoria! – legyintett Marcus. – Szüntelen nyavalyog.

- Csak szerelmes. Reménytelenül – itta ki a friss hűs narancslevét Daphné.

- Nem hiszem el, hogy annyira jó az a pasas, hogy Astoria ezt levágja miatta – mérgelődött Marcus.

- Hát…szőke  - rántotta meg a vállát Daphné.

- Na jó de ennyire? – meredt rá fintorogva Marcus.

- Mármint Draco szőke – kacagott fel Daphné. – Ez azért elég ritka a férfiaknál.

- Ja vagy úgy – röhögött fel Marcus is.

- És hát…már voltak együtt. Egy pár hónapot. Astoria azokból az emlékekből táplálja a szerelem tüzét ebben biztos vagyok. Pedig elmagyaráztam már neki, hogy ez elég reményvesztett ügy.

- Eddig azt mondogattam, hogy majd kinövi. De hát…huszonhét éves. Ezt már hogy lehet kinőni? – ráncolta a homlokát Marcus. – Pedig hát utánad a legjobb csaj a varázsvilágban ez biztos.

- Akkor még terhesen is enyém az első hely? – mosolygott hasára tett kézzel Daphné.

- Fogjuk rá – biccentett Marcus. – Csak hízelgésből mondtam.

- Sejtettem – nevetett Daphné. – Na de majd a kicsi után ismét visszatérek. Fabian mindjárt felkel. Utána mennünk kell – emelkedett fel ültéből Daphné.

- Rendben. De ne tűnjetek el. Tényleg nézzetek be héba-hóba. Ha erre jártok – engedte el a húgát Marcus. – Örülök, hogy beszélgettünk kicsit.

- Igen én is – biccentett felé Daphné.