Blaise a ledobóba hajította a gumikesztyűket. A széles mosdókagylóhoz állva, öblítette le a kezét. Lekapta magáról a vércseppes fehér köpenyt, s gyorsan mosta át a langyos vízzel az arcát. Nagy a hőség, három órát végigállt és elege van. Egyedül viszi a beavatkozásokat, Pye nyaral. Csöpögtek a vízcseppek a hajából. Megnézte az ablak előtti ikertükrét. Daphné kereste nem is egyszer. Blaise homlokráncolva hívta vissza a feleségét. Daphné felvette az ikertükört, s óriási hangzavar volt, mindkét gyerek bőgött, daphné ijedt szemekkel meredt előreé s a hajába túr idegesen újra és újra.

-         Daphné! Mi a fene folyik ott mi ez a hangzavar? – kérdezte Blaise.

-         Blaise! Úton vagyunk hozzád a Mungóba! Fabian leesett a mászókáról és elharapta a nyelvét! – hadarta idegesen Daphné, s a szeméből törölgette a könnyeket.

-         Te jó ég! -  hunyta le a szemét Blaise. – Igyekezz vele!  - sürgette meg a nőt.  Daphné a gázra taposott, s őrültként vezetett egészen a Mungóig. Dee-t a kocsiban hagyta, rázárta az ajtót, s csak Fabiannal sietett fel a sürgősségire. Blaise már eléjük futott. Csöpögött végig a vér a kórház kövezetére. Blaise behúzta a fiát a vizsgálóba.

-         Ne beszélj, ne beszélj! – szólt rá Blaise. Fürgén kapkodta elő a szükséges eszközöket, gyorsan illesztette vissza a lefittyenő nyelvet a helyére.  Blaise figyelte a fia száját,  egy erős ütéssel lecsapta a fiola vékony üvegfedelét, az üveget a tűhöz illesztette, s mielőtt Fabian elkezd hadakozni lefogta, s a fenekébe döfte az injekcióstűt. Fabian bágyadtan pislantott még néhányat aztán apja karjaiba zuhant.

-         Na ezt vártam! – sóhajtotta Blaise. A karjaiban vitte át a hátsó vizsgálóba. Daphné visszasietett a lányáért, s csípőjén támasztva sietett vissza vele a magánszobák felé. Blaise eligazgatta Fabian kórházi ágyát.

-         Azt sem tudtam mihez kapjak. Az egyik pillanatban még minden rendben, aztán felcsattant a sírás és azonnal tudtam ,hogy baj van, előkotortam a gyógyítás a gyakorlatban könyvet mert azt még talán fel is tudom fogni, de semmi hasznosat nem találtam, szóval gyorsan bepakoltam a kicsiket a kocsiba s már út közben próbáltalak hívni. Jaj ugye ne mlesz semmi baja ugye tud még beszélni azért? – sírta Daphné.

-         Ne aggódj sok puncit fog még kinyalni vele – vihogta Blaise. – mindig vannak ilyen bamba kölykök mint amilyen az én fiam is hogy a saját nyelvét harapja le ahelyett hogy máséval tenné ezt. Na gyere ide! Ne sírj már! – húzta magához a nőt Blaise. Dee  a fölét babrálgatva nézelődött az idegen környezetben, amíg anyja és apja tőle megpróbált összeölelkezni.

-         Azt hittem nagyon le fogsz szidni ezért mint a múltkor – támasztotta meg a homlokát Blaise vállán Daphné.

-         Daphné akkor azért szóltam, mert megmondtam, hogy ne adj szűk nadrágokat Fabianra, mert szegény gyerek cseszheti utána ha  gyereket akarna. És vigyázz erre és figyelj oda! Mert az a te felelősséged, de  hát ilyen balesetek mindenkivel történnek Daphné. Ha nem akkor amikor veled van, akkor akkor történt volna amikor velem van – nyugtatta Blaise.

-         Nem igaz! Nem tudok vigyázni a saját gyerekeimre se, milyen anya vagyok én! Szegény Fabiannak annyi mindent kellett elszenvednie miattam, a balzsamevéstől kezdve – sírta Daphné.

-         Jaj hát megedződik ne aggódj! – nevetett fáradtan Blaise. – Már annyira megszokta, hogy valami történik vele, hogy teljesen megerősödött tőle – Blaise a lányára nézett, s megsimogatta a kis kerek arcocskát.

-         De lesz ebből még bármi…jaj úgy vérzett borzalmas volt tiszta vér a kocsi is! – szipogta Daphné.

-         Ne aggódj remekül vissza tud még nekünk feleselni majd! Néhány nap és el is felejti, hogy majdnem kiharapta a nyelvét  - legyintett Blaise.

-         Ó szegénykém! – nézte a bágyadtan kiájulva szuszogó fiát Daphné.

Másnap reggel Blaise ébresztette Fabiant. A kisfiú szomjas volt. Blaise tartotta neki a poharat, s feljebb ültette az ágyban. Fabian is büntetést váró szemekkel nézett az apjára. Blaise csendesen nézte a kisfiút. Megszeppenten meredt rá, se közelben se távol nincs az anyja. Kettesben van az apjával hát igen. Fabian ijedten pislogott apjára a takaróját magára húzva.

-         Megint hideg víz lesz? – kérdezte ijedten Fabian. Blaise az ajkára harapott. Na remek véleménye lehet a fiának róla.

-         Nem, nem lesz – nyugtatta Fabiant Blaise. – Hogy van a nyelved fáj?

-         Nem, olyan…

-         Zsibbad, bizsereg? – kérdezgette Blaise.

-         Igen, azt hiszem – felelte Fabian a takarója szélét markolgatva.fabian kinyújtott lábbal bűnbánóan felvillanó szemekkel nézett körbe. – Rossz voltam igaz? Rosszalkodtam és magamnak köszönhetem, hogy ez történt velem – sorolta Fabian. Blaisea takaró alattlábát idegesen rázó Fabian térdére tette a kezét a paplanra.

-         Nem csak egy kis kópé vagy ugye tudod? – kérdezte Blaise. – Szeretnél körbenézni a kórházban, ahol apa dolgozik? – Fabian csendesen bólogatott. – Na gyere akkor! – Blaise a karjára ültette a fiát, s megindult vele a kórházban.

-         Szia Blaise! Szia Blaise! EZ a te fiad! Hát kiköpött apja, de hogy mekkora már! – kerülgették őket a fityulás nővérek a citruszöld taláros gyógyítók. Ahogy Blaise a saját vizsgálójába ért Fabian megkérdezte:

-         Apa te miért nem vagy zöldben mint a többiek?

-         Mert én nem vagyok a többiek – felelte rá Blaise. – Én nem vagyok kifejezetten kórházi alkalmazott így megtehetem, hogy azt veszem fel amit akarok én a fehér híve vagyok a Mungó a zöldé. Kinek hogy! Nekem a fehér jobban áll – zárta le végül Blaise.

-         Ezek mik? – mutatott a gyógykészítményes szekrény belsejébe Fabian.

-         Ezek a gyógykészítmények, lehetnek kenőcsök, balzsamok, porok, aprított, forrázott, főzött szerek – Blaise az asztalra ültette a fiát, s sorba kiemelt egyet egyet. – Látod ez kenőcs. A kenőcsök is nagyon sok félék, vannak kissé zsírosabb hatásóak és nedvesebbek, erősebbek és gyengébbek, keményebbek és lágyabbak. A Balzsamoknak jellegzetesebb állaga van, kocsonyásabb, vagy zselésebb. A porok száraz készítmények, lehet finom szemcsésebb és durvább, a forrázat és a főzet között pedig óriási különség van. A forrázat nem melegszik együtt a vízzel, vagy amivel leöntjük. Tehát ezeket a szereket mindig csak valamilyen folyékony forró anyaggal öntjük le. Ez a forrázat. A főzet viszont folyamatosan fő együtt az egész anyag. A főzés során rengeteg értékes anyag elpárologhat ezért a forrázatok általában jobbak, erősebb a hatásuk. De van olyan szer, aminél viszont kifejezetten az a jó, ha sokáig együtt főnek az összetevük és így érik egy egésszé a sok komponens – magyarázta Blaise, sorba elővéve a tubusokat, kenőcsöket, üvegcséket, tégelyeket. Fabian mindegyiket megnézegette, megszagolta, megtapogatta.

-         Nagyon sok félék! ÉS te mindegyikről tudod, hogy melyik micsoda és mire való? – kérdezte Fabian.

-         Igen így van, de ez igazán csak egy szerény készlet, a legszükségesebbek – bólintott Blaise miközben nekilátott sorra visszapakolni a kipakolt dolgokat. – Mehetünk tovább! – Fabian biccentve bólogatott, s Blasie újra a karjára véve megindult vele a Mungóban. Végigjárták a szinteket, az emeleteket, bekukucskáltakz ajtókon az ablakokon. Hogy hol mi történik és zajlik. Fabian nagyon élvezte a kórházi sétát apja karján. Blasie a büfében meghívta a fiát egy tejszínhabcsodára és Fabian nyammogva nyelte a fahéjas tejszínt. A lábát lóbálta a büfé kényelmetlen székén, nézegette, ahogy apjához odajönnek a gyógyítók ,beszélnek néhány szót, megmosolyogják Fabiant. A büfé a kórház egyik központi eleme, itt nagyon sokan megfordulnak és ráadásul a kórházi várónál még jobb is, a pletykák melegháza. Fabian érdeklődve nézelődött fülelt, figyelte apját. Blaise visszafordult a fiához.

-         Aj, látod nincs itt a kórházban két perc nyugta sem a gyógyítónak – mosolygott a fiára Blaise. Ő maga csak egy feketét kortyolgatott. Olyan kimerült már megint. És olyna távol került már megint a családtól. Fabian, aki csak a fegyelmezésekre emlékszik egyedül az apjából. Daphné, aki szintén azt várja hogy mi a következő amiért leszidja, ami nem tetszik neki, amit rosszul csinált. Fabian nagyon hasonlít az anyjához lélekben. Már szinet ugyanaz az arckifejezés is ahogy várják tőle a megrovást a büntetést. És ez most már nagyon nincsen jól. Elhanyagolta őket már megint, és csak azt kapják belőle…amit nem is így szeretne adni. Valahogy már megint eltévesztette, hogy mi a szeretet és mi a ridegség. De hát ki másnak foglalkozzon az egészségével ha ne ma saját családjáéval a legjobban. Az életükkel, a mindennapjaikkal, hogy valahogy jobbá tegye. Csak nem így. Ideje lenne bepótolni egy-két dolgot.

-         Fabian! – szólt a kisfiúnak, aki elmerengve kanalazta a tejszínjét a tálkából. – Mit szólnál, ha apa elvinne egy igazi kviddicspeccsre? – kérdezte Blaise.

-         Ó, az szuper lenne! – vigyorgott fel rá Fabian, a lábát lengetve.

-         Helyes, na akkor készülj, mert teli torokból kell szurkolni ám kint a lelátón. Addigra semmi nyelvbotlás – kacsintott a fiára Blaise.

Égetőn sütött a nap. Blaise megigazgatta fia fején a kis fehér kalapot. Édességekkel, és sós ropogtatni valókkal felszerelkezve keresték a helyüket a lelátón. Blaise Fabian töklevét és a saját mézsörét tartotta a tenyerében, hóna alatt a számtalan rágcsálnivaló, Fabian pedig apró lábait szedte apja után, aki törte nekik az utat.

-         Erre gyere, vigyázz, nézz a lábad elé! – szólt hátra Blaise. – Úgy nézz szét, hogy ne makárhol ülünk, a játékosok hozzátartozóinak fenntartott helyen! Vagyis a legjobb rálátásunk a bírók után nekünk van a meccsre – nevetett Blaise. Ahogy felért a párnázott padokelső sorához meglátta a szurokfekete hajú szemüveges férfit.

-         Blaise! Rég láttalak s hallottam felőled! – emelkedett meg ültéből Potter. Blaise lepakolta a kezéből a felhalmozott holmikat és kezet fogott a férfival.

-         Szerencsére én is! Mert ha összeakadunk az mindig valami roppant kínos dolog a feleségemmel kapcsolatban – vihogott blaise. – Gyere Fabian ismerkedj meg Albussal és Jamessel! – mutatta be a két kisfiút a fiának Blaise. A zöld szemű kisfiúk kíváncsian kukucskáltak ki apjuk háta mögül. Fabian kivillantotta rájuk tejfogait. Blaise helyet foglalt Potter mellett maga mellé ültetve a fiát.  – hamar összekapta magát Ginny erre a meccsre – ingatta a fejét Blaise.

-         Á, hát már Lily elmúlt egy éves. Ginny meg szüntelen seprőre kívánkozik – legyintett Potter. – Állandóan repüljünk egyet repüljünk.

-         Pszichikai ügy az egész. A repülés a szabadság érzését hozza el az embernek, jót tesz a léleknek, szóval repülgessetek csak – kacsintott Blaise.

-         A Mungóban mi a helyzet? – nézett rá Potter Blaiseéhez koccintva a mézsörét.

-         Nem tudom mi van a nyárban, de mindenki vészesebben behülyül mint úgy év közben általában. Akkora képtelen helyzetekkel találkozom nap mint nap, hogy nem hiszem el, de az ostobaságnak nincs határa. Elég sok a munka, kevesen vagyunk, meleg van. Nyűgösek a betegek is. Hát a szokásos – legyintett Blaise. – S nálatok?

-         Nálunk? Hát a nyár a nyugisabb időszak meglepő módon – bizonytalankodott Potter. – Túl sokáig van világos, a varázslóknak és boszorkányoknak nappali fénynél nincs olyan sok kedvük rosszalkodni – mondta Potter a mézsörébe kortyolva.

-         Ó hát akkor nézz csak ide, aki mellettem ül! – húzódott el Blaise hogy Potter ránézhessen a fiára. – NA neki aztán mindegy hogy éjszaka vagy fényes nappal él hal a rosszalkodásért – súgta Blaise. Potter csendesen felnevetett. Felröppentek a csapatok a levegőbe.  A vörös hajú fogó messze magasan az égbe emelkedett, még kikacsintott a családjának ahogy elsuhant felettük.

-         Nézd ott van anya! – a kisfiúk ugrálva integettek az anyjuknak. Potterfogta vissza őket a derekuknál fogva nehoyg leessenek az emelvényről. Felvigyorgott a feleségére.

-         Hát nem mondanám róla, hogy három gyerek anyja! Na ezt teszi a kviddics, csak huss és kész. Nagyon izmos nő – figyelte a szélben meglebbenő áfonyaszínű hajat Blaise.

-         Te csak a sportorvosa vagy Blaise! – figyelmeztette Potter.

-         Persze, tudom – vihogott Blaise. – Nézd ott vannak elől a csapatkapitányok! – mutatta a fiának a levegőben Blaise. – Akik legfelül a csapat felett lebegnek azok a fogók, ők a meccs többi részében nem vesznek részt, őket csak az aranycikesz érdekli.

-         Akkor miért szállt már most fel? – kérdezte Fabian.

-         Hát sosem lehet tudni mikor lesz szükség rá, hogy elkapja a cikeszt – magyarázta Blaise. – A terelők utögetik a gurkókat látod, azzal az ütővel. Most beleütött átpasszotla a csapattársának egyik terelő a másiknak – magyarázta a fiának Blaise.

-         Azta micsoda védés volt! – hördült fel a két férfi egymás mellett. – Ez igen! – Blaise és Potter is kortyolt rá egyet a mézsöréből.  Fabian mohón tömte magába a drazsékat, végre kedvére teletömheti magát édességekkel. Ez Blaise mellett szigorúan tilos dolog volt. De ma apa és fia napot tartanak. Most összehangolódnak egy kicsit.  Az egyik hajtó majdnem leesett a seprűjéről.

-         Cobbing! Cobbing! – fújta a közönség. – Könyöklés volt! – kiáltozták. A meccs folyt tovább. Passzoglatták a kvaffot.

-         Látod az ott a kvaff, ha átdobják a karikán az pontot ér – magyarázta a fiának Blaise.

-         Juj, juj! – fecergett az ülésen izgatottan Fabian, az ég felé bámulva.

-         Góól! Igen! Bedobta! – ordította Potter és Blaise, összecsapták a tenyerüket. Mindenki izgatottan figyelte a mérkőzést, nagyon jól játszott mindkté csapat, nem kevés szabálytalansággal főleg a seprűk szándékos visszatartásával, lefogásával hátráltatták az ellenfelet. Többen felugrottak a padról, s Blaise is éleset füttyentett.

-         Hühűűű! Azt a mindenit mekkora gól volt onnan milyen messziről behajíntotta van azért erő abba na csepp nőben ki nem néztem volna belőle! – bólogatott elismerően Blaise. Potter vihogva nézett rá.

-         Figyelitek anyát? – kérdezte lehajolva a mellette ülő két kisfiúhoz Potter. – Keresi a cikeszt?

-         Igen, igen – mondták kórusban, s az széken hátratartva a fejüket néztek a magasba.

-         Jelezzétek ha közel a cikesz mert akkor figyeljük azt is tudósítsatok nekünk – mondta Potter lesepergetve fiai lábáról a morzsákat.

-         Jó, figyelünk apa! Szólunk! – bólogattak a kisfiúk.

-         Nem igaz – súgta blaisenek Potter. – Totál elbambulnak – nevetett csendesen. A múltkor negyed órán át bizonygattam nekik, hogy vége a meccsnek, mert nem akarták elhinni. Amikor Ginny megállt mellettünk akkor néztek ,hogy na most anya lent van a földön hát ez meg hogy lehet. Hát úgy hogy vége a meccsnek! Mindig a szurkolói díszeket nézik, mert az sokkal érdekesebb színesebb meg játékosabb – rázta a fejét mosolyogva Potter, s ismét megkereste a feleségét a levegőben. Blaise leszaladt még egy forduló mézsörért, amíg Potter vigyázott fent a fiúkra. Éppen elfogyott a második korsó mézsör is amikor Ginny elkapta a cikeszt. A levegőben lengetve integetett le nekik, s a csapattársai megrohamozták.

-         Ejha, izgalmas mérkőzés volt! – vigyorgott Potterre Blaise, s talpra állította a fiát. Együtt indultak el a fiúkkal a lelátóról. A Potter fiúk anyjukhoz ruhantak, aki megizzadva pihegett, kipirult arccal szélfútta vörös hajjal, amit szorosan összefogott, hogy ne zavarja a szélben.

-         Anyu! Anyu! Győztél de jó! – ugrálgattak anyjuk kviddicstalárjába kapaszkodva. Blaise lehajolt a fiához.

-         Nos odamégy a nénihez kérni egy autogrammot? – kérdezte halkan. Fabian elbújta apja vaskos combjai mögött.

-         Egy kis szivességet kérnénk! Aláírnád nekünk a jegyet? – kérdezte meg Blaise a fia helyett. – Olyan szégyenlős fiam van, hogy rá sem ismerek! – mosolygott Blaise. Ginny leguggolt a fűben.

-         Nos idehozod Fabian? – hívta magához a kisfiút Ginny.

-         Ne félj nem bánt! Itt leszek ne aggódj! – tolta előrébb kicsit a fiát Fabian, aki megilletődve nézett a kviddicstaláros nőre, s végül nyújtott karral elé tartotta a díszjegyüket. Ginny írt rá néhány futó sort és visszaadta a kisfiúnak.

-         Tessék! Azt írtam rá. Hogy szeretettel Fabiannak és apukájának, a segítő szurkolásukért! Ginny. Jó lesz így? – kérdezte meg a kisfiút. Fabian bólogatott ,s visszafutott az apjához, Blaise lábába kapaszkodva. S tenyerével rámarkolva Blasie fenekére.

-         Jól van, jól van – fejtegette le fia szorongató ujjait Blaise. – Mit kell mondanod fiam?

-         Köszönöm – formálta ijedősen Fabian. Blaise felmosolygott a nőre.

-         Köszönjük ez a felejthetetlen élményt! Szép meccs volt! Gratulálok – mondta Blaise. – Akkor jó ünneplést nektek! Sziasztok! – köszönt el Blaise, kezet rázva Potterrel.

-         Örülök, hogy eljöttetek! – kiáltott utánuk Ginny, miközben már két fia csacsogását hallgatta. Blaise kézen fogva Fabiant, indult meg a nyitott fedelű vörös autóhoz.

-         Nos milyen volt életed első kviddicsszurkolása? – nézett rá Blaise.

-         Jó volt! Mikor jövünk legközelebb? – kérdezett rá Fabian.

-         Hát attól függ, kapok most érte egy puszit? – vigyorgott a fiára Blaise. Fabian hevesen bólogatott. – Akkor kérem! – tartotta fia elé az arcát Blaise, s Fabian puszit nyomott rá. – NA rájöttem ,hogy mindjárt megnősz utána meg már hülyén jön ki ha ilyet csinálunk, szóval, addig még be kell pótolnom, hogy a fiammal is puszilkodhassak – morogta neki Blaise, de Fabian csak elégedetten nézelődött a távolodó szurkolók kis csoportjai után, miközben apja bekapcsolta a biztonsági övét, beugrott a vezetőülésre, s rátaposva a gázra elhajtott a Zabini villa felé.