( Tehát az összeg. 2.800.000 galleon vagyis átszámítva= 2.800.000.000 ft )

Daphné a haját söndörgetve gubbasztott a húga kanapéján. Nagyokat sóhajtott. Dee a kandalló előtti szőrmén mászkált, időnként felült és az öklét a  szájába tömködte. Nagy csodálkozó smaragdszemeivel anyjára nézve tanácstalanul. Fabian  seprűreptetést játszott a húga körül. Körbemászkálta, időnként fölé guggolt és két keze közé fogva Dee hullámos kis sötét hajjal keretezett arcát, s puszit nyomott a feje búbjára. Mire Dee rá is csak hatalmas szemekkel meredt, majd ismét visszatért a szőnyeg száljainak tépkedéséhez.

-         Akkor most teljesen összevesztetek a Malfoyokkal? – kérdezte csalódottan Astoria. – Ó micsoda pech!

-         Még mindig csak bámulok magam elé, hogy mi történt a hétvégén. Inkább kettesben töltöttük volna – pödörte a szálegyenes fekete hajat Daphné. Hosszú körmei időnként sercegve súrolták a szálakat.

-         Ó és mikor látom így legközelebb Dracót! – bosszankodott körmét rágva Astoria. – Rémes! Muszáj volt összevesznetek?

-         Konkrétan nem veszekedtünk. Dracóék még hajnalban kocsiba vágták magukat és elhúztak. Blaise-el csak dél körül indultunk – harapott az ajkára Daphné.

-         Akkor is! Most már esélyem sincs látni Dracót! – háborgott Astoria.

-         TE meg közvetítesz Marcusnak! – vágott vissza Daphné.

-         Mert tényleg aggódik érted. Titkon nagyon csípi a fejed tudod? Még nálam is jobban szeret, ami sértő – vágta keresztbe a karját Astoria.

-         Ha a fél világ azt hazudja hogy engem szeret, te mindenkinek beköpsz? – csattant Daphné. – Amúgy meg szállj le Dracóról! Blaisetől tudom, hogy a második babát tervezik – vágta a húgához Daphné.

-         Ah ez fájt! Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Miért…miért mondtad most ezt el nekem? – kérdezte eltorzult arccal Astoria, s érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe.

-         Ne légy naiv és szállj le a földre azért! Mit vársz Dracótól? – nézett rá veséző tekintettel Daphné.

-         Nem tudom. Semmit. Tényleg ismét egy gyerek? Ó! Borzalmas még csak a gondolat is – szomorodott el Astoria. – És tényleg ki kell fizetnetek azt a sok pénzt mind? – kérdezte ártatlan naivsággal Astoria. Daphné csak kedvetlenül bólintott.

-         Fabian pakold össze a játékaidat, indulunk haza! – szólt a fiára Daphné, s a szőrmét markolászó Dee-t felemelte a födlről és a csípőjére ültette.

-         Megyek, még vacsorázunk és fürdünk – sóhajtott Daphné, s elbúcsúzott a húgától. Hat órára értek haza. De a villa előtt még nem állt a vörös ferrari. Blaise késik. Vagy nem jön? Daphné közönyösen megemelve a szemöldökét lépett Dee-vel a csípőjén az előtérbe. A vacsora közepén jártak, amikor hallotta a bejárati ajtó csapódását. Daphné homlokráncolva nézett ki az előtérbe. Se nyikorgó kerekek, se csapkodás. Blaise az ajtófélfának dőlt, s futó ajakrebbenéssel mosolygott rájuk.

-         Hát, szép estét – köszönt be nekik, s ruganyos léptekkel Fabianhoz lépett, majd Dee-hez végül Daphnéhoz, s mindhármuk feje búbjára puszit nyomott.

-         Sokáig voltál, csak nem pácienseket dugtál meg fogadásból? – kérdezte nyersen Daphné.

-         Nem – felelte Blaise nyugodtan, s visszaindult  a lépcsőházba.

-         Nem vacsorázol velünk? – kérdezte Daphné kiálltva.

-         Még van egy kis dolgom itthon – felelte Blaise. Daphné megforgatta a szemét, s töltött Fabiannak a bögréjébe kakaót. Éppen Dee-t szabadította ki az etetőszékből, amikor az emeletről csákány és kalapáskoppanások hallatszottak.

-         Hűha! EZ meg mi? – kérdezte izgatottan Fabian, s már neki is indult a lépcsőnek, s felrohant az emeltre, ahonnan a hangok szűrődtek. Daphné Dee-t a karján tartva ért a helyszínre. Blaise a falat bontotta.

-         Apa mit csinálsz itt? – kérdezte Fabian apja combjait markolva, s bekukucskálva a falon a lyukba.

-         Éppen átalakítást rendezek a kastélyon. Vigyázz, mert támadnak a faliszörnyek! Vuu! – bohóckodott Fabiannak, aki hangosan kacarászott. – Na nyomás a kádba kis kópé! Igyekezz! – emelte át az útból a fiát Blaise, s folytatta a falbontást.

-         Blaise? Nem kocsival jöttél haza? – kérdezett rá gyanakvóan Daphné.

-         Mh nem seprűvel – felelte Blaise, miközben a falat püfölte. – Tudod drágám sokkal sportosabb! – nézett rá megizzadva Blaise.

-         Hol hagytad a kocsit? – kérdezett rá Daphné.

-         Ó, hát egy remek kis használt autóboltban – felelte Blaise lihegve.

-         Eladtad a kocsid?! – formálta megrökönyödve Daphné. – Hiszen annyira szeretted! – hápogta Daphné.

-         Hát sok mindent szeretek. Közülük van amit eladok és van amit nem. Látod Daphné. Téged megtartottalak a kocsit eladtam.

-         Tehát jobban szeretsz engem mint a kocsid? – nézett rá hűvös szemöldökemeléssel Daphné.

-         Látod érted te! Nem véletlenül tanultál logikát ott a gringottsban – felelte Blaise gonosz vigyorral. – Tudod hogy teljesen felhergelsz a hűvös szemöldökemeléseddel? Imádom a hideg villanását azoknak a smaragd szemeknek. Astoriában ez sosincs meg. De a te szemed! Verhetetlenül izgalmas. Na jövök én is mondjárt cicám, csak ezt itt elintézem –mutatott a falakra Blaise. Daphné fejbiccentve vitte tovább a gyerekeket a fürdőszobába. Egész fürdetés alatt hallotta, ahogy Blaise nekifeszülve a falnak veri a vakolatot, peregnek a tégladarabok. Felforgatta az egész kastélyt. A befalazott galleonokért. Már épp készült ágyba tenni a kicsiket, amikor hallotta, hogy abba marad a falrombolás. 

-         Jó éjt kiscicák! – suttogta be nekik Blaise. – Még be kell szaladnom Londonba, van egy kis…elintézetlen ügyem. De sietek haza. Tette a zsák aranyat a vállára Blaise. Daphné az ajkába harapott, de a férfi után sietett.

-         Blaise… - kezdte zavartan Daphné, s a hajába túrt, a csillagos éjszakai égbolt fényében. Blaise már a seprűre készült ülni, de visszalépett. – Ne segítsek? Ki tudod fizetni?

-         Cicám, tudom egy banki szakembernek tilos ilyet mondani – lépett hozzá Blaise, megsimogatva Daphné arcát. – De ne foglalkozz a pénzügyekkel. Az én dolgom. Én csináltam. Nekem is kell megoldani. Mindne baromságomat megoldottam eddig is. Ezután is.

-         Persze. De …esetleg a hozományommal… - pedzegette Daphné.

-         Nem. Sosem fogadnék el a feleségemtől pénzt azért, hogy az én hülyeségeimet helyretegye vele. Szóljon az akármiről is.  Sietek ígérem! De a rendelőbe még be kell ugranom – nyomott puszit Daphné ajkaira Blaise, s felpattant a seprűre. Daphné tanácstalanul nézte a seprűn elsuhanó férjét. A villában mintha robbantottak volna. Blaise tegnap egész éjszaka a  falat bontotta, s ma is a rendelőből egyenesen hazajött még a maradék pénzért. Daphné összeszűkölt szemmel csak sejtette, hogy Blaise nem véletlenül kénytelen megszabadulni az értékesebb ingóságaitól. Azért volt fogalma róla, hogy mennyi Blaise magánvagyona.

Blaise egész nap ide-oda rohangált. A kintlévőségeit gyűjtötte be. És próbálta menteni a menthetőt. A birtokot és a magánrendelőt mindenképpen sértetlenül akarta hagyni. Ehhez viszont kemény áldozatokat kellett tenni. Szinte mindentől meg kellett szabadulni. Még a magánrendelőben lévő tartalékokért akart visszarohanni. Épp csak beugrott a kasszához, amikor meghallotta a testes lépteket az előtérből. Blaise  az árnyékot figyelte a kövezeten. Magas, széles vállú férfi. Végül megvetette a lábát az ajtóban.

-         Marcus? – döbbent le Blaise. – Segíthetek valamiben? – kérdezte inkább csak rutinból a kérdést, mint tudatosan. – Panaszok?

-         Inkább én jöttem segíteni neked – felelte mély hangon a férfi. – Úgy tudom, elég kemény összeget kell még ma éjfélig kifizetned. Ha gondolod…hoztam a széfkulcsom – mutatta fel az aranykulcsot Marcus.

-         Ó – Blaise teljesen ledermedt. Annyira nem várt segítség érkezett, és ráadásul kitől. Egy Greengrass.

-         Ne haragudj. De Astoria igyekszik tartani az információkkal a Zabini család és a Greengrassok között a kapcsolatot. Legalábbis én ragaszkodom ehhez. Én voltam a tanútok. Nem várt megtiszteltetés volt ez nekem. És a Greengrassok nem felejtik el honorálni azt amit kaptak. A családunkhoz tartoztok. A családtagok pedig segítik egymást a bajban, ahogy osztoznak az örömben – mondta komolyan a férfi.

-         Óh…ööö…nos…nagyon lekötelezel Marcus. Igazán nem számítottam egy ilyen jellegű…támogatásra. De…semmi esetre sem szeretném a Greengrassokat bármivel is terhelni. Ez az én ügyem. Nekem kell megoldani is – mondta komolyan Blaise.

-         Nagyon büszke férfi vagy Blaise – figyelte Marcus a vejét.

-         Az anyámtól tanultam, hogy csakis önmagunkban bízhatunk a legjobban. És csak magunkra számíthatunk – felelte bágyadtan Blaise. – Ne haragudj, de ezt még be kell vinnem a bankba. Mindjárt éjfél és…most húzzuk meg a választót. Felmérjük a hiányt a két millió nyolcszázezer galleonig. Amennyi kimarad azt a birtok zálogosításával kell pótolnom – biccentett rá kissé szomorkásan Blaise. – Ez van. Olyna ez mint a másnaposság. Egyik nap a mámor. Másik nap, az ébredés valósága. Akár az élet. És a halál. Micsoda disszonancia – nevetett fel fáradtan Blaise. – De az életet is így érdemes élni. Ha hibázunk is…mert így teljes. Hibákkal. Ostobaságokkal. Tévedésekkel.

-         Elviszlek a Gringottsba látom seprűvel vagy – mondta végül Marcus.

-         Nos, azt tényleg megköszönném – Marcus szó nélkül megemelte a másik szák aranyat is, s a két férfi a hátukon cihelve a galleonokat kioldalaztak a rendelőből. Blaise feszülten jegyzetelt a papírja szélén. Pansy megvételét könnyen kifizette, azt még délután átutalta. Daphné borsós ára viszont kemény fejtörést okozott.

-         Megvárlak kint – biccentett Marcus ahogy lefékezett a Gringotts előtt.

Blaise csak valamivel éjfél előtt lépett ki a Gringotts kapuján. Alaposan lefáradva, az arcát dörzsölgetve. Kimerülten. Egész nap pénz után rohangált. És őrület volt az egész nap. Ahogy az egész hétvége is. Mintha csak egy rossz álomból ébredt volna. De a valóság galleonvadászatban telt. Berogyott Marcus mellé a kocsiba.

-         Haza? – kérdezte Marcus.

-         Ó az nagyon megfelelne és mekkora kitérő Marcus igazán…

-         Csak egy szavadba kerül – s Marcus már nyugat felé is vette az irányt. – Mi a helyzet?

-         Hát nem volt mit tennem, el kellett adnom egy dombot – sóhajtotta Blaise. – De kifizettem. Ez a lényeg. A pénzügyi rész tisztázva.

-         Tehát kissé meghúzzátok a nadrágszíjat otthon? – mosolygott Marcus.

-         Hát most jobban rá kell feküdnöm a rendelőre. Több munka, kevesebb pihenés – bólogatott Blaise. – S neked? Még mindig unikornis vadászat?

-         Ó igen. Valójában a család feketebáránya vagyok. Mert legalább annyira imádom az unikornisokat mint a nők – nevetett Marcus. – És azt hiszem, ez nagyon férfiatlan dolog – a két férfi összenevetett. – Tényleg szép állatok, és intelligensek, csak hát nem könnyű őket becserkészni. Konkrétan a lányomat használom fel benne, amíg még szűz – sóhajtotta Marcus. – Mert az unikornisok tényleg csak a szűz lányokat fogadják el. Kicsit sem támadnak perverz gondolataim, amikor az unikornisoknak ott van a fejükön az a kis szarv. Nem is gyanús igaz?

-         Hát ha jól rémlik, néhányan a ponróirodalomban fel is használták. Persze ezek csak  közkézen keringő művek. De nagyon jók – bólintott Blaise. – Tehát tényleg unikornisrészekkel kereskedtek feketén?

-         Igen, és van megrendelőnk, mindig. Akad. Kinek mi kell. És alapvetően én nem tartom illegálisnak amit csinálok. Nem ölöm meg az állatokat. Nem gyilkolunk. Egyszerűen szükségünk van a felbecsülhetetlen értékű unikorniseredetű dolgokra – érvelt Marcus. – Egyébként ha sebet is ejtünk rajtuk, mindig meggyógyítjuk utána.

-         Akkor nagyon jó lehettél legendás lények gondozásából – vigyorogta Blaise. – Figyelj Marcus! Lehet, hogy még üzlettársakká válunk. Kellene nekem egy-két unikorniscucc – vetette fel Blaise.

-         Megoldható. Küld át a listát és én beszerzem. Családi áron – bazsalyogta Marcus.

-         Rendben, egyeztetünk még a részletekről – Marcus befordult a csendes Zabini-villához.

-         Csak még egy kérdés, ma éjszakára – mondta Blaise, mielőtt kiszáll a kocsiból. Marcus várakozón nézett rá. – Miért kedveled ennyire Daphnét? Mert titkon így van nem?

-         Igen. Tudod. Mert ő volt az, aki ráébresztett arra, hogy a nők nem csak annyiból állnak, mint ahogyan azt apám beállította nekem. Daphné volt az áttörés. Neki köszönhetem, hogy nem lettem annyira apám tökéletes mintája gondolkodásban. Daphné mutatta meg, hogy a nők is képesek dolgokra, és gondolkodni, és ugyanolyanok mint mi férfiak. Csak a maguk kis női jegyeivel. Mi meg a mi férfi jegyeinkkel.

-         Hát igen. Daphné sokmindent megmozgat az emberben – vihogta blaise.

-         Főleg az ágyban mi? – lökte meg Blaiset játékosan Marcus.

-         Ott a leginkább – röhögte Blaise. – Na jó éjszakát! – kacsintott vissza Blaise.

-         Nektek is! – bólintott Marcus, s elhajtott.